China Miéville:
Perdido Street Station
A Perdido Street Station több szempontból is igazán meghökkentő könyv. Egyrészt rögtön letaglózza a jámbor olvasót a méretével — igazi féltégláról beszélünk —, aztán az első benyomásokat rögtön meglepett érdeklődéssé fokozza sajátos stílusával, végül, utolsó csapásként, olyan ötletkavalkáddal szembesít, hogy az embernek nincs más választása, mint mindvégig elismerően biccentgetni.
A Perdido... furcsa regény, és eléggé nehéz pár szóban összefoglalni, mi is valójában. Hasonlították már Mervyn Peake gótikus Gormenghastjához és Dickenshez, fellelték benne Philip K. Dick vagy H. P. Lovecraft hatását, elegyedik benne a fantasy és a krimi, a steampunk meg a horror, de összességében mégis egyedi, koherens keveréket kapunk. A bonyodalmat fokozza, hogy a könyv megnyerte a meglehetősen sci-fis beütésű Arthur C. Clarke-díjat és a British Fantasy Awardot, később pedig jelölték a Hugóra is.
A helyszín a viktoriánus hangulatot árasztó New Crobuzon gigantikus városa, ez a füstös, rozsdás, koszos, élettől nyüzsgő metropolisz. A szennyezett folyók partján álló téglaházak, gyárak, paloták között, a nyomornegyedekben és a kikötőkben gőzmasinák trappolnak, idegen lények közösségei lapítanak, bűbájosok és tudósok görnyedeznek a laboratóriumokban, titkosrendőrök és bohém művészek keverednek a mulatókban meg a színházakban. Az őrtornyok között hadigondolák suhannak, a csálé tetők alatt lázadók szervezkednek, mindenhol állatként robotolnak a büntetőgyárak gépekké csonkított szerencsétlenei — és minden lélek felett a parlament uralkodik, az ostoba vagy szimplán rasszista pártokkal, meg a diktatórikus polgármesterrel az élen.
A történet nem túlságosan bonyolult, de legalább nem sablonos. A több szálon futó cselekménynek hála tényleg eltart egy darabig, mire a maga teljességében kibomlik a fő konfliktus, hogy aztán annak rendje és módja szerint nagy fináléban tetőzzön a város szívében magasodó odvas téglamonstrumban, a Perdido pályaudvaron, ahol az összes vasútvonal és történetszál összefut.
A regény elsődleges színhelye tehát New Crobuzon — habár nagy vonalakban felsejlik a Bas-Lagnak nevezett, még sokszínűbb óriásvilág is (monumentalitásával helyenként Robert Silverberg Majipoorjára emlékeztet) —, és megkockáztatom, hogy a regény egyik főszereplője is ez a város-szörnyeteg. Természetesen a hús-vér szereplők sem hiányozhatnak, akik legalább annyira szokatlanok, mint a helyszín. Lássuk a sztorit vázlatosan!
Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát tudós és törvényenkívüli fantaszta különös megbízatást kap. Amikor beállít hozzá a messze földön élő garudák (nomád madáremberek) egyike, akit népe kegyetlen büntetéssel sújtott, még egészen egyszerűnek tűnik a helyzet: valahogyan meg kell oldania, hogy a levágott szárnyú Yagharek ismét repülni tudjon. A kitaszított garuda kérése azonban olyan eseményláncolatot indít el, amely egyre nagyobb örvénnyé duzzadva a végén magába nyeli Isaccet, a szeretőjét, a barátait, sőt a végén csaknem az egész várost is. A helyzetet bonyolítja egy embernek nehezen nevezhető maffiafőnök, egy öntudatra ébredő számítógépezet, illetve a polgármester túlvilági ügynökének színre lépése.
Ha valaki kategorizálós típus, rögtön felmerülhet benne a kérdés, hogy a Perdido... egészen pontosan hová is tartozik. Miéville regénye nem pusztán a vaskossága miatt emlékeztet az epikus fantasy-történetekre — és egyébként is, mi lenne a fantasy lényege, ha nem az elszabadult fantázia áradása —, viszont az embernek nagyon nem akaródzik egy kalap alá venni azokkal a szerzőkkel, akik elnyűtt sablonokra épülő, színtelen-szagtalan fantasy birodalmaikat toldozgatják évtizedek óta, és szabályos időközönként kiköpnek egy-egy ezeroldalas, páratlanul izgalmas kötetet. A Perdido... mind az antihőseivel, mind a világával kilóg az általában fantasynek tartott halmazból, másrészt rengeteg olyan társadalmi problémát piszkálgat meg, amiről nehéz elképzelni, hogy a szokványhősök szokványútján a szokvány-gonoszhatalom ellen bármikor is felmerüljenek (igaz, ezzel azt sem azt akarom mondani, hogy ez a fajta társadalomkritika alapkövetelmény lenne). Ha már nagyon kategorizálni kellene, személy szerint maradnék a nem igazán definiált „urban fantasy” címkénél, de a Miéville által favorizált „New Weird” (Új Groteszk?) kitétel is elég szimpatikusan hangzik.
A fentiekhez nem árt hozzátenni, hogy a regény monumentalitása egyben a hátránya is, és szokatlanságával esetlegesen ugyanannyi olvasót riaszthat el, mint ahányat elvarázsol. New Crobuzon igazi „sötét város”, ekkora adagban talán már nyomasztóan is az. A könyv vaskossága helyenként meglehetősen öncélúnak tűnik, és néha még nekem is (rajongóként) az az érzésem támadt, hogy a bő lére eresztett leírásokat, egyes mellékszálakat itt-ott szívfájdalom nélkül ki lehetett volna nyisszantani. A mű befogadását ráadásul nem könnyíti meg a veretes, de igen bonyolult nyelvezet sem.
Mindezek ellenére a Perdido Street Station alapmű azoknak, akik szeretik a komorabb hangulatú könyveket, a sziporkázó ötletességét, és elsősorban az újszerűséget: ők az utóbbi évek egyik legeredetibb regényét vehetik a kezükbe.
brainoiz
|
