Christopher Moore: Ördögöd van!
Noha a cím, s különösen az angol eredeti (Practical Demonkeeping) alapján az Ördögöd van! fontos és nélkülözhetetlen sátánista használati útmutatónak tűnik, valójában az amerikai Christopher Moore első regénye, ami 1992-ben jelent meg náluk, és 2001-ben nálunk*. És ha nincs a Biff evangéliuma, Moore alighanem hatodik regénye, s egyben a második, ami magyarul megjelent, tán sosem olvasom el.
Persze az utóbbi alapján valami sokkal poénosabbra számítottam, ám az Ördögöd van! távolról sem annyira vicces, mint a Biff evangéliuma. Meg-megcsillan azért az író remek humora, de elsősorban nem emiatt tudnám bárkinek is ajánlani. Hanem... ööö... miért is...?
Talán mert ez is egy jó regény. Van némi párhuzam a Biff evangéliumával, elég csak a démoni üldözésekre utalnom, meg arra, hogy a vallás, az egyház itt is szóba kerül. De különben nem innen kell megközelíteni.
Ez egy sokszereplős sztori, de legfőbb főszereplői Travis, a hajdani papnövendék, és Catch, az ördög, akit előbbi megidézett, s akinek köszönhetően immáron úgy hetven éve járja a Földet. Így persze lehetne ez afféle útiregény is, de inkább azon könyvekhez meg filmekhez hasonlítható, amik egy-egy amerikai kisvárosról szólnak, ahol ugye a kedves és barátságos felszín alatt elfojtott indulatok szülte belterjes szörnyűségek meg hasonlók növekednek. De egészében ez sem igaz, hiszen az álmos kisvárosba, esetünkben a kaliforniai Pine Cove-ba épp az hozza a legnagyobb bajt, hogy megérkezik oda Travis és hű társa. Az ördögöt amúgy jobbára csak Travis látja, kivéve, amikor eszik, mármint Catch, mert akkor dinoszaurusz jellegű szörnyeteg alakját veszi fel, hagy örüljenek az áldozatok. És a regény arról szól, hogy Travis évtizedeken át kereste a módját, hogy visszaküldje Catch-et a pokolba, és úgy fest, végre rátalált — csakhogy a démonnak más tervei vannak.
Mindeközben megismerünk jó párat Pine Cove derék lakói közül, sőt a kisváros történetére is fény derül, és az embernek az az érzése támad, hogy ez a Moore elég jól ismeri mind az efféle helyek, mind a legkülönfélébb emberek életét — meg úgy általában is az életet. Módfelett filmszerű és realisztikus, de cseppet sem unalmas leírásokat ad mindenkiről, s mivel meglehetősen sok a természetfeletti elem a kötetben, nem is hülyeség észak-amerikai mágikus realizmusnak nevezni Moore regényét. Manapság, David Lynch meg akár Neil Gaiman egyik-másik műve után talán nem is hat annyira újszerűnek, de azért 1992-ben még biztos az volt. És ma is élvezet olvasni.
A társadalom- és valláskritikai megjegyzések, egy-két szikrányi filozófia és a legkülönfélébb alakok mellett sok izgalom, némi horror és thiller is jutott a regénybe, meg pár Moore-ra jellemző huszárvágás — ő biztos azt mondaná erre, hogy a megmagyarázhatatlan dolgok megtörténtét fölösleges lenne megpróbálni megmagyarázni, he-he. És akkor az olyan finom kis apróságokról még nem is beszéltem, mint pl. a nyilvánvalóan Lovecraft figurájától ihletett, Pine Cove-ban kávézó-éttermet üzemeltető Howard Phillips megjegyzései, amik remek stílusparódiák (még ha a fordító ezt-azt máshogy is magyarított, mint azt megszokhattuk). És így tovább.
Őszintén remélem, hogy Moore összes többi könyve is mihamarább napvilágot lát magyarul. Biztos nem lesz egyik sem tömegek kedvence, de az egyénire, érdekesre, másra vágyó ínyencek szeretni fogják.
RandomSky
*Ulpius-ház, 2001
|
