Dan Simmons: Káli dala (Song of Kali, 1985)
Most szörnyekkel ébredt a vidék,/
Gonosz, sűrű szellemekkel; a halotti máglyák/
Holt hússal eltelt, tompa lángja/
Nem törte át a rettentő homályt.
(Körmendi Ágnes fordítása)
Van annak némi kockázata, ha az olvasó egy érett szerző egyik (ha nem a) fő műve után veheti kezébe ugyanannak a szerzőnek egy korai, esetünkben első regényét. Dan Simmons esetében akaratlanul is ebbe a helyzetbe kerülnek a magyar(ul) olvasók, hiszen jó néhány évvel a „főműnek” tekinthető Hyperion-ciklus után jelent meg a Delta Vision kiadásában a Káli dala — a szerző első kiadott és World Fantasy díjjal elismert regénye.
A szerkesztő közbevetett megjegyzése: azok számára, akik még nem olvasták a regényt, érdemes apró kitérőt tenni, mielőtt rátérnek az alant következő elemzésre. A Káli dala történetének rövid összefoglalása például itt is megtalálható.
Az óhatatlan összehasonlítást megkönnyíti valamelyest a két mű teljesen eltérő tematikája. A Káli dala talán horror, talán suspense, talán thriller — szóval valami ilyesmi —, de semmiképpen sem science fiction. Terjedelmét tekintve is sokkal szerényebb, mint a későbbi „nagy” alkotások: kb. negyede a Hyperionnak és a Hyperion bukásának (együtt véve).
Ugyanakkor kronológiai szempontból nem esik túl messzire egymástól a Káli dala és a Hyperion: az előbbi 1985-ben jelent meg, az utóbbi 1989-ben, ám a Hyperion az egyik kulcstörténete, a „Sirire emlékezve” (a Konzul története) 1983-ban került publikálásra az Asimov's-ban — s ez alapján feltételezhető, hogy valamilyen formában már létezett a nagyobb lélegzetű mű koncepciója a Káli dala megszületése idején is. A terjedelmi, nyelvezeti és tematikai eltérések talán azzal magyarázhatók, hogy első regényről és még „befuttatandó” íróról lévén szó az ügynök, a szerkesztő vagy a kiadó egy kevesebbet vállaló, ám azt a keveset biztosan teljesítő mű révén akarta megismertetni a szerzőt az olvasóközönséggel, és ez a Káli dalára inkább illik.
A tulajdonképpen elég radikálisnak mondható különbségek ellenére mégis megragadható néhány olyan momentum, amelyekről Simmons későbbi írásainak ismeretében talán kijelenthetjük, hogy a szerző sajátjaivá, amolyan „védjegyeivé” váltak (noha természetesen nem csak ő alkalmazza őket).
Ezek közé a jellegzetesen Simmons-i eszközök közé tartozik a „történet a történetben” megjelenése: Muktanandadzsi és Szandzsáj próbája és felvétele a vérszomjas Káli istennőt imádó, rettegett kápálikák titkos társaságába. Ez az eszköz természetesen a Hyperion chauceri szerkezetében éri el legkifinomultabb formáját, de felfedezhető az Iliumban és az Olymposban is, ahol maga az Íliász tekinthető a beágyazott történetnek (illetve bizonyos szempontból a Régi Föld lakóinak nagy narratívája fogja keretbe úgy a marsi-olümposzi, mint a moravec szálakat).
(Egy megjegyzés erejéig talán érdemes kitérni arra, hogy Simmons időnként hajlamos lezáratlanul hagyni a beágyazott történeteket: igazából ez a helyzet Szandzsáj esetében is, akárcsak a Hyperionban például Het Masteen történetében. Nehéz eldönteni, hogy ez pusztán írói „feledékenység”-e vagy tudatos „trükk” — az olvasók végül is szeretnek eltöprengeni az elvarratlan szálakon.)
A másik nagyon fontos, a Káli dala—Hyperion/Endymion—Ilium/Olympos ívben végig megfigyelhető elem a horror/sf téma vázát adó irodalmi szál. A Káli dala főhőse Luczak és Dász: két költő. A Hyperion/Endymion-ciklus egyik központi alakja John Keats illetve cybridje (és nem kis mértékben Martin Silenus), az Ilium/Olympos pedig Homéroszra és Proustra épít. Igazából talán ebből a szempontból a legegyedibb science fiction író Simmons: ennyire markánsan egyetlen más szerzőnél sem jelenik meg az irodalom (úgy történeti, mint hermeneutikai szempontból) a narratíva egyik szervezőerejeként.
