Tony Ballantine:

Recursion

Clive Barker:

Abarat

Peter S. Beagle:

Az utolsó egyszarvú

Ray Bradbury:

Az öröm masinériái

Brom:

The Plucker

Italo Calvino:

A kettészelt őrgróf

Orson Scott Card:

Az Alvin Maker-ciklus

Jonathan Carroll:

The Land of Laughs

Voice of our Shadow

Bones of the Moon

Susanna Clarke:

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Don DeLillo:

White Noise (Fehér zaj)

Stephen R. Donaldson:

A Thomas Covenant-saga

Mordant’s Need

Gap

Greg Egan:

Distress

Diaspora

Steven Erikson:

Gardens of the Moon

Gregory Frost:

Fitcher's Brides

Mark Frost:

The List of Seven

Alan Dean Foster:

Journeys of the Catechist

Neil Gaiman:

Amerikai istenek

Stardust

Coraline

Anansi Boys

Fragile Things

Marc D. Giller:

Hammerjack

Lisa Goldstein:

Dark Cities Underground

Mark Haddon:

The Curious Incident of the Dog in the Night-Time

Laurell K. Hamilton:

Anita Blake, vámpírvadász

Joanne Harris:

Jigs & Reels

Keith Hartman:

The Gumshoe, the Witch
and the Virtual Corpse

Gumshoe Gorilla

Mark Helprin:

Téli mese

Robin Hobb:

Liveship Traders

Robert Holdstock:

Mythago Wood

Lavondyss

Kazuo Ishiguro:

Never Let Me Go

Guy Gavriel Kay:

The Fionavar Tapestry

The Last Light of the Sun

Ysabel

Elizabeth Kostova:

The Historian

Jonathan Lethem:

Amnesia Moon

Szergej Lukjanyenko:

Éjszakai Őrség

Nappali Őrség

George R R Martin:

Sandkings (novella)

A Game of Thrones

A Clash of Kings / A Storm of Swords / A Feast for Crows

China Miéville:

King Rat

Perdido Street Station

The Scar

The Iron Council

Looking for Jake

UnLunDun

David Mitchell:

Cloud Atlas

Black Swan Green

Christopher Moore:

Biff evangéliuma

Ördögöd van!

A leghülyébb angyal

Richard Morgan:

Altered Carbon

Market Forces

William Morris

regényei

Murakami Haruki:

Kafka on the Shore

Audrey Niffenegger:

Az időutazó felesége

Chuck Palahniuk:

Choke

Lullaby

Mervyn Peake:

A Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte:

El maestro de esgrima

La Tabla des Flandes

El Club Dumas

La Piel del Tambor

La Carta Esférica

Tim Powers:

Fault Lines
A Halászkirály-ciklus

Declare

On Stranger Tides

Terry Pratchett:

Death's Domain (A Discworld Mapp)

Guards! Guards!

The Dark Side of the Sun

David Sedaris:

The Santaland Diaries

Dan Simmons:

Hyperion

The Fall of Hyperion

Endymion / The Rise
of Endymion

Ilium

Káli dala

Tad Williams:

Memory, Sorrow, and Thorn

Otherland / Másvilág

Robert Charles Wilson:

Spin

Carlos Ruiz Zafón:

La Sombra del Viento

Stephen Donaldson:
MORDANT’S NEED

The Mirror of Her Dreams (1.)
A Man Rides Through (2.)

„Terisa és Geraden története úgy kezdődött, mint egy tündérmese. A lány hercegnő volt, egy magas torony rabja. A fiú hős; csak azért jött, hogy megmentse őt. A lány hatalmas, gazdag úr egyetlen gyermeke volt. A fiú a hetedik Gond urának hetedik fia. ... Sajnos azonban életük korántsem volt ilyen egyszerű.”

Hogy is lett volna egyszerű — ha valaki egy Donaldson-regény főhőse, általában sok mindent elmondhat magáról, de azt, hogy „egyszerű”, vagy akárcsak elviselhető lenne az élete, no, azt semmiképp sem. Nem is irigyelem őket. Donaldson-regénybe csöppenni rossz karma — az emberre rájár a rúd, nagyon rájár, aztán a dolgok sietve rosszabbra fordulnak. Sokkal rosszabbra.

No persze Terisa és Geraden egészen jól jártak ahhoz képest, hogy Donaldson más hősei mit kaptak a nyakukba — de hát látszik, hogy ezúttal a derék szerző igazi tündérmesét próbált írni. Bár még így is nyakig áll benne a vér, a bél és az agyvelő (a fayle-i ghoul-támadások például elképesztően elvetemültek), Terisa enyhe, de alapvető életképtelensége és Geraden káprázatos kétbalkezessége elenyésző hátránynak tűnik a csalódott, leprás, folyamatosan hisztérikus Thomas Covenant terheihez képest.

Thomas Covenant.

