Tony Ballantine:

Recursion

Clive Barker:

Abarat

Peter S. Beagle:

Az utolsó egyszarvú

Ray Bradbury:

Az öröm masinériái

Brom:

The Plucker

Italo Calvino:

A kettészelt őrgróf

Orson Scott Card:

Az Alvin Maker-ciklus

Jonathan Carroll:

The Land of Laughs

Voice of our Shadow

Bones of the Moon

Susanna Clarke:

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Don DeLillo:

White Noise (Fehér zaj)

Stephen R. Donaldson:

A Thomas Covenant-saga

Mordant’s Need

Gap

Greg Egan:

Distress

Diaspora

Steven Erikson:

Gardens of the Moon

Gregory Frost:

Fitcher's Brides

Mark Frost:

The List of Seven

Alan Dean Foster:

Journeys of the Catechist

Neil Gaiman:

Amerikai istenek

Stardust

Coraline

Anansi Boys

Fragile Things

Marc D. Giller:

Hammerjack

Lisa Goldstein:

Dark Cities Underground

Mark Haddon:

The Curious Incident of the Dog in the Night-Time

Laurell K. Hamilton:

Anita Blake, vámpírvadász

Joanne Harris:

Jigs & Reels

Keith Hartman:

The Gumshoe, the Witch
and the Virtual Corpse

Gumshoe Gorilla

Mark Helprin:

Téli mese

Robin Hobb:

Liveship Traders

Robert Holdstock:

Mythago Wood

Lavondyss

Kazuo Ishiguro:

Never Let Me Go

Guy Gavriel Kay:

The Fionavar Tapestry

The Last Light of the Sun

Ysabel

Elizabeth Kostova:

The Historian

Jonathan Lethem:

Amnesia Moon

Szergej Lukjanyenko:

Éjszakai Őrség

Nappali Őrség

George R R Martin:

Sandkings (novella)

A Game of Thrones

A Clash of Kings / A Storm of Swords / A Feast for Crows

China Miéville:

King Rat

Perdido Street Station

The Scar

The Iron Council

Looking for Jake

UnLunDun

David Mitchell:

Cloud Atlas

Black Swan Green

Christopher Moore:

Biff evangéliuma

Ördögöd van!

A leghülyébb angyal

Richard Morgan:

Altered Carbon

Market Forces

William Morris

regényei

Murakami Haruki:

Kafka on the Shore

Audrey Niffenegger:

Az időutazó felesége

Chuck Palahniuk:

Choke

Lullaby

Mervyn Peake:

A Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte:

El maestro de esgrima

La Tabla des Flandes

El Club Dumas

La Piel del Tambor

La Carta Esférica

Tim Powers:

Fault Lines
A Halászkirály-ciklus

Declare

On Stranger Tides

Terry Pratchett:

Death's Domain (A Discworld Mapp)

Guards! Guards!

The Dark Side of the Sun

David Sedaris:

The Santaland Diaries

Dan Simmons:

Hyperion

The Fall of Hyperion

Endymion / The Rise
of Endymion

Ilium

Káli dala

Tad Williams:

Memory, Sorrow, and Thorn

Otherland / Másvilág

Robert Charles Wilson:

Spin

Carlos Ruiz Zafón:

La Sombra del Viento

Chuck Palahniuk:
CHOKE


„Choke is Fight Club for sex addicts” — írja a nyilván elismert irodalmi hetilap, az Independent On Sunday blörbje a címlapon, egy villa-kés-villa kombó fölött, fehér alapon pirossal. „De azért te is elolvashatod” — vigyorgott a haver, midőn átnyújtotta.

Chuck Palahniuk az a nihil-egzisztencialista körökben divatos író, aki személy szerint felelős a trendi társaságban elterjedt efféle szellemeskedésekért, mint pl. „Apu repedő hólyagja vagyok”, ha a trendi megszólalónak már nagyon ki kéne mennie, „Apu négy és fél deci vére vagyok”, mondjuk vérvétel előtt, vagy „Apu tetűlassú taxisofőre vagyok”, ha a felhasználónak későn jön a személyszállító kisiparosa. Műveivel csak a Fight Club megfilmesítése után aratott sikert szélesebb körben; Brad Pitt nélkül, úgy tűnik, a fősodor társadalma kevéssé vevő a higítatlan nihil-egzisztencializmusra. Ami talán nem csoda, hiszen a szerző műveiben a fősodortól nagyon távol eső felhasználókat is nyugtalanító kérdéseket feszeget — valahová tartozás, mit kezdhet magával az ember az anyagiakon kívül minden értéktől mentes fogyasztói jelenben, legyünk-e übermenschek embertársaink fogainak kiverése révén, s a hasonló nagy szavak és nagy kérdések, amelyek kamaszként szinte mindenki fejében megfordultak. A kamaszkori önképzőköröktől és kamaszkori önmaguntól eltérően Palahniuk viszont szellemes és érvényes válasszal szolgál.

