Guy Gavriel Kay:
THE FIONAVAR TAPESTRY
Guy Gavriel Kay nevét onnan ismerheti az átlagnál kicsit tájékozottabb fantasy rajongó, hogy ő volt az, aki Christopher Tolkiennel összerakta az öreg J. R. R. hagyatékából A Szilmarilokat. Az egykori kanadai ügyvéd (aki ugyan még mindig kanadai, de már nem jogászként praktizál), ha jól tudom, hét (esetleg nyolc) regényt jelentetett meg az elmúlt húsz-egynéhány évben. Az első három, a Fionavar Tapestry nevet viselő trilógia igen érdekes, különösen akkor, ha valaki olvasta A Gyűrűk Urát és A Szilmarilokat, mert Kay bizony-bizony használ belőle elemeket, teljesen tudatosan és jól megindokolva.
A Fionavar Tapestry — lehet fanyalogni, tiltakozni és felháborodottan hőzöngeni — ponyva a javából. De a leges-legjavából. Nem tartozom azok közé, akik szerint a sci-fi és a fantasy műfajaiban nem született szépirodalmi alkotás, Bradbury és Le Guin után ilyet egyszerűen már nem mond az ember, de el kell ismerni, hogy a fantasy kiváló kereteket nyújt az igényes ponyvák megalkotásához.
Újabb félreértést szeretnék eloszlatni: a ponyva nem feltétlenül pejoratív kifejezés. Igényes ponyvát nagyon nehéz írni. Egy jó ponyvaregényt legalább olyan alaposan meg kell szerkeszteni, mint egy görög vagy egy klasszicista drámát, márpedig remélhetőleg még mindenkinek dereng valahonnan az érettségi tételsorból, hogy azoknak hány sarkalatos követelménye volt (legalább annyi, hogy sok), és az alapos szerkesztést olyan nehezen előállítható dolgokkal kell még megfejelni, mint szerethető főhős(ök), fordulatos, mégis logikus(nak tűnő) történet, színes leírások és sok-sok dráma. A végén pedig ott a Katarzis. Nem árt, ha a történet főbb motívumai ismerősek, hogy az olvasóközönség jobban azonosulhasson vele, tulajdonképp az életben amúgy is csak pár alapvető történetfajta van, és mindent vissza lehet vezetni Aiszkhüloszra — vagy ha nem, hát akkor az indiai mesegyűjteményekre vagy a kelta teliholdra.
Mivel a legtöbb fantasy regény előszeretettel használja a mesék és legendák történeti követelményeit (piros kapucnis kabát, kiskosár, Ősgonosz), általában házhoz jön a kiegyensúlyozott történetváz, és bizony az olvasók számára ismerős fordulópontok is kellően kézre esnek. A történet még a legvadabb történelmi regénynél is sokkal csillogóbb és túlzóbb lehet, az esetleges logikátlanságokat szépen ki lehet kerülni a történet mesés vonásaival, és — mivel általában természetfölötti lényekkel kell szembeszállniuk hőseinknek — a katarzis is sokkal nagyobb.
A Fionavar Tapestry jó ponyva. Szépen felépített, sok ismerős elemet felvonultató, világmegmentő ponyva. Nem nagyon lehetne másnak nevezni, minthogy a kifinomult jellemábrázolás igencsak ritkás benne, lelki fejlődést sem nagyon találunk, erkölcsi mondanivalója vajmi kevés (már azon túlmenően, hogy megéri Jónak lenni, mert hosszú távon ők győznek, mert az úgy van rendjén; de sem a Jó, sem a Rossz természetéről nem tudunk meg sokat, legfeljebb csak, hogy a Rossz ártatlan nőket erőszakol meg, a Jó pedig marhára felháborodik rajta), még csak érdekes meglátásokkal sem gazdagít — ennek ellenére ritka élvezetes. Izgalmas, jó sodrású, lendületes történet, kisebb csavarokkal és nagy, könnyes drámákkal.
Mielőtt felvázolnám az alaphelyzetet, érdemes egy pillantást vetni Fionavar kies világára és a fantasy egyik örök dilemmájára.
A legtöbb fantasy szerzőnek komoly problémát okoz, hogy mivel magyarázza a hasonlóságokat saját kitalált világa és a valóság között — itt különösen a legendák és hagyományok, a mitikus múlt terén mutatkozó hasonlóságokra gondolok — és mindenki kicsit másképp birkózik meg vele. A jelenség tulajdonképp már Tolkiennél megfigyelhető (több lépésben is), a Szilmarilok egyik igen korai előfutárában például volt szó arról is, hogy Tol Eressea, a tündék szigete később mint Anglia kerül a térképeinkre. Tolkien persze munkássága azon szakaszában épp az angol mítosz és folklór újrateremtésével játszadozott (az angol folklór ugyanis szinte tökéletesen megsemmisült az ipari forradalom során, és azóta holland, francia és német importból élnek; a Brit-szigeteken csak az első gyarmat, Írország regéi maradtak meg hagyományőrzők által is értékelhető tisztaságban). Robert Jordan az Idő Kerekével, a hét, egymást követő kor örökös visszatérésével oldja meg ezt a problémát (ez az elképzelés leginkább a keleti hagyományokban van jelen, de azért nyugaton sem ismeretlen), így könnyen lehet, hogy azért olyan ismerős a világában egy s más, mert pár kerékfordulattal ezelőtt (vagy ezután) épp ezt a formát öltötte valami örök ismétlődésre kárhoztatott, nálunk is ismert jelenség.