Mindennek egyik fontos (és nyilvánvaló) következménye, hogy ha beszélhetünk (és szerintem beszélhetünk) Simmons történetei kapcsán morális üzenetekről és tanulságokról, akkor mindenképpen beszélnünk kell valamilyen esztétikai üzenetről és/vagy „tanulságról” is. A Káli dala esetében két momentumot érdemes kiemelni: az egyik a magyar kiadás 162. oldalán található, „Címzett: Központi Építési Iroda” kezdetű töredék, mely a megelőző hagyományos védikus versformák után (ahogyan azt Luczak révén Simmons is végigveszi) a szabadvers formájával jeleníti meg a holocaustot. A másik momentum a főszereplő alkotói válsága, illetve annak részleges feloldódása: amíg csak Káli dala harsog, addig a költő hallgat, ám amint felcsillan az új élet reménye, más dalok is képesek megszületni. Igazából nem túl eredeti vagy világmegváltó üzenetek ezek, érdekességük inkább csak abban áll, hogy egyáltalán megfogalmazódtak a horror (vagy egyéb) témáján belül.
A későbbi esztétikai állásfoglalás karakteresebb és egyértelműbb: a Hyperion puszta megvalósítása is „a szép igaz, az igaz szép” keatsi ars poeticát testesíti meg, és ez a hitvallás csak tovább erősödik, árnyalódik az Olympos egyik kulcsjelenetében, amelyben az emberi képzelet teremtő erejéről értekezik Simmons. Ebben a megközelítésben egész munkássága a jó értelemben vett esztétizálás — azaz a feldolgozott témák esztétizálása — irányába mutat. Több szempontból érthető is ez a törekvés: egyfelől bevallottan írói programja a zsánerműfajok és a magasirodalom közelítése, másfelől az sf technicizáló, s a cyberpunkban kiteljesedő főáramának túllépése (hiszen, mint korábban már szó esett róla, Simmons tekinthető a poszt-cyberpunk képviselőjének is) bizonyos fokig természetes módon történik az angolszász romantika újraértelmezése révén.
Ebben az értelemben Simmons posztmodern írónak is tekinthető: egyfelől erősen támaszkodik az intertextualitás eszközére, másfelől saját romantikaértelmezésében dekonstruálja is a romantikát — legalábbis annak egy bizonyos vonulatát. Ugyanakkor ennek a dekonstruálásnak nem az érett modernitás tagadása a végterméke, hanem a korai modernitás termékenyítő, mondhatni humánus vonásainak újra bevezetése. (Ebben a vonatkozásban Homérosz megjelenése az Iliumban szintén csatolható a korai romantikához, hiszen épp a keatsi költőnemzedék fordult megújuló érdeklődéssel a klasszikus auktorok felé. Érdekes, többszörösen reflektív játék alakul itt ki a szövegek között: az eredeti szövegek valahogyan viszonyulnak a regényekéhez, ugyanakkor értelmezésük már Simmons rájuk való reflexiója; s mindehhez jön még az olvasó saját, a vendégszövegekre, illetve Simmons szövegeire történő reflexiója. Vagyis: Proustnak van valamilyen helye és szerepe az Iliumban, de ezt a helyet Simmons és az ő Proust-olvasata jelöli ki, viszont Proustot is, az Iliumot is, és a kettő Simmons által felállított viszonyát is értelmezi a maga módján az olvasó.)
Ugyanez lejátszódik a Káli dalában is, legfeljebb más léptékben — és persze az idegen kultúra örökségével való szembesülés is más hatást kelt, mint az európai irodalmi hagyomány felemlegetése. Emellett a Káli dalában mintha kissé távolabb esne egymástól a cselekmény és az irodalmi háttér — éles a kontraszt a főszereplő személyes tragédiájának evilági banalitása és a „Káli-ének” transzcendens rettenete között. A kapcsolat persze maga a főszereplő, Luczak lenne, ő azonban annyira „erőtlen” hős (különösen a későbbi simmonsi hősökkel - legyen szó akár Sol Weintraubról, akár Hockenberry professzorról - szembeállítva), hogy a kontraszt sokat veszít erejéből.
Érdemes kitérni a regény nyelvezetére is. Érdekes módon nemcsak a későbbi nagyregényekkel, de az 1980-as években született novellákkal összehasonlítva is sokkal egyszerűbb, kisebb szókincset használó, már-már primitívebb szöveget olvashatunk. Könnyű lenne ezt az „első regény” szindrómára fogni, ám épp az egy időben, vagy legalábbis egy korszakban született regények és novellák valóban igényes és mesteri nyelvhasználata utal arra, hogy valószínűleg tudatos írói döntés áll a nyelvhasználat mögött — s ennek fényében érdemes megítélni is a megszövegezést.
Összességében így, több mint két évtizeddel az első megjelenése után a Káli dala már nem pusztán önmaga miatt érdekes és élvezetes olvasmány, hanem amiatt is, hogy markáns kiindulópontja egy valóban termékeny és magas színvonalú írói pályának.
béka
|
