Don DeLillo: White Noise (Fehér zaj)
Ezen a világon semmi sem biztos, csak a halál és az adók. (Benjamin Franklin)
Te is félsz a haláltól, igaz? Nem vagyunk egyedül. Vannak, akik alig gondolnak bele, vannak, akik jobban rettegnek tőle, de akadnak olyanok is, akik bármit megtennének, hogy többet sose féljenek az elmúlástól. Gondoljunk azonban bármit is a halálról, egy dolog biztos: iszonyatosan érdekel minket, a szó legszorosabb értelmében. Filozófiát kerítünk hozzá, halált játszunk, írunk és beszélünk róla. Lovecraft sokat idézett, de meg nem kopott szavaival élve: „Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a félelem legősibb és legerősebb fajtája pedig az ismeretlentől való félelem.” Ez az, ami miatt alig találunk a halálnál érdekesebb és megrendítőbb dolgot.
Csakúgy, mint minden embert, Jack Gladney-t, a College-on-the-Hill Hitler-professzorát is foglalkoztatja a halál. Legkedvesebb kollégájával, aki a keresztségben a Murray nevet kapta, órákon-oldalakon át értekeznek egyfajta félakadémiai stílusban a halál értelméről és jelentőségéről, mikéntjéről és hogyanjáról.
Aztán egy közúti baleset láttán Jack halálfélelme megtestesül. Ennek során egy titokzatos gázfelhő szabadul fel, amelynek legfontosabb összetevője egy Nyodene-származéknak nevezett, halált okozó kémiai vegyület. Amikor Jacket és családját kimentik gázfelhő ostromolta kertvárosi, Hitlerrel fűszerezett hétköznapjaiból, a szimuvakuáló* mentőcsoport egyik tagja kimutatja hősünk szervezetében a származékot. Innentől kezdve Jackben teljes fordulatszámon pörög a halálfélelem-mérő, és ennek leállításáért bármire képes lenne.
Ami különösen szerencsés együttállás, mivel Babette, imádott negyedik felesége és gyermekeiknek szerető anyja titokban jó ideje egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszert szed, amelynek fő hatása, hogy a páciens halálfélelme megszűnik. Jack számára ez maga a megváltás, és életcéllá emeli a szer megszerzését. Noha szereplőin keresztül DeLillo folyamatosan lebegteti az eshetőséget, hogy a készítmény csak placebo, karakterei számára sokkal kellemetlenebb a halálfélelem gondolata annál, semhogy kételkedjenek a szérum hatékonyságában. DeLillo vs. amerikai gyógyszerkultúra: egy-null.
És ez nem az egyetlen gólja. Oldalról oldalra lövi a hálóba a mesterhármasokat pontos, talpraesett nyelvű dialógusaival és a nyugati popkultúrával kapcsolatban tett észrevételeivel, aminek a mai napig kritikusa. Bár nem ennek az írásnak a keretében, de oldalakat lehetne idézni a halálról, erről a szép szóról szóló eszmefuttatásaiból, és az talán megvilágítaná igazi írói kvalitását. A magyar fordításról sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel nekem az angol eredetihez volt szerencsém, de fordító legyen a talpán, aki ennek a varázslatos szövegnek magyar mását tudja adni.**
Mint ahogy egy Tágra zárt szemek ajánlóban is szót kell ejteni arról, mi is a cím pontosan, a White Noise-ról szóló cikk sem lehet teljes, ha nem utalunk legalább arra, hogy mi is ez a fehérzaj. Jack és Babette ugyanis a regényben egyszer úgy képzelik el a halált, mint egy állandó, végtelen zajrengeteget, ami mindenhová beszűrődik, s amelyből az egyén nem tűnik ki. Ha azonban így van, a regényt olvasva az az érzése támadhat az olvasónak, hogy szereplőink életébe ez már rég beszűrődött a posztmodern fogyasztói társadalom által, és halálukban sem vennék észre a változást. Lehet, hogy éppen azt gondolnák: „Hmm, ez nagyon ismerős érzés!” Sose lehet tudni ezeknél a túlvilágoknál...
Egy vallomással azonban még tartozom: Don DeLillót először nem úgy vettem a kezembe, hogy tudtam, mire számíthatok, mint például Philip K. Dicknél vagy Vlagyimir Nabokovnál annak idején. Igazából a sors úgy hozta, hogy Bret Easton Ellis egyik könyvének fedlapján találkoztam Don DeLillo nevével, mint Ellis egyik fontos olvasmányélményével, és az innen fakadó lelkesedéssel eredtem a White Noise nyomába, Ellishez hasonló írást várva. Az első tíz oldal után azért észrevettem, hogy itt szó sem lesz a társadalmi korlátok átlépéséről, de a regény nyelvezete fogva tartott, és három ülésben a végére is értem. Ehhez hasonló megigézett figyelmet csak kevés író tud kiharcolni magának, ami szerintem elég sokat elmond a szerzőről.
Már csak azért is, mert amikor becsukjuk a könyvet, annak még egyáltalán nincs vége. Az, hogy megismertük belőle a regénybeli karakterek viszonyát a halálhoz, a mai popkultúrához és a félelemhez, még messze nem jelenti azt, hogy egy könnyed mozdulattal visszatehetjük a polcra. Ez a könyv nemcsak egyes nézőpontokat fejt ki, de halkan suttog egy kérdést is: És te félsz a haláltól?
psychedelirium
* A könyv lapjain működő, kimenekítéseket gyakorló mentőcsoport neve (a szerk.)
** Aki próbára tenné a magyar változat munkatársait, hajrá: a White Noise Fehér zaj címen megjelent az Ulpius-ház kiadónál, Bart István fordításában (a szerk.)
|