Guy Gavriel Kay Fionavar és a párhuzamos világok elképzelését használja.
Történt ugyanis, hogy a Teremtő megteremtette a világokat, és minden, ami azóta folyik, különféle áthallása a nagy, egész világ mögött fonódó Szőttesnek (na igen, ezek az angolszászok már csak ilyen textilipari népek, minden jelentősebb fantasy szerzőjük szőnyegmanufaktúrás szempontból nézi a mindenséget — azért persze nem hinném, hogy csak az ipari forradalom főbb szakaszai miatt: akkor legalább néhányan a szénkitermelés metaforáit használnák), azaz mindenütt kicsit máshogy látjuk ugyanannak a nagy mintának a fonákját. Fionavar a világok legelsőbbike, így az ott látottak állnak a legközelebb a „valósághoz”, és ami Fionavarban történik, az bizony idővel átszivárog minden más világba is. Így hát ha Fionavaron beköszönt a nagy rászaladás, akkor előbb vagy utóbb minálunk is rosszra fordulnak majd a dolgok (hát, ha ez igaz, lehet, hogy Kay mégiscsak tévedett a végső csata kimenetelében). További folyománya az elképzelésnek, hogy egyes szereplők rendszeresen újjászületnek több világban is (általában azért, mert megátkozzák őket, de van, aki csak úgy), és néha még emlékeznek is előző életeikre. Ez az elképzelés egyébként minden más, általam is olvasott Kay regényben is benne van — mindenütt legalább egyszer megemlítik Finair / Fionvarre / Finar nevét, kis mesével, esetleg altatódallal egybekötve.
Talán nem meglepő, hogy Kay első regényében rögtön Fionavarban találjuk magunkat.
Azaz nem egészen rögtön.
Először ugyanis Toronto behavazott egyetemi városrészében botorkálunk, öt derék egyetemi hallgatóval, egy ezoterikus előadás felé. A sármos előadóról idővel kiderül, hogy Ezüstköpenyes Loren néven Fionavar egyik fő varázslója, és tulajdonképp csak azért jött, hogy (micsoda véletlen egybeesés!) öt díszvendéget toborozzon a brennini király, Ailell trónra lépésének ötvenedik évfordulójára. Kisebb-nagyobb huzakodás után az öt egyetemista bele is megy, hogy pár napra átránduljon egy fantasy világba (nyilván nem olvastak elég ponyvát, vagy úgy vélték, hogy egy kivételesen lágy szívű dramaturggal van dolguk), és itt bizony kezdetét veszi a kalamajka.
Nemcsak, hogy útközben elveszítik az egyik joghallgatót, büntetőjogi jegyzeteivel egyetemben, de persze a hegy alá láncolt ősgonosz is épp ekkor dönt úgy, hogy látványos robbanássorozat és baljós kacaj kíséretében visszatér. Ledob magáról egy kisebb hegycsúcsot, és elrabolja legszebb hősnőnket, hogy ezzel végképp Fionavar sorsához kösse a derék kanadai turistákat. Derék kanadai turisták hát kénytelenek maradni és szembeszállni — illetve hazamenni, visszatérni, és szembeszállni. Időközben jó pár helyi istenséggel is összeismerkednek (a szó szoros, sőt, némelyikkel a szó bibliai értelmében is), találkoznak a fél kelta mitológiával, és saját őseik útját is bejárják. Útjukat szörnyűséges szörnyek és rettenetes rettenetek szegélyezik, a borzalmas borzalmakról nem is beszélve. Az olvasó egy pillanatra sem unatkozik. Színesen felvázolt szereplőink egyik kalandból a másikba csöppennek, és bizony, még a mellékalakok sorsa is lélegzetelállítóan érdekes. Tulajdonképp döbbenetes, hogy hány történetszálat tart a kezében a szerző, és hogy milyen játszi könnyedséggel fonja őket össze, bontja szét, köti át máshova.
A felszínen az egész egy ritka élvezetes, pörgősen végigzsonglőrködött, szellemes és fordulatos, drámai történet — de ha valakinek ínyenckedni és kutakodni támad kedve, azt is megteheti. A pezsgő és könnyed történet alatt ugyanis mélyre ható (és jobbára megalapozott) mitológiai ismeretek és szándékok lapulnak.
