Tad Williams:
Memory, Sorrow, and Thorn
regényciklus
1. Osten Ard földrajza és népei
A monumentális trilógia/tetralógia Osten Ard kontinensén játszódik. (Keménykötésben trilógiaként, puhakötésben tetralógiaként jelent meg.) A kontinensre valamikor az Óidőkben a távoli nyugatról érkeztek a Sithák, az örökéletűek; hosszas uralkodásuknak az emberfaj megjelenése vetett végett. A Sithák súlyos harcok után — kb. 500 évvel a regényfolyam cselekményének kezdete előtt — végleg visszavonultak, és két népcsoportra szakadtak: az emberi fajt megveszekedetten gyűlölő, bosszúszomjas Nornok északon, Nornsfellben, a békésebb, inkább csak elzárkózó Sithák Aldheorte varázslatos erdejében telepedtek meg. Kis ízelítő a sithák nyelvéből: „A y’ei g’eisu! Yas’a priburna jo-shoi! — Gyávák! Még a hullámok is kivetnének maguk közül!
A diadalmaskodó emberi faj hosszabb-rövidebb ideig fennálló országokat, birodalmakat teremtett. Ezek közül az egyik legfontosabb Nabban, a déli királyság, Osten Ard vallásának, a fára felakasztott megváltó, Usiris Aedon egyházának bölcsője és központja. Nabban nagyon sok szempontból hasonlítható a középkori Itáliához: egy hajdan dicsőséges birodalom jobb sorsra érdemes, mediterrán hangulatú és fekvésű maradványa. Nyelve erősen újlatin hangzású: Á prenteiz nabbani nyelven annyit tesz, mint „Elfogni!”, Duos preterate! — „Isten tartsa meg!”, Otillenaes — „szerszámok”, soria — „nővér”.
A regényfolyam cselekményének idején Nabban már másodrangú, a hatalom igazi központja Erkynföld, János pap birodalmának szíve, ahol lépten-nyomon a múlt sötét árnyai kísértenek. János pap vára, a Hayholt egykor Asu’a néven a Sithák legfőbb erőssége volt, s itt lépett át az életből a halál birodalmába Ineluki, a Viharkirály, a valaha élt egyik legnagyobb Sitha, elbukva a vasfegyverekkel érkező emberi fajjal szemben. Erkynföldről a kora középkori Britannia köszön vissza ránk, tartományai shire-ök, egyik legendás királya a Halászkirály (Arthur), Usiris Aedon hitét csak felvette a lakosság.
Osten Ard szervezettebb államalakulatai közé tartozik még a határozottan skandináv hangulatú Rimmersgard és a nem kevésbé hasonlóan skót-gael hangulatú Hernystir. Erkynföldtől keletre terülnek el a thrithingek, a puszták, melyet lovasnomád népek laknak — ám nem apró termetű, sötét hajú, ferde szemű nomádok, hanem magasak, szőkék, kék szeműek. Rimmersgard és Hernystir János pap szövetségese, hűbérese, a thrithingek állandó problémát jelentenek Erkynföldnek. A hernystiriek nyelvén a „bolond lány” úgy hangzik, hogy goirach cilagh, a veszélyes könyv smearech fleann. A rimmersgardiak istenei között pedig megtaláljuk Drort, Udunt és Frayát is.
A kontinens északkeleti hegyvidékén, Yiqanucban élnek a qanuc trollok — de ezek a trollok apró termetű, birkaháton csatába induló, nagy szívű, barátságos kis teremtmények. Nyelvül leginkább a finnhez hasonlítható: Hemimaatuq! Ea kup! — „Szeretett barátom! Hát itt vagy!”, Inij koku na siqquasa mi taq — „Jó lesz egyszer újra találkozni”, stb. A qanucok igyekeznek távol tartani magukat az emberek és a sithák ügyeitől, békésen éldegélnek a hegyeikben — már amennyire a hegyi óriások hagyják őket.
Nabbantól dél-délkeletre terül el a hatalmas Wran mocsárvidék, melyet alacsony termetű, barna bőrű, halászattal-vadászattal foglalkozó embertörzsek laknak. Flórája és faunája trópusi jellegű.
2. A történet alapvetése
Főhősünk Simon, az árva konyhalegény, aki János pap várában, Hayholtban szolgál — illetve leginkább álmodozik. Egyik nagy álma majdnem valóra válik, amikor inasává fogadja Morgenes doktor, a kastély különc tudósa. A történet akkor kezdődik, amikor János pap meghal, fiára, Eliasra (Éliás, Illés) hagyva a trónt. Elias meglehetősen rossz viszonyban van öccsével, Josuával (Józsue): egyrészt Josuát okolja felesége halála miatt, mivel öccse nem tudta megvédeni egy rajtaütés során, másrészt Josua gyanakodva figyeli bátyja egyre nagyobb befolyást szerző tanácsadóját, Pryratest, a vörös csuhás, kopasz papot.