Pár oldal után nem akarsz majd itt lenni. Felejtsd el. Tűnj el. Szállj ki, míg egyben vagy.
Mentsd meg magad.
Csak megy valami jobb a tévében. Vagy ha már ennyi időd van., elmehetnél esti iskolába.
Tanulj orvosnak. Kezdj magaddal valamit. Lepd meg magad egy vacsorával. Fesd be a hajad.
Egy perccel sem leszel fiatalabb.

A barátságos disclaimer után rögtön álomszerű, gyerekkori jelenetben találkozunk a Fulladás főszereplőjével. Victor Mancini visszataszító kis kölyök, buta, önző, és mindentől fél. Mániákus anyja mellett erre minden oka megvan: a mama éppen lopott iskolabuszban viszi valahová az éjszakában, hogy homályos előadást tartson neki a fájdalomról, az árnyékokról egy barlang falán, és a művészet eredetéről.

A Mama halálos komolysággal mondja:
— A boldogságból sose lesz művészet.
Így születtek meg a jelképek.
A kölyök feláll, reszket a fényben, próbál nem mozogni, míg a Mama tovább dolgozik, egyre magyaráz a hatalmas árnyéknak a falon, hogy egyszer majd továbbadja az embereknek mindazt, amit tőle tanult. Egy nap orvos lesz, embereket ment meg. Visszaadja nekik a boldogságukat. Vagy ami még jobb: a békéjüket.
Tisztelni fogják.
Majd egyszer.

Talán már ennyiből sejthető, a mama nem mindennapi, és terhes múltja Victor felnőttkorát is megnehezíti. Sok évvel később hősünk fő törekvése nem más, mint elég pénzt összeszedni az anyja ápolásához. Sima munkahelye — parókában pózolás egy XVIII. századi témaparkban — ehhez nem elég, így egy szál haverjával, Dennyvel szélhámoskodásba kezdenek. Esténként más-más étterembe betérve úgy tesznek, mintha fulladásrohamot kapnának, és amikor hozzájuk lép valaki, hogy megdöngesse a hátukat, a félrenyelt falatot látványosan kiköhögve hálálkodnak életük megmentéséért.

Denny két kézzel tömi magába a kaját, és azt mondja:
— Olyan gyerekes vagy.
Odatámolygok hozzá, és belerúgok, még egyszer.
Csak azért csinálom, hogy végre némi kalandot vigyek a népek életébe.
Azért csinálom, hogy hősöket faragjak. Hogy próbára tegyem őket.
Mint anya meg a fia. Meg persze a pénzért is csinálom.
Valaki megmenti az életed, és örökre szeretni fog. Ahogy a régi kínai mondás tartja, ha valaki megmenti az életed, attól fogva örök időkre az adósod lesz. Mintha a gyerekük lennél. Életük hátralévő részében ezek az emberek írni fognak nekem. Képeslapokat küldenek az évfordulón.

Ez az a bizonyos fulladás, ami Victorból fordított Megváltót csinál. Az étterem közönségéből kilép valaki, hátba csapja, és ezzel szánalmas fogyasztózombi-léte tartalommal telik meg: életmentő lett. A karmikus plusz mellett a dolog annyi haszonnal is jár, hogy az életmentők tényleg aggódnak, és egyre nagyobb időközönként bár, de küldenek kisebb-nagyobb összegeket, mi több, néha megkérdezik, hogy érzi magát, akit egykor megmentettek, mit tehetnek érte, segíthetnek-e.

