Mark Helprin:
TÉLI MESE
Még a legelszántabb napfényimádók és nyár-rajongók életében is akad olyan pillanat, amikor rácsodálkoznak a tél szépségeire. A frissen hullott hó tiszta, puha fehérsége igazi megváltásként érheti az embert, különösen a sáros-ködös késő őszi hónapok után. Már néhány centis hóréteg is képes káoszt és éktelen ricsajt teremteni az utakon, aztán, ha elég kitartóan esik, hirtelen csend lesz és békesség. A kristálytisztára fagyott levegőt úgy szívjuk magunkba, hogy ha az a néhány mély lélegzet nem is, az élmény mindenképpen eltart jó néhány évig. A tél nem kimódolt, nem szenzációhajhász... egyszerűen szép.
Talán furcsa, de Mark Helprin Téli meséjében is ez az egyszerűség köszönt vissza. Holott a regény több, mint hétszáz oldalon keresztül bontakozik ki, s még az utolsó oldalakra is jut mondandó bőven. Hétszáz-valahány oldal, és mindegyiken ott lapul legalább egy-két olyan mondat, amelyet nyugodtan ki lehetne írni alkoholos filccel a hűtőszekrény ajtajára, hogy minden reggel elolvassuk. Több generációból — és társadalmi rétegből — érkező szereplők sokasága révén meséli el nekünk az író a világ egyik (ha nem a) legösszetettebb városának, New Yorknak a történetét. Ez lenne egyszerű?
Igen. Mert pontosan olyan a regény, mint az egyetlen éjszaka alatt lehullott, méter vastag hópaplan. Ha akarod, beleáshatod magad a mélyére, és a szemed meresztgetve csodálhatod az egymásra rakódott hópelyhek összetett kristályszerkezetét... vagyis gyönyörködhetsz a mondatokban, a jelentésárnyalatokban, a karakterekben, a leírásokban és az eseményekben. De egy kicsit távolabbról szemlélve a tisztaság, a béke és a szépség árad feléd.
És persze, akárcsak a télben, a regényben is ott rejtezik a fenyegető árnyék, a halál, a végzetes elmúlás, és mindaz az izgalom, amelyet ezek elkerülése — vagy elkerülhetetlensége — kelt. „Elbűvölő tündérmese” — vélekedett róla Carol Oates (ezt a kincset érő félmondatot a Téli mese magyar fordításának amúgy riasztó hátlapszövegéből csempésztem ide), de nem csupán elbűvölő, hanem lebilincselően izgalmas is. Már amennyiben képes vagy legalább az egyik szereplőt megszeretni, és aggódni érte (van miért).
Esélyem sincs arra, hogy egy monográfiánál kisebb terjedelmű írásban — márpedig ez a cikk ilyen — érzékletesen megragadjam Helprin regényének összetettségét. Ezért ragaszkodom a másik aspektushoz, az aprólékos mintázat felett álló egyszerűség leírásához.
Akárcsak a regény felépítésével kapcsolatban, úgy a műfaj meghatározásával is bajban vagyok. Túlságosan egyszerű lenne pusztán rápecsételni a mágikus realizmus elnevezést. S nem csupán azért, mert a túltengő mágikusság miatt kétséges a realizmusa, hanem mert annyiféle stílust ötvöz egyetlen, harmonikus történetfolyamban, hogy már-már külön műfajnak kellene tekinteni. Walt Whitman gépei kelnek életre, miközben az egész történetet keretbe foglalja a film noir szavakkal reprodukált képi világa — ez a steampunk, punk nélkül. Az élő város képzetét sem tekinteném egyértelműen a mágikus realizmus kellékének, sem a fehér felhőfalat, mely térbeli és időbeli átjárást biztosít, és elmossa az élet és a halál közötti mezsgyét. Eposzi elemek ezek, vagy még inkább zsidó misztikusok írásainak és csodarabbik életének toposzai. A regény vége pedig határozottan science-fiction: apokalipszis, falanszter és a csillagokba való vágyódás — még a technika is megvan hozzá, mint Silverberg Üvegtornyában. Mindezek mellett a Téli mese aprólékosan kidolgozott családregény, nagyívű fejlődéstörténet (ahol maga New York város Praeger de Pinto polgármesterségében kicsúcsosodó „lélektani” fejlődése a központ), kalandregény (Peter Lake és Hardesty Marratta cselekményszála különösképp), romantikus regény (ámbár az emberi kapcsolatok ábrázolása jócskán túlmutat a puszta romantikán)... és mély filozófia.
