Tony Ballantine:

Recursion

Clive Barker:

Abarat

Peter S. Beagle:

Az utolsó egyszarvú

Ray Bradbury:

Az öröm masinériái

Brom:

The Plucker

Italo Calvino:

A kettészelt őrgróf

Orson Scott Card:

Az Alvin Maker-ciklus

Jonathan Carroll:

The Land of Laughs

Voice of our Shadow

Bones of the Moon

Susanna Clarke:

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Don DeLillo:

White Noise (Fehér zaj)

Stephen R. Donaldson:

A Thomas Covenant-saga

Mordant’s Need

Gap

Greg Egan:

Distress

Diaspora

Steven Erikson:

Gardens of the Moon

Gregory Frost:

Fitcher's Brides

Mark Frost:

The List of Seven

Alan Dean Foster:

Journeys of the Catechist

Neil Gaiman:

Amerikai istenek

Stardust

Coraline

Anansi Boys

Fragile Things

Marc D. Giller:

Hammerjack

Lisa Goldstein:

Dark Cities Underground

Mark Haddon:

The Curious Incident of the Dog in the Night-Time

Laurell K. Hamilton:

Anita Blake, vámpírvadász

Joanne Harris:

Jigs & Reels

Keith Hartman:

The Gumshoe, the Witch
and the Virtual Corpse

Gumshoe Gorilla

Mark Helprin:

Téli mese

Robin Hobb:

Liveship Traders

Robert Holdstock:

Mythago Wood

Lavondyss

Kazuo Ishiguro:

Never Let Me Go

Guy Gavriel Kay:

The Fionavar Tapestry

The Last Light of the Sun

Ysabel

Elizabeth Kostova:

The Historian

Jonathan Lethem:

Amnesia Moon

Szergej Lukjanyenko:

Éjszakai Őrség

Nappali Őrség

George R R Martin:

Sandkings (novella)

A Game of Thrones

A Clash of Kings / A Storm of Swords / A Feast for Crows

China Miéville:

King Rat

Perdido Street Station

The Scar

The Iron Council

Looking for Jake

UnLunDun

David Mitchell:

Cloud Atlas

Black Swan Green

Christopher Moore:

Biff evangéliuma

Ördögöd van!

A leghülyébb angyal

Richard Morgan:

Altered Carbon

Market Forces

William Morris

regényei

Murakami Haruki:

Kafka on the Shore

Audrey Niffenegger:

Az időutazó felesége

Chuck Palahniuk:

Choke

Lullaby

Mervyn Peake:

A Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte:

El maestro de esgrima

La Tabla des Flandes

El Club Dumas

La Piel del Tambor

La Carta Esférica

Tim Powers:

Fault Lines
A Halászkirály-ciklus

Declare

On Stranger Tides

Terry Pratchett:

Death's Domain (A Discworld Mapp)

Guards! Guards!

The Dark Side of the Sun

David Sedaris:

The Santaland Diaries

Dan Simmons:

Hyperion

The Fall of Hyperion

Endymion / The Rise
of Endymion

Ilium

Káli dala

Tad Williams:

Memory, Sorrow, and Thorn

Otherland / Másvilág

Robert Charles Wilson:

Spin

Carlos Ruiz Zafón:

La Sombra del Viento

Neil Gaiman:
CORALINE


Nem Clive Barker az egyetlen író, aki a gyerekirodalom területére is átkalandozik, Neil Gaimannek is sorban jelennek meg a gyerekkönyvei (legalábbis ő gyerekeknek szánta őket): a Coraline (2002), a The wolves in the walls (2003) és a The day I swapped my dad for two goldfish (2004). Nem kell azonban megijedni; ahogy Gaimannél megszokhattuk, nyugodtan elolvashatjuk őket tízéves kor után is, főleg azért, mert ezekben a történetekben nagyon kevés a gyerekeknek szóló irodalom általános cukrossága, bugyutasága. Látszik, hogy Gaiman a legtöbb meseíróval (és felnőttel) ellentétben a gyerekeket értelmes lénynek tartja, és nem gondolja azt, hogy a gyerekkor egy betegség, amit ki kell nőni, hogy aztán a nagy fejlődés végén felnőtt lehessen az emberből. Gaiman nem is fárasztja olvasóit automatikus happy enddel, tündibündi éneklő állatkákkal és fekete-fehér végletekkel: ettől aztán igazán bárki elolvashatja a történetet, nincs felső korhatár. Ráadásul mindhárom könyvéhez Dave McKean készített illusztrációkat, amikről nem épp a szokványos mesék jutnak az ember eszébe.

Gaiman első gyerekkönyve, a Coraline 2002-ben jelent meg, és nagyon gyorsan nemzetközi siker lett. Egy csomó díjra jelölték, és egy csomót meg is kapott (2002: Bram Stoker Award, British Science Fiction Association Award; 2003: Elizabeth Burr/Worzalla Award, Hugo, Locus, Nebula), 2005-re pedig filmet is ígértek belőle: a rendező az a Henry Selick, akinek a Nightmare before Christmast köszönhetjük. A film ugyan nincs kész, de egy lelkes rajongók által készített könyv-trailer már létezik.

