DAVID SEDARIS KARÁCSONYA
Karácsony. Mindenkinek mást jelent. Az egyetlen közös élmény talán csupán az, hogy minden jóérzésű embert kirázza a hideg, mikor már október közepén sem szabadulhat a mindenhonnan alattomosan felcsendülő Jingle Bellstől, műanyag izzók és műanyag angyalkák várják kedvenc vendéglátóipari egységében, ahol szemmel láthatólag az ünnepi hangulatba öltözött felszolgáló csak nagy nehezen állja meg, hogy a rendelt italokat ne fenyőágacskákkal és aranyszínű tobozkákkal tálalja. Ha már ott tartunk, hogy a szeretet jegyében legszívesebben apró ólomgolyócskákkal ajándékoznánk meg minden recsegő hangszórót, bólogató télapót és műhóeséssel díszített kirakatot, nincs más teendőnk, mint elővenni Sedaris karácsonyi válogatását, és együtt röhögni-bosszankodni hőseivel és hősein, akik, akárcsak mi, nem kerülhetik el ennek a sok inkarnációt megélt ünnepnek az áldásos hatását.
David Sedaris önironikus, szatirikus írásaival robbant be az amerikai éterbe, majd irodalomba. Fanyar humorú darabjaiban, melyek először rádión jutottak el a közönséghez, nem kímél sem embert, sem állatot, nem bánik kesztyűs kézzel sem rokonokkal, sem ismeretlenekkel, de legfőképpen nem önmagával. Nem véletlen hát, hogy ebben a könnyed kötetben is többször visszaköszön a szerző önmaga.
A vékonyka kötet, mely hat írást tartalmaz, hol Holiday on Ice néven, hol Santaland Diaries-ként fut. A hat történet mind más és más világot tár elénk, az egyetlen közös pont a karácsony, a szeretet ünnepe.
Congratulations, Mr. Sedaris. You are an elf!
A kötet a Santaland Diaries-zel indít, egy — a könyv harmadát elfoglaló — meglehetősen plasztikus leírással arról, hogy hogyan is néz ki az élet a színfalak mögött egy amerikai nagyáruház Télapóvilágában. A főszereplő itt a még be nem futott Sedaris, az író, aki tudja, hogy írnia kell, de jelenleg nagyobb gondot jelent az, hogy túlélje az ünnepeket és megmeneküljön a diákhitel-behajtó cég elől. Elszegődik hát az egyetlen munkahelyre, ahol tárt karokkal várják, manó lesz Télapóvilágban, a Macy’s nagyáruház műanyag-giccs karácsonyi attrakciójában. Ha valaki olvasott már ügyfélszolgálatos sztorikat, akkor el tudja képzelni, mi történhet akkor, amikor a kreatív munkára (iránymutogatás, fényképezőgép elsütőgombjának nyomogatása) befogott manókat, krampuszokat és Télapót reggeltől estig ostromolják az év slágerajándékát felhajtó szülők, mikulás-fetisiszták, nyűgös gyerekek és úgy általában, a vásárlók. És a háttérben persze ott bömböl az a négy-öt karácsonyi nóta, amitől a zöldsapkás-sztreccsnadrágos manók legtürelmesebbje is félórán belül a falra mászna.
Néhányan közületek gondolom meglepődnek, amikor ott találják azt a nevet, hogy „Khe Sahn”. „Ez az egy biztos kilóg a családi listáról” — gondolhatjátok magatokban. „Na mi van, ezek a dilis Dunbarsék vettek maguknak egy sziámi macskát?”
Nem is tévednétek olyan nagyot.
A második írás talán a kötet legütősebb darabja. Dunbarsék karácsonyát, tudjuk meg Dunbars anyuka leveléből, csak két apróbb bosszúság tudja elrontani. Igazán nem járja, hogy egy ilyen rendes, szép és ízig-vérig amerikai családban az egyik nap csak úgy feltűnjön Apuka vietnami szolgálatának elég szemrevalóra cseperedett emléke, Khe Sahn, a fél-vietnami zabigyerek, és csak úgy bekéredzkedjen a házba! S az is más emberekkel szokott csak megesni, hogy a lányuk, aki elszelelt egy csábítóval, terhesen és kábítószer-függőként térjen vissza az atyai házba. Az meg már végképp felháborító, hogy a család első unokája, hála a szereknek, soha sem lesz ép és egészséges csecsemő. A kenetteljes levél a szokásos nyájassággal meséli hát el a történeteket, Jocelyn, a szerető édesanya szemszögéből, aki nagy szívével ragyogó megoldást talált ki arra, hogyan oldja meg Khe Sahn és Don, a csecsemő történetét. Az elbeszélés ragyogóan keveri a szokásos ünnepi paneleket a levélíró alig leplezett álszentségével, az eredmény pedig egy hamisítatlan komédia, mely a történet tragikumát is képes feledtetni.
