China Miéville: Un Lun Dun
Zanna és Deeba két teljesen átlagos londoni iskoláslány. Mostanában azonban furcsa dolgok történnek Zanna körül: kóbor állatok tartják szemmel, falra sprézett graffitiken fedezi fel a nevét és érthetetlen leveleket kap ismeretlenektől, akik Shwazzynak nevezik. Amikor az egyik franciaórán kiderül, hogy a shwazzy a choise, azaz a Kiválasztott eltorzult alakja, a kérdések csak szaporodnak. Vajon minek a kiválasztottja? És miért ő? Addig azonban semmire sem kapnak választ, amíg egy elszabadult esernyőt kergetve mindketten át nem kerülnek a titokzatos UnLondon városába...
Manapság egyre divatosabb tendencia, hogy ismertebb szerzők ülnek neki egy-egy young adult regénynek. A trendet az teszi igazán érdekessé, hogy a jelek szerint a becélzott korosztályon túl is egyre többen tartják ezeket a könyveket szórakoztatónak. A jelenség nem új, hiszen Philip Pullman még a kilencvenes években gyerekek és felnőttek között egyaránt komoly elismerésre tett szert a His Dark Materials trilógiával, ami egyáltalán nem nevezhető bugyuta gyerekkönyvnek; szintén akkoriban íródott Garth Nix Sabrielje, ami a túlvilágra rendszeresen átmerészkedő nekromantalányt tette meg hősnőjének, de Neil Gaiman Coraline-ja sem az a hagyományos esti mese. Míg a cselekmény és a fordulatok szintjén egy young adult regény valószínűleg nem vonultat fel George R.R. Martinhoz méltó történetszövést, a viszonylagos egyszerűséget ellensúlyozzák a rendkívül friss ötletek, amelyek az unalmasan vonszolódó, sablonfantasy-opuszokból egyszerűen hiányoznak.
Érdeklődve vártam tehát, mit hoz ki éppen Miéville a dologból, hiszen a Perdido Street Station groteszk gőzpunkfantasyje után valószínűleg senki nem számított tőle fiatalabbaknak szóló könyvre (igaz, a többi regénye és főleg a legutóbbi novelláskötete, a Looking for Jake bebizonyította, hogy nem csak barokkosan tud írni). Nos, az Un Lun Dun fordulatosan, élvezetesen megírt könyv, pörgős cselekménnyel — de egyúttal a jellegzetes Miéville-hangulattal és egy nagyon jól kifundált világgal.
UnLondon, azaz Nem-London az úgynevezett abcityk egyike — ezek a mesevárosok a földi metropoliszok furcsa párjai. Nem csak London rendelkezik abcityvel — Parisn't, Sans Francisco, Lost Angeles vagy Bagdidn't szintúgy létezik. UnLondon különös, de nagyon izgalmas világ, furcsa törvényekkel és még furcsább lakókkal, tehát ugyanolyan öreg, koszos, elbűvölő és nyüzsgően multikulturális, mint London, csak éppen itt jóval fantasztikusabbak ezek a bizonyos kultúrák. Az abcity építőanyaga alapvetően minden, ami MOIL („mostly obsolete in London”), vagyis a „rohanó világunkban” villámgyorsan elavulttá váló holmik, régebben gőzgépek, manapság számítógépek, mobiltelefonok és egyebek. UnLondon vörös téglából rakott házsorai között tehát gramofonházak, régi tévékből épült paloták, fákra barkácsolt kunyhók és fiókos szekrényekbe oltott felhőkarcolók állnak. (A két város lakói ugyan nem nagyon tudnak egymásról, de a hatás kölcsönös: míg Londonból a kacatok szivárognak át, UnLondonból az ötletek, például a helyi folyó partján álló, óriási vízikerék, amiből áramot nyernek — a London-I — valahogy koncepció szintjén feljutott, és így építették meg a nagy óriáskereket a Temzén — ami a London Eye —, bár semmi hasznosra nem bírják használni). UnLondon azonban nemcsak fantasztikus, de egyben veszélyes hely is, ahol például a legendák piros színű, emeletes buszai hernyótalpakkal, lábakon vagy hőlégballonokkal közlekednek, és a hősként tisztelt kalauzok gyakran fegyverekkel védik meg utasaikat.
