Robin Hobb: Liveship Traders
Robin Hobb neve a magyar olvasóknak (illetve a magyarul olvasóknak) a Látnok-ciklusból (Az orgyilkos tanítványa, A király orgyilkosa, Az orgyilkos küldetése) lehet ismerős, a háromkötetes Liveship Tradersből (Ship of Magic, Mad Ship, Ship of Destiny) csak egy könyv jelent meg Bűvös hajó címmel, az is csak az eredeti első kötet fele valójában.
A magyar fantasy könyvkiadók zseniális üzleti gyakorlatának megfelelően — a receptet bizonyára szupertitkos földalatti létesítményekben őrzik, nehogy mások is felhasználhassák és ők is világuralomra törhessenek — már az orgyilkosos sorozatot is szétdarabolva adták ki, de az legalább előbb-utóbb végig megjelent. Ez sajnos az Élőhajókról nem mondható el: elképesztő átgondoltsággal és előrelátással kiadták az első kötet felét, aztán néma csönd. Csak remélni tudom, hogy létezik egy karmahivatal, ami az olvasók ellen elkövetett vétségeket tartja nyilván, és egyszer majd benyújtja nekik a számlát.
Mit veszít az, aki csak magyarul szeretné/tudná elolvasni az Élőhajókat? Röviden: kiválóan megírt, nagyszerű minőségű, hajózós/sárkányos fantasyt, aprólékosan kidolgozott világot, a Hobbra jellemző hiteles karaktereket, epikus léptékű, mégis nagyon emberi szereplőket, jó pár óra felhőtlen kikapcsolódást és szórakozást — ha valaki mindenáron eszképizmussal akarja vádolni a fantasyt, erre aztán lehet hivatkozni. Ne nagyon számítsunk dark borzongásra, műfaji formabontásra vagy frankómegmondásra, de ha hosszabb időre el akarunk merülni egy tényleg minőségi sárkányos, élőhajós, kalózos világban, ami azonban se nem közhelyes, se nem felszínes, se nem kockacsörgéses, nyugodtan szerezzük be a sorozatot.
Bington városa az elátkozott partra települt ősök hagyományaira épül: az első telepesek szörnyű áldozatok révén hódították meg a környező őserdő csodáit és veszélyeit, némelyek még ma is fizetik az árát — cserébe viszont csodás kincseket kínálhatnak jó pénzért a világnak. Szigorú, de becsületes kereskedőetika szerint élnek, a leggazdagabb családok pedig varázsfából készült élőhajókat vásárolnak maguknak. Bár egy ilyen hajó árát generációkon át törlesztik, és három nemzedéknek kell hajóznia rajta, míg a fa felébred és életre kel, semmi nem hasonlítható egy élőhajó csodájához. A történet Vivacia, a Vestrit család hajójának ébredésével kezdődik. A hajók identitásának fontos része, hogy a tulajdonos család egy tagja velük legyen, különösen az ébredés utáni kényes időszakban, amikor a hajó személyisége kialakul. A sorozat egyik fő(bb) szereplőjének, Althea Vestritnek három köteten át az a célja, hogy visszaszerezze és megmentse imádott hajóját — hol a saját családjától, hol a kalózoktól, hol a hajótól magától.
Több főbb karakter van, de senki nem főszereplő igazán: sorsukban Vivaciához való kötődésük a közös. Wintrow, aki papnak tanul, családja nyomására kényszerül a Vivacián szolgálni; Kennit, a kalózkirályi címre áhítozó kapitány ambícióinak szimbólumaként üldözi a hajót; a többi szereplő életét is elkerülhetetlenül befolyásolja, megváltoztatja az élőhajó, a háttérben pedig végig ott húzódik a klasszikusnak mondható fantasy toposz: a rég kihaltnak hitt sárkányok — akiknek ősi civilizációjának fosztogatásából nem egy szereplő tartja fenn magát —, és velük a varázslat is visszatérni látszik a világba.