Tegyünk csak egy kis kitérőt, nézzük meg, honnan ismerheti a magyar fantasy rajongó Donaldsont?

Egyszer volt, hol nem volt, azt hiszem, úgy 1991 körül lehetett, hogy megjelent magyarul is a Kárhozat Urának Átka — Stephen Donaldson egyetlen, magyarul is napvilágot látott regénye. Szimpatikus húzás volt egy trilógia első kötetét kiadni, a másodikat bereklámozni, aztán felejtőutca — no persze akkoriban (is) érdekes bakugrásokat mutatott be a magyar könyvpiac. A könyv amúgy viszonylagos befejezetlenségén kívül még egy jellegzetességgel rendelkezett: nagy költőnk, Tandori Dezső ültette át magyarra, és hát bármilyen nagy költő is az öreg veréb- és Radiohead (mert az olyan hamleti) rajongó, ezúttal olyan tökéletes és undorító moslékot vetett papírra, hogy sajnos azt a magyar irodalomban legfeljebb Brian W. Aldiss Heliconia trilógiájának (szintén magában megjelent) első kötete, a Tavasz magyarra erőszakolt förtelme múlja alul. De nem sokkal.

A Kárhozat Urának Átka a The Chronicles of Thomas Covenant the Unbeliever zengzetes címre hallgató trilógia első kötete, és meglepő módon Thomas Covenant, a Hitetlen különféle (leginkább elképesztően borzalmas) kalandjairól szól. Ritka az olyan szerző, aki egyetlen boldog pillanatot sem engedélyez főhősének, de Donaldson már ezzel az első művével megmutatta, hogy nála szerepelni, az rossz karma, sőt! Nagyon rossz karma. Covenant leprás, a felesége elhagyta, elvitte a kisfiát is, a szomszéd városka lakói ki akarják űzni a birtokáról, és mindenki úgy örülne, ha végre már megdöglene — talán még ő maga is, csak hát mikor diagnosztizálták nála a leprát, elsőnek azt verték bele, hogy az ilyen gondolatoknak ne engedjen. Bármilyen értelmetlen is így az élete, végig kell élni — végig kell élni — végig kell élni... És akkor valami perverz lény átrángatja egy másik világba, hogy daliás high fantasy hősként álljon helyt, győzze le az Ősgonoszt, és szórjon virágokat az ujjongó tömegbe.

Nem lelkesedik az ötletért.

A Mordant’s Need alaphelyzete kicsit persze hasonlít Covenant történetére — a Sors szokásos, perverz útján-módján az amerikai Terisa Morgan átkerül Mordant világába, és Helyt Kéne Állnia. De elég nyögvenyelősen megy. Terisa ugyanis nem biztos benne, hogy létezik. A szülei kiskorában rendszeresen bezárták a szekrénybe, és ha kiabált, rádobálták a télikabátokat, hogy ne hallatsszon ki a hangja, és azóta nem biztos benne, hogy létezik. De ha nem létezik, akkor ugyan, miben segíthetne bárkinek is? Ráadásul Mordantban tükrök sincsenek, hogy időnként meggyőződhessen róla, hogy még megvan...

Apropó, tükrök.

Mordant világán a tükör rettenetes, varázslatos dolog. Először is, nem azt mutatja, aki belenéz, hanem távoli világokra nyit ablakot — és a tükrökkel foglalkozó mesterek bármit át tudnak rángatni a tükörben látott lények közül. Ez alapvető problémát jelent, mert a perverz tüköridézők általában lángoló macskákat, savas nyákkal bekent kisgyermekeket, hatlábú farkasokat és ehhez hasonló szépségeket szoktak áthozni — nyilván nem békés célzattal. Régebben folyamatos háborúk dúltak, és elképzelhetetlen pusztítást vittek végbe minden oldalon. Pár évtizede azonban Joyse király kihasította magának Mordant királyságát, és a gonosz Vagel kivételével a maga oldalára állította, vagy megölte az összes tükörmestert. Valaki azonban titokban ismét rosszra használja a tudását, és először csak Mordantot akarja elpusztítani, majd nyilván az egész világot saját őrült tervei alá rendelné.

Terisa hát, akinek a tükrök jelentik léte egyetlen bizonyítékát, átkerül egy idegen világba, ahol hagyományos tükrök ugyan nincsenek, de amit helyette használnak, az tulajdonképp az atombomba egy kicsit fantáziadúsabb analógiája. Mindenki nagy hatalmú, idegen varázslónak hiszi, és természetesen mindenki a maga céljaira akarja felhasználni.