Angyalok vagytok — szólt Dinah — egy egész rohadt angyalfalka...
A Dinah, a karácsonyi kurva talán csak témaválasztása miatt nem kerülhetne be a szokásos, megható karácsonyi történeteket tartalmazó ajándékkötetekbe. Pedig nem akar többnek látszani, mint ami: valóban csak egy lassan hömpölygő, hétköznapi karácsonyi történet, és talán éppen ezért nehéz letörölni a mosolyt az arcunkról, mikor a végére érünk.
Három dolog jelzi a karácsony közeledtét: ócska filmek, nézhetetlen televízió és még ennél is rosszabb színház.
Avagy mi történik, ha egy tollát epébe mártogató színikritikust rászabadítanak egy általános iskola karácsonyi előadására? Nem tudni, mi a kínosabb — a panelek, amelyek, úgy látszik, tényleg elkerülhetetlen részei ezen produkciónak, vagy a kritikus maga, aki még mindig nem jött rá, hogy hol is van tulajdonképpen.
Ahogy azt már elmondtam, ott vannak a filmjeink és a minisorozataink, és, hűen követve a naptár hagyományait, ott vannak az ünnepi specialitások. Biztos hallottak már róla: „Vincent Flatworm kambodzsai karácsonya” vagy a „Kristmus rapestje az egyedülálló B. V. D.-vel és a Csontváz-bandával”. Folytathatnám még a sort...
Egy isten háta mögötti kisvárosban leütik a plébánost, s a szószéken a mikrofont egy álomgyári producer ragadja meg. Hogy miért? Mert a falu egyik lakosa, aki egyszer egy zsebkés segítségével sikeres veseátültetést hajtott végre, hogy megmentse egyetlen gyermekét, nem hajlandó eladni a történetét a filmiparnak. A filmiparnak, mely ha úgy gondolja, akár kilóra is megvehetné az egész falut, templomostul, szószékestül. Márpedig úgy gondolja, és nem érti meg, hogy az illető miért nem örült az ajánlatnak, mellyel ki akarta vásárolni a sztorit. Most hát a falu többi részén a sor, hogy jobb belátásra bírják az anyát — hiszen nincs itt sem szó másról, csak szeretetről, karácsonyról... és dollárokról.
Doug talán minden alap nélkül azt állítaná, hogy lenyúltam az ötletét, amikor úgy döntöttem, hogy nagylelkű leszek, de természetesen nem ez volt a helyzet.
A karácsony az ajándékozásról szól, érzi ezt az utolsó elbeszélés két szomszéd családja is. De mit ér az adakozás, mit ér az ajándék, ha nem látja senki? S mit ér mindez, hogyha a szomszédék, azok a számító gazemberek, többet, látványosabbat adnak, mint mi? Az abszurdba forduló jelenet a kivagyiságról, újgazdagságról mindent elmond arról, mi az, amit elveszhetünk, mi az, amit elvesztettünk a karácsonnyal. Méltó zárás a nagyszerű kötetnek.
Remélem, ennyiből is látszik, hogy a kötet kellemes kikapcsolódást tud nyújtani egy téli délutánra, elfeledtetve, hogy odakint emberek hadai űzik az ajándékvásárlás nevű nagy játékot. S ha már ajándékvásárlás, a kötet kellemes meglepetés lehet még azoknak is, akik mindent megtesznek, hogy valahogy kitöröljék ezt a három napot a naptárukból, akik, ha már nem nevetnek karácsonykor, szívesen nevetnének a karácsonyon. Adjuk hát át úgy, ahogy a hátlap javasolja: alkalmi poháralátétként, ideiglenes jégkaparóként — a legrosszabb esetben pedig odatehetjük a fa alá.
Rorimack
|