Elias trónra lépését követően hamarosan aszály, járvány és éhínség üti fel a fejét az országban, északról riasztó hírek érkeznek sosem látott hidegekről, furcsa viharfelhőkről, kísérteties, fehér alakokról. Egy körülbelül háromszáz éves jóslat szerint hamarosan felbukkan egy üstökös, mely az emberiség korának végét, és Inelukinak, az élőhalott Viharkirálynak a visszatértét jelzi.
Főhősünk, Simon a kastélyban barangolva véletlenül rábukkan a vasra vert Josuára, akit, mint kiderül, Pryrates fel akar áldozni valamilyen sötét rítus során. Morgenes segítségével sikerül kiszabadítani a herceget, ám ezt követően a tudós életét veszti a Pryrates-szel vívott összecsapás során. Simonnak menekülnie kell, s amikor a kastély alatti alagutakból kikeveredve a város temetőjébe jut, szemtanúja lesz, amint Elias király Pryrates kíséretében átvesz egy különös, szürke kardot, a Fájdalmat (Sorrow) néhány fekete köpenyes, halottsápadt alaktól.
Simon északra indul, Josua herceg után, s útközben megmenti egy ifjú Sitha, Jiriki életét, aki egy fehér nyílvesszőt ad cserébe, adóssága jeléül. A fehér nyílvessző jelentéséről egy ismeretlen hang, Binabik, a troll hangja tájékoztatja Simont. Binabik a qanuc nép egyik sámánja, s mint olyan, tagja a „Tekercs Szövetségének”, egy különös társaságnak, melyhez életében Morgenes doktor is tartozott. Megismerkedésük után Simon állandó társa lesz kalandjaik során.
A Tekercs Szövetségének néhány életben maradt tagja felfedi Josua előtt, hogy a küszöbön álló testvérháború, az aszály, az északról egyre délebbre húzódó tél mind Ineluki műve, Pryrates pedig Ineluki bábja. A már említett jóslat szerint Ineluki visszatértét csak három legendás kard, az Emlékezet, a Fájdalom és a Tüske együttes ereje képes megakadályozni. A Fájdalom már Eliasnál van, mint kiderül, az Emlékezet nem más, mint János pap legendás Fényes Karomja, amit a királlyal együtt temettek el, tehát szintén Hayholtban nyugszik, a Tüskét azonban egy hósárkány őrzi a Yiqanuc hegyek között. Ennek a megszerzésére indul útnak Simon Binabik és Josua néhány rimmersgardi harcosa kíséretében.
A történet körülbelül ezen a ponton válik igen összetetté: Williams rengeteg szálat kezd el kibontani: Elias lánya, Miriamele megszökik előbb apjától, majd nagybátyjától is, hogy Nabbanban keressen segítséget, Tiamak, a mocsárlakó szintén Nabbanba indul a Wran vidékéről, hogy ott találkozzon a Tekercs Szövetsége valamelyik tagjával, Maegwin hernystiri hercegnő apja és fivére elvesztése után kénytelen a Grianspog-hegység barlangjaiba húzódni népével az Inelukit szolgáló thritingek támadása elől, Elias király egyre inkább Pryrates bábjává válik, Pryrates egyre sötétebb titkokat tud meg halálontúli urától, s Hayholt kazamatái soha nem látott rémségekkel telnek meg… és körülbelül most járunk az első kötet kétharmadánál. Röviden a továbbiakról: Josue, Simon, Binabik és számos szövetségesük eljut a Búcsú Kövéhez, ahol sereget szerveznek a menekültekből, majd egy Nabban felé tett kitérővel Hayholt ellen vonulnak, ahol beteljesedik a jóslat, és a három kard egyesül. A történet végére azonban marad egy óriási csavar, ami a maga nemében olyannyira egyedülálló, hogy az ismertetőírás szabályaival szembefordulva úgy érzem, muszáj megosztani az érdeklődőkkel itt.
A történet rendkívül nagyívűen hömpölyög a végkifejlet felé, a szereplők száma egyre nő, számos üldözés, több várostrom és csata, hosszú hajóút és mágikus utazás az Álmok Ösvényén vár az olvasóra. Csábító lenne egyszerűen Simon fejlődésregényének nevezni a ciklust, ám egyben túlzott egyszerűsítés is — nincs olyan karakter, aki ne változna folyamatosan együtt az eseményekkel, aki ne másképpen állna előttünk a történet végén, mint ahogy a kezdetén megismertük.
