David Mitchell:
CLOUD ATLAS
Mitchell különös regénye egy amerikai ügyvéd hányattatásaival kezdődik a Csendes-óceánon, valamikor a 19. században, azt viszont érdekes módon sokkal nehezebb megmondani, mikor és hol ér véget. A történet váratlan fordulópontokkal, kontinensek és narrátorok között váltogatva a huszadik századon át egyenesen egy poszt-apokaliptikus jövőbe nyúlik, hogy onnan váratlan fordulattal meginduljon... visszafelé.
David Mitchell ifjú angol szerző, a modern brit irodalom egyik nagy reménysége (2004-ben az egyik legjobb fiatal angol regényírónak választotta a Granta), aki eddigi három könyvével neves elismeréseket gyűjtött be magának. Az 1999-ben megjelent Ghostwritten (magyarul Szellemírókként hozta ki az Ulpius-ház) robbanásszerű siker volt külhonban, második regénye, a Japánban játszódó number9dream a rangos Booker-díjért versenyzett, rivjúnk témája pedig, jelenlegi utolsó regénye váratlan fordulattal a Booker mellett még sci-fi Nebula-díjért is indult. A jelölések teljesen megalapozottak: Mitchell rendkívül tehetséges szerző, aki ráadásul különös gonddal bánik magával a szöveggel, a szerkezettel és a stílussal.
Míg a Szellemírókban kilenc főszereplő sztorija kapcsolódott egymáshoz szépen sorban, a Cloud Atlas szerkezete a szerző hasonlatát idézve az orosz matrjoska-babákon alapul: egy történetbe ágyazott történetbe ágyazott történetbe ágyazott történet... a Cloud Atlasban hat külön kisregény/elbeszélés illeszkedik egymásba, hogy a végén mégis egyetlen történetet alkossanak. A részleteket nagy sajnálatomra nem érdemes ennél jobban leleplezni, hiszen a Cloud Atlas egyik nagy fegyverténye, hogy a fejezetenként adagolt váltásokkal mindig alaposan meghökkenti és kizökkenti az olvasót. Mitchell nemcsak témát vált, hanem személyiséget, stílust, műfajt, szókincset, elbeszélésmódot is (egyetlen alkalommal él csak a harmadik személyű nézőponttal, mindenhol máshol leveleket vagy archaikus angolságú naplót, memoárt vagy interjút olvashatunk), hogy aztán a lehető legváratlanabb helyeken tűnjenek fel a kapcsolódási pontok az előző és a következő epizódokkal, egy anyajegy, egy név vagy akár a visszafelé is tekeredő történetet átszövő alapmotívum formájában.
A fentiekből talán az a téves következtetés szűrhető le, hogy a Lawrence Norfolk ajánlásával súlyosbított Cloud Atlas nem más, mint élvezhetetlenül bonyolult, öncélú modernkedés, ami esetleg még unalmas is. Erről szerencsére szó sincsen. Mitchell a bravúrkodást letudta a regény szerkezetének kialakításában. A váratlan váltások valójában még érdekfeszítőbbé teszik az egész vállalkozást, ráadásul a szerző mindegyik történetszálat sodró lendületű, izgalmas (kis)regénynek írta meg, legyen az déltengeri kalandregény, egy családi vesszőfutás fanyarul szórakoztató története, netán Ken Follettre hajazó thriller, cyberpunk vagy poszt-apokaliptikus történet.
Érdekesség, hogy míg a sci-fi elemek felbukkanása egy "modern szerző" könyvében sokszor ki is merül az unalomig ismert sallangok felmondásában, Mitchell nagy rajongója a sci-finek, és a távoli jövőbe vetített ázsiai vagány cyberpunk-víziója külön regényként is megállná helyét. Ezt leszámítva a Cloud Atlas egyébként borongós hangulatával is nyugodtan felkerülhetne az endless.hu nem létező kötelezőolvasmány-listájára, tehát részemről lelkesen ajánlom azoknak, akik nem ijednek meg az első néhány oldaltól...
brainoiz
|