Filozófiai regény? Végül is létezik efféle — pl. Jostein Gaarder több műve —, és tekintve, hogy a Téli mese olyan kérdéseket jár körül, mint a létezés értelme, a szent és a profán közötti kapcsolat, az emberi értékek rangsorolhatósága és így tovább, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy igen, az. Is.
A könyv enigmatikus alakja Peter Lake — főhősnek nem nevezném, mert a „hős” ellen maga Peter tiltakozna a leghangosabban, és hogy kicsoda a „fő”, azt a Téli mese kapcsán ugyancsak nehéz eldönteni. Peter Lake betörő, aki a városi gonosztevők szamárlétrájának legaljáról emelkedett e tisztes szakmáig. Bűnöző, de akárcsak Rejtő Jenő fél- és alvilági figurái, valahogy mégiscsak szerethetőre van gyúrva, úgy, hogy közben nem csúszik bele a manapság oly divatos antihősök és erőszak-lovagok szerepébe. Épp ellenkezőleg, viselkedésében, illetve azokban az eseményekben, amelyeket kivált, határozottan van valamiféle messianisztikus elem. Nem csupán jóérzésű, nagy szívvel megáldott betörő ő; mintha a létezése valamiféle magasabb értelemmel bírna, mintha a tetteivel — egyáltalán a jelenlétével — felsőbb célt szolgálna. Ugyanakkor Helprin mesterien elrejti mind az értelmet, mind a célt, és az olvasó el is felejti, hogy voltak efféle sejtései... mígnem Peter — ha csak képletesen is — meghal, majd feltámad, és azok a bizonyos magasabb célok elkezdenek kibomlani a végkifejletben.
A történet, melynek ez a különös betörő a központi figurája, valamikor az 1900-as években kezdődik, „a dzsesszkorban, midőn a gőz és az acél beválthatta volna a vas hatalmi ígéretét”. Megszökik egy fehér ló, hogy élvezze a havas utcákon való vágtázást... és összetalálkozik az életre-halálra üldözött betörővel. Peterre saját egykori bandája, a Kurtafrakkosok vadásznak, oly vehemenciával, mintha a bandavezérnek, Pearly Soamesnek nem lenne más célja az életben, mint hogy elpusztítsa volt társát. Ez így is van, s hogy miért, annak kiderítésére Helprin kis csellengésre hív minket a múltba. Ebből kiderül, hogy Lake-et csecsemőkorában az áramló vízre bízott mózeskosár óvta meg, majd a varázslatos öbölpartiak nevelték — némileg emberfelettivé, de mindenképpen emberségessé —, majd kamaszkorában átkelt az öblön, és eljutott végre New Yorkba, ahová a szülei sosem léphettek be. Szinte azonnal belehabarodott a nőkbe és a gőzgépekbe, és ez az elköteleződés nem csupán személyes jövőjét, de New York sorsát is befolyásolja majd. Néhány végzetszerű lépés, és máris a Kurtafrakkosok bandájában találja magát mindaddig, amíg Pearly, ez a karikatúraszerű, groteszk alak el nem határozta, hogy ki kell irtani az öbölpartiakat, akik Petert felnevelték. Az akciót Peter elszabotálja... aminek következtében űzött vaddá válik, aki soha sem nyugodhat többé. Új élete azonban — az állandó menekülés — végeredményben hasznára válik: így találkozik a fehér lóval, aki az érintése nyomán Athansorrá, repülő táltossá válik, és így veti a sors Beverly Penn — a sajtómágnás Isaac Penn tüdőbajos, ámde éteri szépségű lánya — karjaiba. A szerelem megváltás mindkettejük számára, ám egyúttal a végzetet is méhében hordozza, hiszen Beverly halálos beteg... Beverly halála után gyorsan beteljesedik Peter Lake sorsa is: a Kurtafrakkosok egy hídon szoros gyűrűbe fogják (a két végzetes esemény közé azért még befér egy jelentéktelennek tűnő, ám később profetikusnak bizonyuló művészi látomás). Peter és Athansor, hogy ne kerüljenek Pearly Soames kezébe, átugranak a híd korlátján, és elnyeli őket a fehér felhőfal. Egy óceánnyi távolságban — és mintegy hetven év múltán — már csupán Athansor pottyan ki a felhők közül.