A regény főszereplője egy kislány, Coraline, aki családjával nemrég költözött egy öreg házba, melyben rajtuk kívül egy bogaras (egeres) öregember és két vén színésznő lakik. Az öregember egy szégyenlős egércirkuszt idomít, a fonnyadt vénlányok pedig egyfolytában színházi sikereikre emlékeznek és tovatűnt szépségükön sóhajtoznak. Coraline szülei otthon dolgoznak ugyan, de nagyon elfoglaltak és roppant szórakozottak, állandóan lerázzák szegény kislányt, aki unalmában nekiáll felfedezni a házat és környékét. Talál is néhány érdekes dolgot, de a legjobb az az ajtó, mely néha egy téglafalra nyílik, néha azonban a másik lakásba: itt Coraline-t a másik anyukája várja, aki mindent kész megadni neki, hogy ottmaradjon vele. A másik anyuka egészen olyan, mint Coraline-é, csak jobban főz, állandóan van ideje játszani, élő játékokkal zsúfolja teli a szobáját és még a békás gumicsizmát is megveszi, amiért Coraline az eredeti anyukájánál hiába könyörgött. Egy baj van csak: a másik anyukának nagy, fekete gombok vannak a szeme helyére varrva, és a maradáshoz Coraline-nek is át kéne esni ezen a kis műtéten. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem sikerült elcsábítani a kislányt, a másik anyuka — aki egyre kevésbé hasonlít Coraline anyukájához, viszont egyre hosszabbak és vörösebbek a körmei — aljas trükkhöz folyamodik: elrabolja és elrejti az igazi szülőket. Coraline-nek a másik anyuka által teremtett másik világban kell győznie, egy rémálmokkal zsúfolt, állandóan változó másik házban, másik szomszédok között kell megtalálnia az igazi szüleit és a kiutat.

Gaiman nem fukarkodik a horror-elemekkel (éjszakai neszek, ajtónyikordulás, padlóreccsenés, osonó árnyak, rossz álmok, pincében szörnnyel kergetőzés, kísértetek a szekrényben), de a történet attól lesz igazán hatásos, hogy alapvető gyerekkori félelmekre játszik rá. Mégpedig súlyos félelmekre: a szüleit „gonoszként” viszontlátni minden gyerek rémálma; a lelkiismeret-furdalás, hogy — ha csak egy pillanatra is, de — megfordult a fejében: lecseréli elfoglalt szüleit a rajongó, minden kívánságát ugrásra készen leső másik szülőkre; a felelősség, hogy megmentse saját korábbi védelmezőit; a titkos félelem, hogy a szülei valójában nem is szeretik igazán, és megkönnyebbülnek, ha eltűnik az életükből; a tehetetlenség érzése, hogy a felnőttek nem hisznek neki, mert gyerek, ezért nem tud segítséget kérni a bajban — a másik anyuka gondoskodik róla, hogy Coraline mindezt átélje.

Szerencsére azért akad egy segítője is egy macska személyében, akiből csak egy van, nincs másik, akire nem hat a másik anyuka bűbája és akinek macskához méltóan nincs neve. („A macskáknak nincs szükségük névre. Mi tudjuk, hogy kik vagyunk, úgyhogy nincs szükségünk nevekre.”) A neveknek egyébként is fontos szerepük van a történetben, Coraline-ét a felnőttek például állandóan félreértik (ebből is látszik, mennyire nem figyelnek oda egy gyerekre: csak azt hallják, amit szerintük egy gyereknek mondania kell, ami nem illik bele a sablonba, az egyszerűen el sem jut az agyukig), csak azok tudják az „igazi” nevét, akik nem vakok és ostobák más dolgokra.

Olvasás során felmerülhet az emberben a kérdés: hány éves gyereknek merném odaadni, ha még én is félek közben? Gaiman nem szépíti a dolgokat csak azért, mert gyerekkönyvről van szó — talán épp azért, mert partnerként bánik velük, és nem tekinti őket a koruk miatt gyengébb idegzetűeknek. A könyv egy Chesterton-idézettel kezdődik: „A tündérmesék nagyon is igazak. Nem azért, mert megmutatják, hogy sárkányok léteznek, hanem azért, mert megtanítják, hogy le lehet győzni őket.” Gaiman a mesének ehhez a szórakoztatásnál jóval ősibb funkciójához nyúl vissza, és ezért lehet felnőttként is érvényesként olvasni. Tízéves kor fölött tehát biztosan ajánlott, alatta azonban csak akkor, ha nem tömítette el az olvasó agyát a Walt Disney-féle giccs.

diane

Linkek:

Gaiman gyerekkönyveinek honlapja: www.mousecircus.com
www.neilgaiman.com