Kezdetnek ott van az öt kanadai története. Mivel a Fionavar Tapestry még a vészes politikai korrektség korszaka előtt íródott, és a fantasy igencsak fehér műfaj, az öt egyetemi hallgató is európai gyökerekre tekinthet vissza (egyébként tényleg nem értem, miért olyan fehér és keresztény szinte minden fantasy, amit olvastam, hacsak nem azért, mert általában a középkori európai hagyományokra építenek, és akkoriban még elég kicsi és egyenletesen hasonszőrű volt a világ — no persze a szaracénokat kivéve, de valahogy szaracénok sincsenek a fantasy iparban, legfeljebb orkok és egyéb orkszerű lények). Van egy walesi keltánk, egy ír keltánk, egy germánunk, egy zsidónk és egy ukránunk, és mit ad... Is... ööö... a Szövőmester, mind az öten a saját mitológiájuknak megfelelő sorsot és attribútumokat kapnak. Kim, a walesi származású medika látnok lesz, Paul Schafer megkapja Thór kalapácsát és Odin hollóit, míg az ukrán partizán papával büszkélkedő Dave jól forgatja a fejszét lóháton és sztyeppén (én ugyan nem tudom, hogy az ukrán valóban nagy lovas nomád nemzet volt-e, de az ellenkezőjét sem állíthatnám teljesen biztosan). Jennifer és Kevin sem maradnak ki, egyikükről kiderül, hogy tulajdonképp Guinivere királynő aktuális inkarnációja, míg a másikuk eljátszhatja Adonisz/Tammúz szerepét.
Kay persze a kelta mitológiában mozog a legotthonosabban, azon belül is az arthuri mondakörben, így ennek megfelelően a legtöbb felismerhető elem ide kapcsolódik (igaz, mikor legutoljára láttam, Gereint is inkább dicső lovag volt a Mabinogion végéről, nem vak sámán a sztyeppén), sőt Arthur maga is fontos szerepet játszik. Az ír mítoszok is elég felismerhetőek, például a mifelénk Mil fiait vezető Amairgen odaát is nagy varázsló, sőt olyan nagy, hogy egyenesen ő az első a brennini mágusok hosszú sorában. A germánok már kicsit kuszábbak, Mörnir isten például kiválóan egyesíti magában Thór és Odin legkevésbé összeillő vonásait, de roppant viharos és férfias. Érdekes, hogy a háború viszont (derék ír-kelta módon) Macha és Nemain ikeristennők hatáskörébe tartozik. A Nagy Istennő, Dana a már-már szokásos hármas istennő, kegyetlen, véres, és erősen matriarchális. Univerzális figura, ezt az is kihangsúlyozza, hogy egyaránt társulnak hozzá kelta és mediterrán áthallások.
Ne feledkezzünk el a tolkieni párhuzamról sem. Nem lenne a valóságtól elrugaszkodott túlzás azt állítani, hogy a Fionavar Tapestry valójában Kay saját, külön bejáratú Gyűrűk Ura-változata, némi Szilmarilokkal megfejelve. A Tolkientől vett elemeket ugyanúgy kezeli, mint a többi mitikus forrást, az ember egy idő után szinte elhiszi, hogy igen, valahol van egy olyan világ is, ahonnan nem Arthur és Taliesin, hanem Szauron és Glaurung szivárgott át. Érdekes, hogy a tolkieni motívumokat néhol megcsavarja, és némelyik történetnél bizony-bizony úgy tűnik, mintha ő a szíve szerint a Szilmarilokat is így szerkesztette volna meg. Persze nyilvánvalóan Kay-t meg is kövezték volna, ha első fantasy regényében nem állít emléket J. R. R. és Christopher Tolkien munkásságának, és becsületére legyen mondva, kifejezetten ízlésesen és igényesen hajt fejet a műfaj királya előtt. Ennyit azért el is várhatunk tőle, ha már olyan szerencsés volt, hogy részt vehetett a Szilmarilok összecsiszolásában.
A legalapvetőbb példákon túl is kisebb könyveket össze lehetne arról írni, hogy miféle érdekes elemeket miféle érdekes párosításban hoz elő — még a viktoriánus Anglia legnagyobb költője, Lord Alfred Tennyson is előkerülne —, de egyrészt gyanítom, hogy még én is csak az ínyencségek felét fedeztem fel, másrészt pedig ennek az írásnak nem az a tárgya, hogy mély betekintést nyerjünk Kay mitológiai műhelyébe. Étvágygerjesztőnek pedig talán már ennyi is elég lesz.
Nem tudok hát mást mondani — aki szereti a hősies, világmegváltó, öröm- és búcsúkönnyekben úszó drámát, és nem ódzkodik a mitológiával alaposan megbolondított fantasytől, az szerezze be a Fionavar Tapestryt.
És vegyen ki pár nap szabadságot, mert fájdalmasan nehéz lesz letennie a könyvet.
Tapsi
A trilógia kötetei:
The Summer Tree
The Wandering Fire
The Darkest Road
Guy Gavriel Kay hivatalos oldala: www.brightweavings.com
|
