Tony Ballantine:

Recursion

Clive Barker:

Abarat

Peter S. Beagle:

Az utolsó egyszarvú

Ray Bradbury:

Az öröm masinériái

Brom:

The Plucker

Italo Calvino:

A kettészelt őrgróf

Orson Scott Card:

Az Alvin Maker-ciklus

Jonathan Carroll:

The Land of Laughs

Voice of our Shadow

Bones of the Moon

Susanna Clarke:

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Don DeLillo:

White Noise (Fehér zaj)

Stephen R. Donaldson:

A Thomas Covenant-saga

Mordant’s Need

Gap

Greg Egan:

Distress

Diaspora

Steven Erikson:

Gardens of the Moon

Gregory Frost:

Fitcher's Brides

Mark Frost:

The List of Seven

Alan Dean Foster:

Journeys of the Catechist

Neil Gaiman:

Amerikai istenek

Stardust

Coraline

Anansi Boys

Fragile Things

Marc D. Giller:

Hammerjack

Lisa Goldstein:

Dark Cities Underground

Mark Haddon:

The Curious Incident of the Dog in the Night-Time

Laurell K. Hamilton:

Anita Blake, vámpírvadász

Joanne Harris:

Jigs & Reels

Keith Hartman:

The Gumshoe, the Witch
and the Virtual Corpse

Gumshoe Gorilla

Mark Helprin:

Téli mese

Robin Hobb:

Liveship Traders

Robert Holdstock:

Mythago Wood

Lavondyss

Kazuo Ishiguro:

Never Let Me Go

Guy Gavriel Kay:

The Fionavar Tapestry

The Last Light of the Sun

Ysabel

Elizabeth Kostova:

The Historian

Jonathan Lethem:

Amnesia Moon

Szergej Lukjanyenko:

Éjszakai Őrség

Nappali Őrség

George R R Martin:

Sandkings (novella)

A Game of Thrones

A Clash of Kings / A Storm of Swords / A Feast for Crows

China Miéville:

King Rat

Perdido Street Station

The Scar

The Iron Council

Looking for Jake

UnLunDun

David Mitchell:

Cloud Atlas

Black Swan Green

Christopher Moore:

Biff evangéliuma

Ördögöd van!

A leghülyébb angyal

Richard Morgan:

Altered Carbon

Market Forces

William Morris

regényei

Murakami Haruki:

Kafka on the Shore

Audrey Niffenegger:

Az időutazó felesége

Chuck Palahniuk:

Choke

Lullaby

Mervyn Peake:

A Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte:

El maestro de esgrima

La Tabla des Flandes

El Club Dumas

La Piel del Tambor

La Carta Esférica

Tim Powers:

Fault Lines
A Halászkirály-ciklus

Declare

On Stranger Tides

Terry Pratchett:

Death's Domain (A Discworld Mapp)

Guards! Guards!

The Dark Side of the Sun

David Sedaris:

The Santaland Diaries

Dan Simmons:

Hyperion

The Fall of Hyperion

Endymion / The Rise
of Endymion

Ilium

Káli dala

Tad Williams:

Memory, Sorrow, and Thorn

Otherland / Másvilág

Robert Charles Wilson:

Spin

Carlos Ruiz Zafón:

La Sombra del Viento

Jonathan Lethem: Amnesia Moon


Jonathan Lethem mintha ráérzett volna a műfaji kategóriákat feszegető szerzők titkos receptjére. A Magyarországon sajnos még nem igazán ismert író kezdettől fogva tehetségesen elegyíti a könyveiben a spekulatív és az úgynevezett "magasirodalom" elemeit, mint a szintén komoly kritikai elismeréseket arató David Mitchell vagy Michael Chabon.