Kivéve Geradent, aki naiv, lelkes, és olyan kétbalkezes, hogy mindig keresztülesik a saját jobb lábán. De igaz szívű, hű legény, és természetesen első látásra beleszeret Terisába (aki azonban azt sem tudja, hogy most akkor ő van-e, és így elég nehéz a férfiakra is odafigyelnie). Továbbá hű királyához, pedig az öreg, szenilis, és már a tulajdon lányai sem tudják elviselni. De Geraden még hisz benne. Geraden nemes lélek, a világképe meglehetősen egyszerű — és a végén persze kiderül, hogy helyes — mégsem tehet túl sokat. Pillanatnyilag ő az ország Paprika Jancsija, a közmondásos balfék, és nyilván vannak egy páran, akik már csak azért sem hinnének neki, mert ő mondja.

Megnyugtató módon — és mert tündérmeséről van szó — Terisa idővel belenő a szerepébe, és Geraden is egészen megkomolyodik az események nyomása alatt. Rettenetesebbnél rettenetesebb veszedelmeket állnak ki, míg végül megtalálják és legyőzik a gaz tükörmestert, hogy aztán (amint az egy igazi tündérmeséhez illik) hetedhét országra szóló lakodalmat csaphassanak, és boldogan éljenek.

A könyv azonban sok szempontból túllép az egyszerű tündérmesén, sőt a tucatfantasyn is (lássuk be, ez utóbbi sajnos nem olyan nehéz). Van benne például cselszövés. Méghozzá viszonylag logikusan felépített cselszövés, és mindenki mindenkit manipulál. Általában egész ügyesen. Sokszor még az olvasó sem tudja eldönteni, mi igaz és mi nem (nekem legalábbis nem ment, pedig én az „angol piros házban lakik” kezdetű, klasszikus fejtörővel is megbirkóztam). A szereplők közt van buta és okos, számító és szenvedélyes is, azaz nem mindenki hiperintelligens, érzékeny szuperlény (mint Guy Gavriel Kay könyveiben), de ugyanakkor nincsenek az átlag zombi szintjére lebutítva, hogy az egyszerű Iksz Ipszilonok is értsék, miről van szó (A sith-ek bosszúja). Sőt van, aki a jó oldalon áll, de őszintén borzalmas! Donaldson persze ért hozzá, hogy felvázolja a szereplői hátterét és motivációit, így tulajdonképp még az igazán rettenetes Lebbick várnagyot is szánni tudjuk, és a csalhatatlanul zseniális Eremis mester kisstílű hibái sem maradnak rejtve. Terisa folyamatos kétségeiről és látványos jellemfejlődéséről nem is beszélve.

A tükrök ötlete alapvetően kellemesen megbolydítja az alaphelyzetet, és váratlan fordulatok egész tárházára nyit alkalmat. Donaldson meglehetősen sok lehetőséggel él is, és a kétkötetes sorozat egy pillanatig sem kiszámítható vagy unalmas. Bár a szerző odafigyel a szereplők megrajzolására, a regény nem fullad folyamatos lelki vízállásjelentésekbe, sőt inkább az akciódús jelenetekre és a párbeszédekre épül (szerintem több harcjelenet van benne, mint Robert Jordan Idő Kereke sorozatának első kilencvenöt centiméterében).

A könyvben minden fordulat, minden szereplő és minden motívum rettentően hagyományos — Donaldson ritkán hoz megdöbbentően új elemeket, nála inkább az ismerős elemek párosítása és töltete az érdekes. A Covenant krónikák megírásakor Donaldson ugyan formailag a legelkoptatottabb fantasy klisét használta, mégis új tartalommal tudta megtölteni. Kicsiben, tompábban ez a helyzet a Mordant’s Need-del is. Tündérmese és fantasy egyben, végig ezek kelléktárát használja, mégis rengeteg érdekes kis megjegyzés és ötlet van benne. Bár a történet nem kiszámítható, és egyszer sem volt olyan érzésem, hogy „ez most túl egyértelmű volt”, de nem éreztem azt sem, hogy „ez viszont döccent; nem most, nem ide és nem így”. A bevált dramaturgiai megoldások elegánsan követik egymást. És ez jó. És sajnos ritka. A fantasyszerzők szerencsére inkább az előbbi hibát követik el (még mindig jobb szeretem hat oldalra előre tudni, mi lesz, mint mikor bután nézek magam elé, hogy „he? Ez most hogy jön ide? Most mi a frász van?”), tehát legalább a mesterségük alapelemeivel tisztában vannak, de Donaldson megmutatta, hogy a fantasy kelléktára korántsem olyan szűkös, hogy ne lehetne izgalmasan összedolgozni az ismerős fordulatokat.

Összességében a Mordant’s Need igen kellemes fantasy. Nem vet fel olyan súlyos kérdéseket, mint a Covenant krónikák dupla trilógiája, nem forradalmasította a fantasyt újszerű ötletekkel, mint Robert Holdstock Mythago Wood-ja, de így is messze az átlag fölé emelkedik. Feltehetően senki sem szereli le az előszobatükröt, nehogy megmesterkedjék a gonoszok, de nem is az a lényege.

Ez csak egy tündérmese.

Donaldson módra.

Tapsi