Tony Ballantine:

Recursion

Clive Barker:

Abarat

Peter S. Beagle:

Az utolsó egyszarvú

Ray Bradbury:

Az öröm masinériái

Brom:

The Plucker

Italo Calvino:

A kettészelt őrgróf

Orson Scott Card:

Az Alvin Maker-ciklus

Jonathan Carroll:

The Land of Laughs

Voice of our Shadow

Bones of the Moon

Susanna Clarke:

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Don DeLillo:

White Noise (Fehér zaj)

Stephen R. Donaldson:

A Thomas Covenant-saga

Mordant’s Need

Gap

Greg Egan:

Distress

Diaspora

Steven Erikson:

Gardens of the Moon

Gregory Frost:

Fitcher's Brides

Mark Frost:

The List of Seven

Alan Dean Foster:

Journeys of the Catechist

Neil Gaiman:

Amerikai istenek

Stardust

Coraline

Anansi Boys

Fragile Things

Marc D. Giller:

Hammerjack

Lisa Goldstein:

Dark Cities Underground

Mark Haddon:

The Curious Incident of the Dog in the Night-Time

Laurell K. Hamilton:

Anita Blake, vámpírvadász

Joanne Harris:

Jigs & Reels

Keith Hartman:

The Gumshoe, the Witch
and the Virtual Corpse

Gumshoe Gorilla

Mark Helprin:

Téli mese

Robin Hobb:

Liveship Traders

Robert Holdstock:

Mythago Wood

Lavondyss

Kazuo Ishiguro:

Never Let Me Go

Guy Gavriel Kay:

The Fionavar Tapestry

The Last Light of the Sun

Ysabel

Elizabeth Kostova:

The Historian

Jonathan Lethem:

Amnesia Moon

Szergej Lukjanyenko:

Éjszakai Őrség

Nappali Őrség

George R R Martin:

Sandkings (novella)

A Game of Thrones

A Clash of Kings / A Storm of Swords / A Feast for Crows

China Miéville:

King Rat

Perdido Street Station

The Scar

The Iron Council

Looking for Jake

UnLunDun

David Mitchell:

Cloud Atlas

Black Swan Green

Christopher Moore:

Biff evangéliuma

Ördögöd van!

A leghülyébb angyal

Richard Morgan:

Altered Carbon

Market Forces

William Morris

regényei

Murakami Haruki:

Kafka on the Shore

Audrey Niffenegger:

Az időutazó felesége

Chuck Palahniuk:

Choke

Lullaby

Mervyn Peake:

A Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte:

El maestro de esgrima

La Tabla des Flandes

El Club Dumas

La Piel del Tambor

La Carta Esférica

Tim Powers:

Fault Lines
A Halászkirály-ciklus

Declare

On Stranger Tides

Terry Pratchett:

Death's Domain (A Discworld Mapp)

Guards! Guards!

The Dark Side of the Sun

David Sedaris:

The Santaland Diaries

Dan Simmons:

Hyperion

The Fall of Hyperion

Endymion / The Rise
of Endymion

Ilium

Káli dala

Tad Williams:

Memory, Sorrow, and Thorn

Otherland / Másvilág

Robert Charles Wilson:

Spin

Carlos Ruiz Zafón:

La Sombra del Viento

Gregory Frost: FITCHER´S BRIDES


Egyszer régen volt olyan idő, amikor a tündérmeséket még nem száműzték a gyerekszobába, nem nyirbálták meg összetettségüket, érzékiségüket és félelmetességüket a gyermeki hallgatóság érdekében. A tizenkilencedik századtól kezdve az egykor vérfagyasztó vagy éppen felnőtt témákat feszegető történetek bárgyú cukormázat kaptak, ami alól csak helyenként villant elő az eredeti mese komolysága.

Terri Windling, Ellen Datlow és a modern kor mesélői megfordították a folyamatot, és elindult egy olyan fantasy regény- és novelláskötet-folyam, amely a mesék eredeti gyökereihez visszanyúlva ismét az idősebb korosztályt célozta meg. Nem valószínű, hogy ezeket a novellákat (Hó, tükör, almák Neil Gaimantől, csak hogy a projekt nálunk legismertebb darabját említsem) vagy regényeket egy gyerek is élvezné vagy megértené (bár ki tudja?) — ellentétben az eredeti mesékkel, amelyek egyszerre szóltak ifjakhoz és vénekhez; de a kísérlet nem is erről szól, sokkal inkább arról, hogyan válik egy ismert történet újra ismeretlenné, igazzá és ugyanakkor izgalmassá.