A kezdetek óta azért alaposan megváltoztak a felhasznált "hozzávalók" arányai. Míg az 1994-es első regénye, a Gun, with Occasional Music még egy nem is túl távoli jövőbe helyezett, ízig-vérig science-fictionnel kombinált chandleri detektívsztori volt, agymódosító drogokkal és beszélő kengurukkal — a Locus magazin olvasói egyébként az év könyvének választották '95-ben —, később szépen lassan elhagyta a scifit. A fantasztikumot azonban nem teljesen, amire mind aktuális novelláskötete (Men and Cartoons) és az eddigi legnagyobb kritikai sikert elért regénye, a Fortress of Solitude (2003) jó példa. (Utóbbi a Brooklyn utcáin felnövő kamaszok évtizedeket felölelő bildungsromanjának tűnik, amíg egyszer csak elő nem kerül egy láthatatlanná változtató gyűrű).

De kanyarodjunk vissza az 1995-ös második regényéhez, az Amnesia Moonhoz, ami leginkább olyan, mintha Philip K. Dick elborultabb, a science-fiction határait amúgy is feszegető regényeinek szellemében íródott volna.

Lehullottak a bombák, az emberi civilizáció romokban hever, és az újabb evolúcióra vagy a teljes pusztulásra vár. Az Amnesia Moon hőse, Chaos a nagy amerikai sivatag közepén éldegél egy mutánsok lakta porfészekben, a néhai moziból átalakított erődben, és egyetlen kapcsolata a világgal kimerül abban, hogy néha elmegy cigiért és tiszta szeszért, esetleg a ritka kincsnek számító leveskonzervekért. A legközelebbi — meg amúgy is egyetlen — település, Little America lakói "normálisak”, nem keverednek a torzakkal, bár ki tudja, mennyire normális az, hogy a városka nagyfőnöke, Kellog álmai a környék minden lakójának a fejébe beférkőznek. A meglehetősen elmebeteg teóriák szerint uralkodó Kellog számára Chaos különös jelentőséggel bírhat, mert álmaiban őt szerepelteti örök ellenségként, történetünk kezdetén meglepő fordulattal mégis őt kívánja egy igazán fontos (és meglehetősem őrült) feladattal megbízni. Chaos inkább lecsapja a nagydarabot, elköti a készletekkel megpakolt kocsit, és pártfogoltjával, Melindával — akinek egész testét finom bunda borítja — nekivág a nagy semminek, a sivatagnak. Habár nem így tervezte, a kaland önmaga felkutatásává fajul, álmokon, töredezett valóságokon és álommal keveredett valóságpótlékokon keresztül.

Mert lehet, hogy Kellognak igaza volt: nem volt semmilyen atomcsapás. De akkor mi történt a világgal?

Az Amnesia Moon "standard” poszt-apokaliptikus sf-nek indul, de később kissé szokatlan kanyarokat tesz. Chaos sajátságos vándorútja során drogos Mad Max-víziónak is beillő kalandokon át különböző mikrovilágokba vetődik, saját jelenünk torz vízióiba, például a McDonalds-nép gyorsétterem-országába, ahol a vállalati szabályzat idióta előírásai szerint élnek, vagy Délre, ahol látszólag űrbéli idegenek ellen harcol néhány maroknyi túlélő, csak hogy két kiragadott példát említsünk. Széttöredezett volna a világ? És mi köze ennek az egésznek — vagy éppen neki személyesen — egy Everett nevű tudóshoz? Chaos azonban kissé többet tud meg, mint amennyit kellene...

Az Amnesia Moon még mindig friss és hatásos regény, de mindvégig nagyon egyensúlyozik, nehogy két szék közé essen: e sorok szerzője éppen eltaláltnak érzi az arányt, de könnyen elképzelhető, hogy mások úgy gondolják, ez bizony scifinek túl lila ködös, lila ködnek túl scifi. Az viszont biztos, hogy az angolul elég szikár nyelvezetű mű nem Dick-klón, hanem a Dick-féle hagyományok méltó folytatása, a "mi a valóság” témakörének boncolgatása, az elmebetegség, a szilánkokra hasadt valóság, az isten-lét felderítése. Aki nem idegenkedik azoktól a művektől, ahol a cselekmény egy különösen elborult David Lynch-filmre hajaz, próbálkozzon meg vele, aki fekete-fehér válaszokat vár, inkább kerülje el messzire.

brainoiz