Robert Charles Wilson: Spin
Képzeld el, hogy egy este, amikor éppen a barátaiddal ülsz a kertben, eltűnnek a csillagok és nyoma vész a Holdnak is, tökéletes lesz az égbolt feketesége. Másnap azonban felkel a Nap, és bár a műholdak csatornái mind elvesznek és a katonaság felbolydul, minden megy tovább a régiben.
Amíg napvilágra nem kerül a csillagok eltűnésének éjszakáján visszatért szputnyik legénységének vallomása, és fel nem tűnik, hogy a Nap immár tökéletesen homogén: sem napkitörések, sem napfoltok nincsenek.
Robert Charles Wilson (nem összetévesztendő Robert Anton Wilsonnal) könyvében a földönkívüliek és az emberek konfliktusának témakörét járja körbe, bár korántsem papírforma szerint. A földönkívüliek ugyanis nem jelennek meg. Nem akarják leigázni az embereket, nem érkezik meg Yoda sem, hogy (akár egy orosz utópiában) a boldog és felelős élet felé vezesse a rossz útra tévedt emberiséget. Nem akarnak kísérletezni velünk, átalakítani sem, és nem lépnek ránk véletlenül, miközben a kozmosz egyik feléből a másikba haladnak. Tulajdonképpen úgy tűnik, az emberekkel semmi dolguk: a Föld kap egy burát, és aztán csend, csend évekig.
Az emberiség bámulatosan gyorsan megszokja a szokatlant, ha a közvetlen, mindennapi életét nem befolyásolja — amíg nyitva a WalMart, és nem drágul a benzin, minden rendben. Az Apokalipszist hirdető keresztény szekták — mind a puritánok, mind a hippifelfogású, „dugjunk, és eljövend a földi Paradicsom!” csoportosulások gomba módjára szaporodnak el. A felszínen látszólag rendes mederben folyik az élet: kis módosulásokkal az emberiség kiválóan alkalmazkodik a csillagok hiányához, csupán egy titkos nemzetközi szervezet kutatja a „Spin” jelenséget.
Márpedig nyugtalanító hírek igenis vannak. A csillagok eltűnésének éjszakáján földet ért szputnyik életben maradt kozmonautáját egy évig őrültnek hiszik, ám utána kénytelenek elismerni, hogy talán igazat mond, és a később fellőtt szondák is ezt igazolják: a szputnyik a MIR űrállomásról visszatérve azt vette észre, hogy a Föld hirtelen sötétségbe borul. Két hétig keringtek az űrben, mire rászánták magukat a leszállásra. A Földön csak néhány másodperc telt el. A Spin-burok átjárható — ám kívül és belül másként telik az idő. És a nagy felismerés: olyannyira gyorsan, hogy harmincöt év alatt lepereg az a pár milliárd év, amennyi a Nap vörös óriássá dagadásához szükséges, és a Föld pályáját elnyeli a csillagunk, és nagyon kérdéses, vajon a burok meg is óv-e a több millió Kelvintől.
A nemzetközi kutatócsoport, élén a három főszereplő egyikével, kidolgoz egy tervet. Annyi idejük nincsen, hogy a Spint megfejtsék a Földön — de odakint az idő korlátlanul rendelkezésre áll. Megkezdik a Mars terraformálását, amely hónapok alatt lezajlik, hisz két rakéta között millió évek telnek el, majd gondosan egy időben kilőtt rakétákban elküldenek embereket is, hogy a marsi kolónia fejlett civilizációvá nőve megoldja a láthatatlan földönkívüliek és a Spin problémáját. A fellövés után néhány negyedórával már látszanak az öntözőcsatornák a kiküldött szonda képein. A nap végére a Mars megkapja a saját buráját.
Mielőtt azonban a Marsot is eltakarta volna a Spin, az egyik tudóst átküldik a Földre, aki marsi biotechnológiával és több ezer évnyi alienfilozófiával együtt megérkezik, és a terv az emberiség megmentésére folytatódik tovább.
A könyv, mint látható, hard scifi, és talán emiatt érzem azt, hogy nincsen teljesen egyensúlyban. A három főszereplő, akiknek életét megváltoztatja és átszövi a Spin, lényegében három archetípust testesítenek meg: Jason a tudományos önfeláldozás, a zseni mintaképe; Diane, a nővére, vallásba menekülő konfliktustagadó; Tyler, a mesélő, pedig mi vagyunk: az átlagember, aki a maga módján próbálja feldolgozni a történteket, és átlaghoz közelisége révén könnyebben, és véleménymondás nélkül beleviszi az olvasót a szituációba, mint a másik kettő tette volna.
A szereplők maguk jól megrajzoltak, ám amilyenek az első néhány oldalon, olyanok mindvégig — jellemfejlődést nem mutatnak, konfliktusaikat szinte előre lehet látni, éppen ezért a mellékszereplők (a marsi küldött és Simon, Diane férje) érdekesebbnek tűnnek. Ez nem feltétlenül hiba: a regény egy problémát és annak megoldását helyezi fókuszba, nem pedig a személyes konfliktusokat.
A könyvben valójában az a leggyönyörűbb, hogy mindazzal, amit előbb leírtam, semmiféle spoilert nem követtem el. Ennél jóval több tudományos ötlet, zseniális mentőakció és csavar van benne, és ezek egymásra épülése olyan regényt eredményeznek, amely minden tizedik oldalán hiteles meglepetést hoz és a természettudományokra érzékeny olvasó is bravózni kénytelen. Wilson jó háttérismerettel, de a technoblablát és hosszadalmas, unalmas magyarázatokat mellőzve építi be a modern kor tudományos eredményeinek továbbgondolását a cselekménybe, így valahányszor valamelyik technológiáról következik egy oldal, mindig ad mellé tétet is, ami miatt izgalmassá válik a probléma, még a tudományos zsargon mellett is.
Igazi, ragyogóan megírt science-fiction, amit idén több díjra is jelöltek, és remélhetőleg ezek közül néhányat be is söpör. Én egészen bizonyosan szorítok neki.
Hanna
Egyéb információ:
Robert Charles Wilson honlapja
|