A legnagyobb veszély azonban még csak most kezd feltámadni a város mélyén: ez nem más, mint a dögletes Szmog, a testetlen gonosz, aki egész sereget gyűjt maga köré. Háború készülődik, és az egyetlen remény a Shwazzy. Legalábbis a jóslatok beszélő könyve így gondolja, és amikor Zanna felbukkan, hamarosan híre megy, hogy tényleg megérkezett az, akire régóta vártak.
Első pillantásra tehát Miéville könyve is a bevált sablont követi, a feltámadó gonosszal meg a másik világból érkező kiválasztottal, aki veszedelmes próbákon átjutva megkaparintja a varázsfegyvert és legyőzi a gonoszt. Szerencsére van néhány pont a regényben, ahol a szerző kellemes változatosságként megpiszkálja egy kicsit a jól rögzült sémákat. A két lány például fiktív sorstársaikkal ellentétben realista módon úgy dönt, inkább kipróbálja a veszélytelenebb, de működőképesebb B-tervet, amihez nem kell varázsfegyverek után rohangálni és rosszabb esetben még az életüket is feláldozni. A terv működik és minden remekül alakul — amíg az újabb fejlemények láttán Deeba rá nem döbben, hogy valami nagyon nincsen rendben...
Az előbb említett játék a klisékkel folytatódik; természetesen nincsenek posztmodern átértelmezések, de hőseink szerepe meglepő változásokon megy át, és az is kiderül, milyen megközelítést alkalmaz egy igazi modern lány a mesebeli hét próbákkal szemben.
A történetről többet nem ildomos mesélni, pedig még csak most kezdődik. Igazi kaland: versenyfutás az idővel, ötletes és veszedelmes ellenfelekkel és hozzájuk hasonlóan nem mindennapi segítőtársakkal (a meghasonlott jóslatok könyve, aztán egy félig ember, félig kísértet fiú, plusz egy rettenthetetlen kalauz és még sok más meghökkentő figura), árulással és ármánnyal, keresztül és kasul UnLondon csodásabbnál csodásabb tájain. Miéville azt már eddig is bebizonyította, hogy nagyon hangulatos város(világ)okat tud teremteni, és jó szokásához híven most is sziporkázik: itt van például az életveszélyes erdő, ami egy átlagos ház belsejében nőtt, vagy a Roofdom, ahol egy nomád törzs az úr, akik kizárólag a tetőkön élnek, meg a kedvencem, a Wordhoard Pit, ami kívülről roppant kéménykürtő, belülről függőleges, végtelenbe nyúló, könyvtárak között húzódó polcvilág, ahol az Indiana Jonesba oltott könyvtárosok indulnak életveszélyes, több hónapos expedícióra egy-egy ritkább kötet nyomában.
A regény alapötlete nyilvánvalóan sokat köszönhet az olyan elődöknek, mint a Dark Cities Underground, Michael de Larabeiti Borrible-regényei, de még inkább Neil Gaiman Neverwhere-je, ahol a londoni metróhálózatra egy egész urban fantasy birodalom épült (az amúgy jóbarát Gaimannak külön köszönet is kijár a regény végén), mégis olyan ez, mint hasonló hozzávalókból elkészíteni egy teljesen más, de ugyanolyan finom ételt: az UnLunDun egyáltalán nem Neverwhere-klón. Ne feledkezzünk meg illusztrációkról sem, melyek Miéville saját munkái, és egyértelművé teszik, hogy a bizarr teremtmények kitalálása még mindig kedvenc hobbija.
Miéville egyébként nem szájbarágósan, de említés szintjén beemel néhány „komolyabb” témát is a regénybe, mint a környezetvédelem vagy a kultúrák közötti tolerancia, és szerintem ez az első ifjúsági könyv, ahol a rendőrök — akik ijesztő könnyedséggel fúrják át magukat egyik világból a másikba és térfigyelő kamerákat üzemeltetnek mindkét városban — a főhőst terrorizmus vádjával akarják letartóztatni. UnLondon nem csak a jellegzetes épületek és figurák miatt London mása: Wraithtown például, ahol a néma, testetlen kísértetek élnek, a fenti világ muszlim populációjához hasonlóan kénytelen elviselni, hogy minden rosszért őket hibáztatják először.
A végére csak az összegzés maradt. A történet ugyan nem váltja meg a világot, némely szereplő pedig eléggé elsikkad a végére, ráadásul a Londonra kihegyezett poénok egy része, mint a London-I, talán nem ül annyira annak, aki nem járt még a brit fővárosban (aki viszont igen, annak különösen ajánlott), de az UnLunDun egy igazán szórakoztató fantasy. Nem csak gyerekeknek.
brainoiz
|