3. Kritikai észrevételek
Nehéz lenne úgy beszélni a ciklusról, hogy ne tegyünk említést bizonyos nyilvánvaló tolkieni áthallásokról. No nem kell megijedni, szerencsére nem egy újabb Tolkien-epigonnal van dolgunk (à la Terry Brooks Shannara ciklusa), hanem a tolkieni high-fantasy rendkívül eredeti újragondolásával. Williams gyakorlatilag majdnem minden tolkieni elemet átvesz, ám úgy módosítja azokat, hogy valami mélyebb, többdimenziós, plasztikusabb világ jön létre belőlük. Nézzünk néhány példát. Nagyjából-egészéből megtaláljuk a tolkieni tündéreket, de rögtön differenciálva: a sithák körülbelül megfeleltethetők a jövevény emberiséggel valamelyest szimpatizáló klasszikus tündéreknek, a Nornok azonban megjelenítik a halhatatlanok kitartó, jeges dühvel gyűlölő negatív aspektusát is, mely Tolkiennél nincs meg. Binabik és a trollok népe meglehetős sikerrel pótolja a félszerzetek hiányát, rendelkeznek minden kötelező félszerzet-attribútummal, ám ábrázolásuk olyan, mintha Williams azt mondta volna magában: „No nézzük csak, valójában mi is lehet egy ilyen és ilyen paraméterekkel rendelkező fajból?”. És meghagyja a trolloknak a félszerzetek jovialitását, alapvető jószándékúságát, bájos esetlenségét, ám közben a tolkieninél alacsonyabb civilizációs szintre helyezi és sokkal árnyaltabb jellemmel ruházza fel őket. Ineluki méltó párja Szauronnak, de míg Szauron alapvetően csak gonosz, addig Ineluki mondhatni „okkal” rosszindulatú — egyértelműen kiderül a ciklusból, hogy szenved, évszázadok óta szenved, és bosszút akar állni mindazért, amit ő és népe elveszített. S ha Ineluki Szauron, akkor Pryrates Szarumán — ő viszont sokkal „emberibb” Szarumánnál abban a vonatkozásban, hogy teljesen emberi ambíciók motiválják, s gonoszsága nem olyan éteri, mint a Orthanc uráé. Elias Denethornnal állítható párhuzamba, Maegwin és a hernystiriek küzdelme a rohírokat idézi meg, Gandalf alakja pedig talán Geloë, az erdei asszony figurájában éled újjá. Josua egyértelműen Aragorn, ám kiegészítve némi önbizalomhiánnyal, tétovasággal, tépelődéssel — inkább mintha Shakespeare valamelyik királydrámájából lépett volna elő.
Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Williams felülmúlta Tolkient, vagy hogy a ciklusa „jobb” lenne, mint A Gyűrűk Ura. Nem, egyszerűen arról van szó, hogy Williams megpróbált egy saját és sajátos értelmezést adni a high-fantasynek, bevallottan Tolkienhez fordulva ihletért, s ami ebből a próbálkozásból született, az kiváló high-fantasy, melyen érződik a Gyűrűk Ura óta eltelt közel fél évszázad. Ha lenne ilyen kategória, azt mondanám, Williams újhullámos high-fantasyt írt, s ez legalább annyira megfigyelhető a fenti, mára kliséisztikussá vált elemek alkalmazásán, mint magán az alkalmazott nyelven. Tolkien természetesen tudatosan maradt meg az ősi eposzok tömörebb, mégis patetikusabb nyelvezeténél, Williams viszont egyszerre „modern” és archaikus — egyszerűen más szókincset és kifejezőeszközöket használ.
Példának okáért talán nem is tudnék hirtelen olyan sf/f szerzőt említeni, aki az emberi fájdalom és szenvedés ábrázolásában olyan mélységeket ért volna el, mint Williams. Az ő leírásait olvasva az a skála, amit a karakterek érzelmi-hangulati állapota mozog, szinte végtelen hosszúságúnak tűnik mind pozitív, mind negatív irányban. Williams szemmel láthatólag különös érzékkel rendelkezik karakterei plasztikussá tételéhez, és szerencsére ez az érzéke remek kifejezőkészséggel is párosul — mondhatni a tartalom és a forma ebben a vonatkozásban szoros egységet alkot nála, azaz nem csupán a szavak jelentésére épít, hanem azok hangulatára, zenéjére is. Azt hiszem, ez valóban igazán ritka írói teljesítmény az sf/f terén, világviszonylatban is.
A történet összetettségéről már szóltam, talán még a dramaturgia és a történetvezetés ritmusa érdemel egy kis kitérőt. A ciklus ugyebár nagyon hosszú — 3500 oldal —, a történet rendkívül bonyolult, rengeteg szereplővel, rengeteg szálon fut. Ami a felépítését és a narráció ritmusát dicséri, az az, hogy ennek ellenére nem igazán torpan meg, nem igazán válik unalmassá sehol. Természetesen inkább hömpölyög, mint sodor, de ez a hömpölygés sehol nem válik állóvízzé, viszont helyenként — s általában a megfelelő helyeken — kellőképpen felgyorsul.
Összességében kiváló alkotásnak tartom a ciklust, s igazán sajnálom, hogy a dolgok jelen állása szerint eléggé kétséges, hogy megjelenik-e valaha is magyarul. Addig is, aki teheti, szerezze be — érdemes.
Béka
Linkek:
www.tadwilliams.com
www.shadowmarch.com
http://www.guthwulf.com/mst/osten.htm
|
