Alan Dean Foster:
Journeys of the Catechist
trilógia
Az 1946-ban született Alan Dean Foster elsősorban sci-fi szerzőként ismert Magyarországon, s akként is leginkább talán az Alien sorozat regényeinek írójaként, holott George Lucas neve alatt, de az ő tollából jelent meg egy bizonyos Csillagok háborúja című történet is, továbbá tíz Star Trek regény — illetve talán sokan emlékeznek még Az utolsó csillagharcos, a Krull vagy a The Thing című filmekre, melyek regényváltozatait szintén Foster követte el. Mindeddig 98 regénye, közel száz novellája, számos esszéje és cikke jelent meg a science fiction, a horror, a krimi, a fantasy, de akár a történelmi regény és a kortárs szépirodalom körében is.
A Journeys of the Catechist (A katekéta utazásai) trilógia 1998 és 2000 között jelent meg Warner Books gondozásában. Az egyes kötetek címei: Carnivores of Light and Darkness (Fény és sötétség ragadozói), Into the Thinking Kingdoms (A töprengő királyságok), és A Triumph of Souls (Lelkek diadala). A három (keményfedeles) kötet terjedelme együttesen körülbelül 1200 oldal — a mai viszonyok között szinte soványnak nevezhető alkotás.
A történet felépítéséért rendkívül hálás lehet a recenzor: az alapszituáció és a főszereplők bemutatása után teljesen felesleges a sztoriról részletesen beszámolni, az ugyanis — mint a trilógia főcíméből is kiderül — egy utazás története. A főszereplő egy bizonyos Etjole Ehomba, a naumkib törzs egyik közönséges tagja, békés pásztor, gondos apa és férj, akinek faluja közelében egy nap hajótörötteket vet partra a tenger. Az egyik hajótörött Etjole karjai között leheli ki lelkét, ám utolsó szavaival átruházza saját küldetését a pásztorra: ki kell szabadítania egy Themaryl nevű látnoknőt egy gonosz varászló — Hymneth, a Megszállott — fogságából. És Etjola némi vívódás után útnak is indul — ilyen a természete, a haldokló kérése kötelezi (pedig mindenki igyekszik lebeszélni).
Ezen a ponton érdemes megállni egy pillanatra, s tisztázni azt, ami az olvasó számára is gyanús lehet már a címlapfestmény (magas, fekete bőrű férfi lándzsával a tengerparton), a név, a térkép és az ajánlásban szereplő ország (Namíbia) kapcsán: ez a trilógia bizony egy pszeudo-afrikai főhős utazása a fekete kontinens középső részéről pszeudo-Európába majd onnan pszeudo-Amerikába. A valós és képzeletbeli világok közötti megfeleltethetőség szerencsére épp elég erős ahhoz, hogy szórakoztató legyen, ám nem túl egyértelmű ahhoz, hogy illúzióromboló hatást váltson ki. Mérget venni nem mernék rá, de nagyon gyanús, hogy az utazás története során számos afrikai folklór-elem is felhasználásra kerül — ám akár így történik, akár nem, Foster egy kifejezetten üde és könnyed, pszichológiai és filozófiai mélységekbe és magasságokba nem törő, viszont kalandos, fordulatos és helyenként nagyon szép, ugyanakkor végtelenül ironikus trilógiát alkotott meg.
Etjole Ehombe természetesen nem marad útitársak nélkül: kalandjai során csatlakozik hozzá Simna ibn Sind, a — saját bevallása szerint — híres és hírhedt kardforgató, akit ezekután Etjole számtalan életveszélyes helyzetből kénytelen megmenteni, illetve Ahlitah, az oroszlán-csimpánz keverék nagymacska, akinek teste oroszlánőseit idézi, lábai azonban hosszúak és fogásra képes kezekben végződnek. Simnát mindvégig csak egy olyan kincs megszerzése motiválja, aminek létezését Etjomba tagadja (s így állandóan megerősíti a kardforgató gyanúját, hogy mégis létezik), Ahlitah pedig az életével adós az utazónak, s adósságát többször törleszti is — de valahogy mindig sikerül a társasággal maradnia. Zsánerkarakterek, igen — de nagyon jók.
Ami a legfantasztikusabb a trilógiában, hogy Etjola útnak indulása után egyszerűen megelevenedik a táj, bármikor megszólalhat egy óriási béka, egy kígyó, vagy egy krokodil, vagy bármi, ami éppen az adott környezetbe illik. Hőseink járnak őserdőben, szavannán, sivatagban, tengeren, furcsa szokásokat követő „európai” királyságokban, s vad „amerikai” vidékeken; mindenhol a meghökkentésig eredeti és képszerűen ábrázolt környezetben. Indulásakor Etjomba apró ajándékokat kapott faluja lakóitól: kis kavicsokat (amik árán végül hajót tudnak venni), egy tökhéjnyi gyógyvizet (ami aztán magát a Romlást is elűzi a földekről) és még sok hasznos holmit... kár lenne előre felsorolni őket.
Foster másik ragyogó húzása, hogy az utazás menetét szabályos időközönként, 3-4 fejezetenként egy-egy olyan fejezettel töri meg, melyben az utazás során éppen érintett helyszín története elevenedik meg, s e történetekben főhőseink általában csak arctalan átutazók. Belecsöppennek például két hangyaboly küzdelmébe, átvágnak egy völgyön, melyért a virágok háborúznak, leülnek egy fa alatt, melyről önmagában is regényeket lehetne írni — és sorolhatnánk még. Talán ezek a külső nézőpontokat felvillantó kis etűdök a trilógia igazi gyöngyszemei.
Azzal nyilván senkinek nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy hőseink számos kaland után eljutnak úticéljukig, mi több, még azt a bizonyos gonoszt is legyőzik... úgy-ahogy... ám ezután olyan fordulat következik, ami igazán ritka ebben a műfajban... s ez tényleg legyen inkább meglepetés minden olvasónak.
Összességében tehát eredetisége, hangulata, könnyedsége és szó legigazibb értelmében vett fantáziája, teremtő képzelete miatt merem bátran ajánlani a trilógiát az angolul olvasóknak — nem megfeledkezve persze a szerző valóban professzionális narrációjáról és dramaturgiájáról sem. Nagyon kellemes olvasmány.
Béka
Linkajánló: érdemes megnézni a www.alandeanfoster.com képek szekcióját. Elég sok afrikai is található közöttük.
|
