Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go
Pasztellszín embertelenség
Felnőttként visszanézve a gyerekkor majdnem mindig idillinek tűnik: a problémák egérléptékűek, még ha akkor borzasztóan fontosnak éreztük is őket, a kalandok végtelenül izgalmasak. A legfontosabb mozzanatok egyikeként marad meg a gyermeki agyban, ha egy rongyosra hallgatott magnókazetta eltűnik vagy valaki abbahagyja a rajzórák látogatását. Efféle idealizált visszaemlékezésnél az ember leginkább olyan bájos gyerekkönyvre gondol, mint a Fecskék és fruskák vagy A közös kutya. Amikor azonban a cukormáz az 1984 vagy a Logan futása világán csillog, a végeredmény felejthetetlen, mint a kanalas orvosság íze: tudod, hogy szükséged van rá, de az édességen át is érzed a gyógyszer keserűjét.
Kazuo Ishiguro történetében egy harmincas nő, Kathy H. meséli el gyermek- és ifjúkora történéseit, miközben autóval keresztülhajt Anglián. A bentlakásos iskola, Hailsham mindennapjainak leírása idillinek tűnik, Kathy leginkább a diákok közti konfliktusokkal meg a tanárokkal van elfoglalva, mintha valóban semmi másra nem lenne gondja, de időről időre előtűnik a pasztellszín felszín alól egy idegen világ képe.
Miért viszi el az iskolába néha ellátogató Madame a diákok legjobb rajzait és szobrait? Miért olyan fontos egyáltalán a rajzóra? Miért hangzik el újra meg újra, mennyire különlegesek ezek a gyerekek?
Kathy H. számára minden természetes, nincs hát értelme magyarázni sem — ezért apránként rajzolódik ki a kép. Az iskolából kilépve ezek a fiatalok egy darabig ápolóként dolgoznak a hozzájuk hasonlók mellett, majd maguk is ápoltakká válnak: szerveiket egyenként kiműtik belőlük, hogy az arra rászoruló „normális” betegeket ellássák. Egyetlen feladatuk van: minél egészségesebben és nyugodtabb körülmények között élni, hogy minél tovább (fel)használhatóak maradjanak.
A könyv elmesélhette volna egy harcos ellenállás történetét is, adhatott volna reményt arra, hogy van kiút a felvázolt jövőképből. Ehelyett csak látszatreményeket kínál, megmentésről szóló gyenge meséket, melyekbe legszívesebben az olvasó is belekapaszkodna: mindegy, mennyire valószerűtlennek tűnik, hogy az igaz szerelem mentességet adhat a donáció alól, minden magyarázat elfogadható, csak legyen feloldás. A regény végén nem csupán Kathy H. reményei törnek össze — és ez a veszteség az, ami igazán feledhetetlenné teszi a könyvet.
A regény mestermű, még akkor is az lenne, ha csupán a finom információadagolást, a karakterábrázolást vagy azt a tényt néznénk, hogy az író teljesen hitelesen volt képes megírni egy fiatal lány visszaemlékezéseit. A valódi csoda azonban nem a technika és az írói rutin, hanem az ártatlanság iszonyatának oximoronja: a könyv arra a kontrasztra épít, ami mindvégig fennáll a Kathy H. és barátai által természetesnek vett világ és az olvasó által ismert realitás között. Miközben követjük az elveszett magnókazetta történetét, az esetlen szerelmi háromszöget a főszereplők között, mindvégig tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy mindez máz. Ezeket a gyerekeket learatják — ráadásul ők ezt tudják is, és mint megváltoztathatatlant fogadják el.
„Egyikőtök sem fog Amerikába menni, egyiketekből sem lesz soha filmsztár. És egyikőtök sem fog soha szupermarketben dolgozni, ahogy múltkor hallottam egyesek tervezgetései során. Az életetek előre elrendeltetett. Felnőttök, aztán, mielőtt megöregednétek vagy akár középkorúvá érnétek, megkezditek a létfontosságú szerveitek donációját. Erre teremtettek mindnyájatokat. Nem olyanok vagytok, mint a színészek, akiket a videóokon bámultok, még olyanok sem, mint én. Egy bizonyos célból születtetek erre a világra, és a jövőtök már eldőlt.”
Az idill csak villanásokra törik meg. Végig nem tudjuk, lehetne-e a szereplőknek valódi jövőjük, vagy valóban nincsen más választásuk, mint beletörődni abba, hogy soha nem fognak úgy élni, mint a „normális” emberek — azok, akikről mintázták őket. Amikor lázadnak, valójában nem törnek ki a korlátaik közül, és a válaszok, amelyeket az út végén kapnak, keserűek.
Ez a könyv a passzivitásról és az ártatlan álmokról szól, valamint a menekülés totális esélytelenségéről. A Never Let Me Go nem egy szerethető regény, ahhoz túlságosan is kegyetlen — de az biztos, hogy elfelejteni sem lehet egykönnyen.
Hanna
|