Victor diszfunkcionális élete a maga mindennaposnak nem nevezhető, de kitaposott és végső soron működő medrében folydogál. Nem nyugtalanítja más, csak az anya előrehaladott Alzheimer-kórja és töredezett visszaemlékezései átbélyegezett hippikoráról, kóros szexfüggősége (ami elől a Palahniuk-védjegynek számító leszokodákba és addikt-klubokba menekül, kevés sikerrel), meg az, hogy félbemaradt orvosi tanulmányai miatt embertársait időnként két lábon járó szervgyűjteménynek és anatómiai kézikönyvnek látja; noha ez utóbbi körülmény jól jön a személytelen orgiázások közben.

A bricsesznadrág-paróka/kórházi látogatás/közönyös döngölés-rutin tehát napról napra ketyeg a maga kényszeredett módján, bár a zen-mesterek valószínűleg nem erre gondoltak, amikor a tökéletlenségben rejlő tökélyről beszéltek. Ebbe tenyerel bele a mama erőszakos orvosa, Dr. Paige, egy titokzatos napló, és Denny egyre furcsább hóbortjai.

— Ezek a hülye kövek. Mit kezdesz velük? — teszem fel a kérdést.
— Nem arról szól az egész, hogy befejezzem — mondja Denny. — Hanem arról, hogy csinálok valamit, a folyamatról.
— De mit csinálsz ennyi kővel?
— Nem tudom, amíg elég össze nem jön.
— De mennyi az az elég? — kérdezem.
— Nem tudom, öreg — mondja Denny. — Csak azt akarom, hogy összeálljon valami az életem napjaiból.
Minden napért, ami csak úgy eltűnik a tévé előtt, mondja Denny, oda akar tenni egy követ. Valami kézzel foghatót. Csak egyvalamit. Kis emlékművet minden nap végére. Egyet minden napért, amikor nem verte ki.
A „sírkő” nem a legjobb szó, mégis ez az, ami elsőnek eszembe jut.

A naplót olaszul írták, és, mint Victor nagy nehezen kinyomozza, az anyja ifjúkori utazásairól szól. Mit hihet el a bomló agyú mamának? Mennyi lehet kábszeres képzelgés, és mennyi igaz a mesterséges terhességből és a hírességek génmintáival folytatott kísérletekből? A napló keletkezésének idején Olaszországban műkincseket loptak. Ereklyéket, szentek maradványait. Vajon csak az anya képzeli a fiút Megváltónak, vagy Victor spirituális csodatételeit nem csak egy-egy kiköhögött falatnak köszönheti? Vagy higgyünk inkább Dr. Paige-nek, aki akar tőle valamit, viszont soha nem hagyta el a kórház területét? A kórházban háborodottakat ápolnak.

A cselekményről további poénok lelövöldözése nélkül sajnos nem lehet sokat mondani, az előadásmód pedig, mint a részletekből kiderülhetett, méltó a szerző eddigi teljesítményéhez. A monomániás, minimalista prózába gyakran kerülnek ismétlések, vezényszavak, leszokási programok lépései, a lepusztultság viszont egyik pillanatról a másikra kétségbeesett reménybe vagy hihetetlenül torz humorba fordulhat. A sok példából ragadjunk ki egyet, amikor Victor a rendőrségi vallatáson tényleg fuldokolni kezd, de előélete miatt nem hisznek neki:

Állnak és néznek.
A kezem a nyakamon, és nem kapok levegőt. A kis hülyegyerek, aki farkast kiáltott.
Mint az a nő, a torka tele csokoládéval. Mint az a nő, aki nem az anyám.
Időtlen idők óta először, régebben, mint amennyire vissza tudok emlékezni, most először nyugodtnak érzem magam. Nem boldognak. Nem szomorúnak. Nem kanosnak. Nem szorongok. Az agyam felsőbb funkciói kezdik bezárni a boltot. Az agyalapi mirigy. A kisagy. Ott van a bajom.
Egyszerűsítem magam.
Valahol félúton, tökéletes egyensúlyban boldogság és szomorúság közt.
Mert a szivacsoknak sosincs rossz napjuk.

Az utolsó fejezetekben még minden kifordul magából néhányszor, a záró jelenetben pedig egy maroknyi őrült társaságában veszünk búcsút Victortól. Pár őrült, akik a rokonainak képzelik magukat, vagy pár rokon, akik őrülteknek képzelik magukat, és egy-két barát. Szó szerint térdig életük romjaiban, amint a remény és a minden feladásának senkiföldje közt állnak, és tűnődnek, lehajoljanak-e romokhoz, mit kezdjenek magukkal és a fogyó idővel — nagyjából úgy, mint az olvasó nap nap után.

Marvin