Gregory Frost kiválóan megoldja a nehéz feladatot: két, azonos tőről fakadó, de mégis eltérő mesét gyúrt össze eggyé, valós történelmi tényeket is felhasználva, s bár az olvasó jó eséllyel ki tudja találni a regény végét (hacsak nem üvegketrecben töltötte gyermekkorát vagy soha egy mesét sem olvastak föl neki), mégsem képes letenni. A feladatban a „hogyan” legalább olyan fontossá válik, mint a „mit” — és Frost stílusa, karakterábrázolása, a tizennyolcadik századi puritán közösség és a Kékszakáll történetének mesteri összeszövése elégséges indok arra, hogy a „hogyan” kedvéért elolvassuk az ismert történetet.

Aki kézbe veszi a regényt, nem kap zsákbamacskát: ha a borítónál még nem is gyanakodott, az előszóból rögtön megtudja, hogyan szól a két eredeti mese (s így a regény cselekményéről isazonnal fellebben a fátyol). A Fitcher's Brides Charles Perrault Kékszakállú hercegének és a Grimm testvérek által gyűjtött egyik régi német mese elemeit használja fel. Mindkét történetben egy mit sem sejtő lány (a német mesében három nővér) kerül egy rejtélyes férfi hálójába, aki próbára teszi nejeit a titkos ajtó megmutatásával, majd a próbán elbukó, és üvegkulcsot-madártojást összevérező feleségeit elteszi láb alól.

Frost könyvének főszereplői a Charter család leányai — Vernelia, Amy és Kate —, akik apjukkal és mostohaanyjukkal együtt 1843-ban a New York állambeli Harbinger nevű világvége-kommuna kapusházába költöznek. Az Apokalipszis ugyanis közeleg — legalábbis Elias Fitcher, a nyájat vezető prédikátor szerint —, és egyre duzzad a megváltást kereső puritán tömeg.

A történet hátteréül szolgáló puritán környezet, a faluban megjelenő „delejező”, Elias Fitcher alakja és vészterhes jóslata mind valós gyökerekkel rendelkeznek — Frost alaposan utánanézett a történelmi vonatkozásoknak, és ügyesen bele is szőtte a regénybe, hiteles és ízig-vérig tizenkilencedik századi rémtörténetet faragva a két eredeti meséből.

Amikor a szülők bálványa, Elias Fitcher bejelenti, hogy házasemberként szeretné túlvilági életét leélni, kezdetét veszi az ismerős cselekmény. Noha az olvasót egyáltalán nem lepi meg, hogy a három lányból kettő végül is halálnak halálával lakol kíváncsiságáért, mégis van abban valami perverz öröm, ha az ember tudja, hogy a szereplő, akiért szurkol, meg fog halni, de azt még nem tudja, hogyan és mikor. (Tudtad, mit veszel, nem? Vagy ha nem tudtad, az előszóban megmondták.) Az író meg sem próbál úgy tenni, mintha a cselekményt ő találta volna ki, és nem is ezért adózik neki az olvasó tisztelettel. Hanem...

A szimbólumokat és az eredeti két mese elemeit Frost biztos kézzel és ötletesen szövi bele a történetbe, egyik motívum sem üt el a felvállalt tizenkilencedik századi környezettől (az egyetlen számomra zavaró elem, az üvegpiramis pedig nem meseszármazék). Legalább ilyen természetességgel vonultatja föl az író a történelmi utalásokat.

A regényt teljesen átitatja a világvégét váró feszültség. A szereplők valóban elhiszik, hogy az Apokalipszis eljövend, és ahogy a három lány sorsa egyre sötétebbre fordul, úgy jár le lassan a hátralévő idő is a világ összeomlásáig. Az utolsó lapokon aztán össze is omlik, és ami utána következik, az már valóban valami más.

Ahogy a három lány sorra körbejárja a titkokat, és küzd azért, hogy értelmet találjon a jelek és jóslatok között, az ember lassan elfelejti, hogy ismerős történetet olvas. Miért a csend a nagy ebédlőben? Kiknek a szobái vannak az emeleten? Miféle szellem recseg a falban? Vernelia, a legidősebb nővér elfojtott érzékiségű, felelősségteljes lány; Amy puritán szentfazék, aki feltétel nélkül hisz abban, hogy el fog kárhozni;Kate józan és önfejű. Amint egyikük "kiesik” a történetből, a soron következő veszi át a helyét, immár rövidebb terjedelemben. Ahogy a világvége közeleg, úgy gyorsulnak fel az események, és a titkok és vágyak által teremtett feszültség egyre inkább a kisülés felé növekszik. És eközben mindvégig ott húzódik a háttérben a baljós hangulat és Fitcher mindent behálózó, csábítóan gonosz és fenyegető személyisége.

A regény kétségtelenül a legjobban sikerült mesefeldolgozások egyike, ami mesétől függetlenül is megállja a helyét. Az eleven szereplők, a jól adagolt feszültség, az elevenséget adó apró utalások (tudtad, hogyan öntötték a gyertyát a tizenkilencedik században?) mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a könyv a saját jogán is említésre kerüljön.

Az utolsó mondatot pedig minden író nagyon-nagyon fogja irigyelni.

Hanna

Linkajánló: www.gregoryfrost.com