A történet ekkor — úgy tűnik — egy emberöltővel később újrakezdődik. Megjelenik Virginia Gamely, a Coheeries-tó partján felcseperedő lány, aki elindul New Yorkba szerencsét próbálni. Feltűnik a színen egy San Francisco-i, olasz származású milliomoscsemete, Hardesty Marratta, aki örökségképpen egyetlen furcsa aranytálat kap a hatalmas vagyonból. Az ő útja is elkerülhetetlenül New Yorkba vezet, bár erről még maga sem tud. Isaac Penn sajtóbirodalmát fia, Isaac örökölte meg, és olyan emberek dolgoznak neki, akikkel nyugodtan lerombolhatná a fél világot... de ők a nehezebbik feladatot választották, építeni akarnak. Virginia, Hardesty, Harry és a többiek mindennapjai észrevétlenül hálózzák be az olvasót, aki lassan-lassan elfeledi a hiányt, amelyet Peter Lake távozása — és a vele távozó mágia — keltett. Elbűvölő realizmus — forgathatnám ki Joyce Carol Oates szavait — ringat el bennünket...
...míg egy valódi hóförgeteg erejével rá nem tör New Yorkra a múlt. A hóviharban ott sodródik a régen várt „magasabb rendű célok” magyarázata, és ott sodródik — elárvultan, elgyengülten, bizonytalanul — Peter Lake is. A Millennium éve ez, a csodák éve... és a lehetőségé, hogy az elszántak megvalósítsák Isten terveit. Akkor aztán minden apró részlet a helyére kerül, mint az összeilleszkedő fogaskerekek a Vaskor gépeiben. És ott, ahol Peter Lake a gépész, nem tehetnek mást a vén masinák, mint hogy meginduljanak, és forró gőzt sisteregve világra vajúdják az Új Aranykort és annak szimbólumát, a Tökéletes Várost, kétezer évvel ezelőtt János megjövendölt. Ehhez azonban Pearly Soamesnek is lesz néhány szava...
A Gonosszal azonosuló Pearly Soames (aki nélkül „csupa rózsa volna minden, tövis nélkül, az pedig kevés ahhoz, hogy arannyá változhasson a világ”), a nácikra hajazó Kurtafrakkosok bandája, a láp „öbölparti” lakói, a bálnavadászból sajtómágnássá váló Isaac Penn, a Penn-család és a hozzájuk kapcsolódó sajtómunkások, a coheeries-tavi nép, valamint megannyi kétes és kevésbé kétes figura New Yorkból... ilyen rengeteg szereplőhöz már türelem és rendkívüli figyelem kell. Viszont megéri rászánni az időt. Például egészen biztosan tudom, hogy ez az a könyv, amelyet néhány elvetemült rajongó minduntalan felvásárol az antikváriumokból, hogy aztán a barátainak ajándékozza a példányokat. Afféle fertőzés ez: a megajándékozottak egyszer csak megjelennek az antikváriumokban, hogy megvegyék a Téli mese — korábbi balga tulajdonosaik által olvasatlanul hagyott — példányait. Ha pedig ezek után valaki még mindig azt kérdezné, na jó, de milyen ez a regény, annak előbányásztam a könyvből egy mondatot:
A polc zsúfolásig tele nehezen olvasható könyvekkel, amelyek lerombolják és felépítik az ember lelkét, és végezetül akkorát rúgnak az olvasón, mint egy ló.
No. Hát a Téli mese olyan regény, amelynek fő helye van azon a bizonyos polcon.
LaliQ
Magyarul megjelent az Árkádia könyvkiadónál 1989-ben, Falvay Mihály fordításában.
Mark Helprin 1947-ben született. New Yorkban, a Hudson völgyében és a Brit Nyugat-Indiákon nőtt fel. Tanulmányait a Harvard különféle fakultásain, majd az Oxfordi Egyetemen végezte el. Szolgált a brit tengerészetnél, az izraeli hadseregben, majd az izraeli légierőnél. Több, mint huszonöt éve írja politikai és művészeti esszéit a New York Times, a Wall Street Journal és számos más újság számára. Regényeiben visszatérő motívum a tél (A City in Winter, The Weil of Snows). Hősei rendre betörők, vagy katonák, ám a történetei mégsem ezek kegyetlen világáról szólnak: morális kérdések, a valahova tartozás és a szeretet áll a középpontjukban.
|
