George R. R. Martin:
A SONG OF ICE AND FIRE II—IV
Mit tud Martin? Egy dolgot biztosan: odaszögezni az embert a foteljéhez, és villámgyorsan lenyomni a torkán többezer oldalnyi cselekményt. Egy olyan cselekményt ráadásul, mely szó szerint több tucat szereplő szemszögéből íródik, és egy egész felbolydult kontinens történetét kíséri nyomon — miközben egészen furcsa dolgokat művel a fantasyvel.
Több mint egy évvel az első kötet elolvasása után ültem neki a Game of Thrones folytatásainak. Épp akkoriban jött ki a sorozat negyedik kötete, és gondoltam, ez kiváló alkalom a hiány ledolgozásra. Ismerőseimem a közbülső részek megjelenésekor a téli járványok hevességével és gyorsaságával söpört végig az időszaki Martin-láz, mindegyikük pár nap alatt betermelte a golyófogónak és hangszigetelőnek egyaránt kiváló, minimum ezeroldalas köteteket, aztán lelkes spekulációba fogtak egymással a különböző csavarokkal, váratlan halálokkal és elkövetkező eseményekkel kapcsolatban. Ilyenkor mindig ki kellett küldeni őket a szobából, vagy befogni a fülement (attól függően, hogy többségben voltak-e), nehogy elspoilerkedjék a híresen gonosz Martin-féle húzásokat. Örvendeztem tehát, hogy mostantól én is tagja leszek a klubnak, ugyanakkor féltem, hogy, Martin ide vagy oda, nem lesz-e így ömlesztve fárasztó és unalmas a szöveg. A második kötet kétszáz oldalt rakott rá az amúgy sem sovány, 800 oldalas nyitórészre, a harmadik kötet ezt feltornászta 1200 oldalra (Angliában nem is tudták egy kötetben kihozni), és a negyedik is csak azért állt meg nyamvadt 700-nál, mert a mester kettévágta a kéziratot. Betű tehát van elég. De hat-e?
Hat bizony. Örömmel jelenthetem, hogy még ilyen radikális beosztásban is működik az ún. híres Martin-féle ráhatás, vagyis a lázas lapozgatás, könyv hiányában üvegesen meredő szemek és kombinációs mánia. A Storm of Ice and Fire saga első kötete annak idején azzal tűnt ki, hogy novellaszerű, mégis lendületes kis jelenetek sorozatából állította össze egy kezdődő utódlási háború gigantikus mozaikját, miközben egészen sajátosan használta fel a fantasy kliséket. A módszer a 2—4. kötetben változatlan, viszont ugyanannyira hatásos, és a mester tökéletesen illeszti hozzá az egyre dagadó, majd átmenetileg leülő cselekmény igényeihez. Mivel a történet helyszínén, Westeroson kb. 10-15 ház csatázik egymással, a fejben tartandó szereplők száma pedig 40-50-re rúg, még ha nem is mindegyik visz külön szálat, nemcsak a történet egybentartására kell figyelni, hanem arra is, hogy a „Big Picture”, a nagy történések ne vesszenek el szem elől. Ráadásul az összes információt minden kötet elején újra meg kell tanítani az olvasónak, hiszen kevesen ülnek neki a könyvnek úgy, hogy előtte memorizálják az ötven oldalas függeléket, plusz a kontinenstörténelmét (bár ilyen is akad). Ez gyakorlatilag megoldhatatlan feladat; többek közt emiatt is érdemes kézbe venni a köteteket: ezek is olyan dolgok, amiknek racionálisan meggondolva tulajdonképpen nem lenne szabad létezniük.
A Clash of Kings (meglepő módon) rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt: felbolydult Westeros, a király halála nyomán trónkövetelők bukkannak fel a birodalom mindegyik szegletében. A fő cselekményvonalakat itt Robb hadjárata, a halott király hivatalos örököse, a keserű és kíméletlen Stannis Baratheon machinációi, valamint közös kedvencünk, a királyvárost irányítgató Tyrion jelenti a maga roppant szórakoztató intrikáival. Az ő történetükhöz csatlakozik, mintegy fűszerezésként, a két Stark-lány kálváriája (az egyik fiú-, a másik lánykálvária), egy hosszúra nyúló és meglehetősen rémisztő véget érő felderítő hadjárat a Fal túloldalán, valamint Daenerys Targaryen pusztai vándorlása és első, khm, mondjuk úgy, szárnypróbálgatásai. És ha mindez nem lenne elég, messze északon tovább folytatódik a sorsüldözött Stark dinasztia pechsorozata, s ezúttal maga a székhely, Winterfell kerül veszélybe. Hogy a főhősök közül ki hullik el, azt fedje baljós homály —a diszkréció érdekében a fent említett nevek nem is szerepelnek a további leírásban (egy kivételével).
A két évvel ezután megjelent, eddigi legpufókabb kötet, a Storm of Swords csata utáni óriástabló, mely bőven rátesz a második kötet sokkjaira, és rövid távon aligha überelhető, hatalmas fináléig vezeti ezt az eddig sem épp kifejezetten eseménytelen eposzt. A fővárosért vívott hatalmas ütközet után mindenki igyekszik megerősíteni hadállásait és készül az újabb összecsapásokra, miközben mindegyik fél azt hiszi, hogy tulajdonképpen megnyerte a háborút, és csak az ellenség maradékait kell eltakarítania. Mindjárt a könyv elején az önálló szálként fellépő Jaime Lannister pezsdíti fel a cselekményt, aki jóval szimpatikusabbnak bizonyul, mint az első kötet alapján gondolnánk (persze ehhez, hm, kellenek bizonyos incidensek...). A tengeren túl Daenerys Stormborn egyre rémisztőbb vállalkozásokba fog, és lassan valóban királynővé érik, miközben a kontinens egy csomó olyan dolog történik, melynek az elmondása csúnya spoilerkedés lenne, ezért kénytelen vagyok erővel visszatartani magamat, hogy meséljek róla. Maradjunk annyiban, csak ízelítőként: Jon Snow lemészárolja saját kapitányát, és összeáll egy wildling lánnyal...
Nagyon hosszú idő, majdnem hat év telt el a 3. és a 4. kötet megjelenése közt. A 2005. októberében piacra dobott Feast for Crows az eredeti tervek szerint hatéves ugrás után folytatta volna a történetet — a sors iróniája, hogy a történet végül ugrás nélkül folytatódott, a megírása viszont tényleg hat évet vett el. Az eredeti változat flashbackekben mesélte volna el, hogy mi történt a szereplőkkel, akiknek egy része, nem elhanyagolható módon, ekkor már gyerekből felnőtté vált volna. Bár Martin sokáig dolgozott rajta, ez a verzió valamiért mégsem működött, és (a sors iróniája) végül nem a hat évet átugró folytatás jelent meg a szokásos pár év szünet után, hanem egy közvetlenül az előzőhöz csatlakozó könyv hatéves kihagyással. Ennek oka részben az, hogy a Feast for Crows valójában egy fél könyv: a teljes negyedik kötet kb. 1500 oldal lett volna, amitől már az amerikai kiadó is visszahőkölt, ezért Martin nemes egyszerűséggel kettészelte a művet, így a 4. kötet ugyanazt a történetet mondja el, mint majd az 5., csak épp más figurák szemszögéből. Ha kicsit rosszmájúak akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy a mester jó üzleti érzékkel pont a töltelék-karaktereket válogatta előre, és bizony, a netes és ismerősi visszhang is egyértelműen az, hogy a regény 700 oldalon kevesebbet mesél el, mint eddigi társai pár száz alatt. Kétségtelen, hogy a Feast for Crows lassabb folyású; mintha a tumultus után Westeros mindennapjaiba nyernénk inkább bepillantást. Két dologra érdemes emlékezni, ha az ember a hatalmas fordulatokat hiányolja: egyrészt — szakértők szerint — sok fontos apróság bújik meg a történetben, melyben többek közt azt is megtudhatjuk, ki áll valójában Daenerys Targaryen mögött, megismerhetjük a westerosi anarcho-szindikalista vikingeket, ellátogathatunk a legendás Braavosba, nem utolsó sorban pedig belebújhatunk Cersei Lannister fejébe, aki, mint egy barátom megjegyezte, a korábban önálló figuraként fellépő „gonoszokkal” ellentétben pontosan olyan ostobának és ellenszenvesnek bizonyul, amilyennek eddig ismertük. — Másrészt sejthető, hogy a 4. és 5. kötet a csúcspontot csúcspontra halmozó 1—3. részek után az előkészület fázisa lesz egy olyan lezáráshoz, mely még azokra is ráver, és összerántja a kontinenseket átfogó eposz összes szálát. Egy ilyen vállalkozáshoz nyilvánvalóan megfelelő megalapozás kell, hiszen már maguk az események is (szörnyű háborús veszteségek, uralmi káosz, közeledő tél, lelkileg félkész szereplők) azt diktálják, hogy egy lélegzetvételnyi szünet következzék.
Érdemes megemlíteni, hogy a Feast a sorozat első (de remélhetőleg nem az utolsó) kötete, mely első lett a New York Times igen magas presztízsű bestsellerlistáján. (Ahogy Martin írta a honlapján: „igen, az az artikulálatlan délnyugati üvöltés én voltam reggel”.) A sokáig háttérben lapuló géniuszt — aki a kilencvenes évek közepén, saját bevallása szerint „egyszer csak úgy érezte, hogy meg kell írja ezt a történetet” — nyugdíjas napjaira utolérte hát a jól megérdemelt elismerés és siker.
A Song of Ice and Fire minden idők egyik leglehetetlenebb cselekményépítő vállalkozása, mely mindezek ellenére, apró üresjáratok ide vagy oda, a kifáradás legkisebb jelét sem mutatja. Nemcsak a cselekményét hihetetlen figyelni, de azt is, hogy mit művel a fantasyvel. Egy olyan világon, ami definíció szerint a hősökről szólna, Martinnál hullanak a szereplők, mint a legyek, és morálisan szinte mindegyikük kikezdhető: hősök nincsenek. A figurák szarnak, basznak és káromkodnak; szörnyek inkább csak a legendákban léteznek, mágia vagy nincs, vagy rémisztő és kiszámíthatatlan. A realizmus olyasféle betüremkedése ez a fantasztikumba, amilyen Balzac lehetett egykor a társadalomábrázoló irodalom terén. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy kapcsolódjon be Westeros viszontagságaiba, mert lesz mit figyelni az elkövetkező években Harry Potter mellett (és helyett).
rampion
A Clash of Kings Királyok csatája, a Storm of Swords Kardok vihara címmel jelent meg magyarul az Alexandra kiadónál.
Köszönet bátyónak és Scorbának a munícióért!
|