Ami a standard fantasy mezőnyből kiemeli a sorozatot, az kétségtelenül Hobb írói érzékenysége. Sok időt töltünk a szereplők fejében, akik nemcsak kételkednek, vívódnak, szenvednek és tévednek, hanem változnak is. Ahogy a szerző egyik viszontagságból a másikba zavarja őket, egyre összetettebbek lesznek, és fokozatosan eltűnik belőlük az a párás szemű idealizmus, ami az átlag fantasy hőst tűzön-vízen keresztül elkíséri, bármi szörnyűség történjen is vele (és amitől az átlag fantasy hős általában mindig egy kicsit debilnek tűnik). Emellett Hobb nem fél attól, hogy hősökre általában nem jellemző tulajdonságokat is adjon szereplőinek: a karaktereknek vannak önző, kicsinyes, tehetetlen, lusta, elkényeztetett, zsarnokoskodó vonásaik, van, aki imád önsajnálatban fetrengeni, szenvedélybeteg vagy mániákusan hiú — és ez, a belső változásra való képességükkel együtt izgalmas kontrasztot alkot a történet és a világ epikusságával.
Hobb folytatja az orgyilkosos sorozatban megkezdett „pszichoszadista mesélő” hagyományt is, bár az élőhajós szereplőknek talán kevesebb sorscsapás jut, mint szegény Fitznek, azért itt is volt szereplő, akit az első könyvben szívből utál az ember, majd a második könyv vége felé úgy van vele, hogy na, ezt azért mégsem érdemli. Hobb ráadásul bátor szerző: nem riad vissza attól, hogy érzelmileg, fizikailag nyomorékká tegye vagy megölje a szereplőit, bár a Látnok-sorozat lehangoló befejezése után az Élőhajók szereplőinek legalább megadatik némi pozitív lezárás a végén.
A történetnek van egy-két kifejezetten gyenge szála, a bingtoni demokrácia kiépítése és a rabszolgahajókat felszabadító nemes kalózok idegesítően erőltetettek és didaktikusak, de aztán ezeket el is felejti az ember, mert magával sodorja az élőhajók drámája. Vivacia személyisége kezdetben csak torzul, majd valódi mivoltának felfedezése után teljesen meghasad; a másik élőhajó torokszorító harcot folytat saját magával „ép eszéért”; az öntudatukat lassan elfelejtő tengeri kígyók kilátástalannak tűnő küzdelemben próbálják megőrizni fajtájuk identitását; a világra iszonyatos küzdelmek árán visszatérő sárkányoknak pedig drámai változásokkal kell szembesülniük — és mindez a Nagy Titokkal van összefüggésben, ami, miután napfényre kerül, megváltoztatja nemcsak a szereplőket, hanem a világukat is.
A legjobb azonban mégis a kalózkapitányos szál: Kennit személyében Hobb olyan hőst alkotott, aki egyszerre ördögien ravasz és ártatlan, iszonyúan önző és önfeláldozó, kegyetlen kalózkapitány és érzékeny szabadságharcos, múltja által megnyomorított áldozat és saját sorsának kovácsa, számító dög és szenvedélyes álmodozó, hidegfejű pszichopata és igazi drámai hős — és az a durva, hogy mindez működik. Nem arról van szó, hogy a jól idomított olvasó érzi, hogy a szerző most egy úgy nevezett „összetett szereplőnek” fut neki, és udvariasan már az erőfeszítés előtt megemeli a kalapját — Hobb olyan főgonoszt írt, aki valójában főhős, és fordítva. Belelátunk Kennit fejébe, és amit ott találunk, zseniális kontrasztot képez azzal a képpel, amit a környezete alkotott a kalózvezérről — és határozottan nem „marcona külső lágy szívet takar” sztereotípiáról van szó. Akár egy külön trilógiát is megérdemelt volna.
Ha nagyon akarnánk, azt is mondhatnánk, az egész sorozat az identitáskeresés körül forog: minden szereplő, az élőhajóktól a sárkányokon és a tengeri kígyókon át az emberekig azt kutatja, ki vagy mi is ő valójában, szinte az összes problémájuk visszavezethető arra, hogy nem ismerik/rosszul ismerik/elnyomják magukban valódi énjüket — attól azonban nem kell félni, hogy túlzott magasságokba/mélységekbe csap a dolog. Hobb remek érzékkel adagolja a lelki súlyosságot a ragyogó színekkel megfestett fantasytablóhoz: épp annyit, hogy ne legyen tucathajózós ponyva, de ne is csapjon át Tonio Krögeres vívódásba.
George R. R. Martint azért (is) szokták dicsérni, mert — mintegy a mágikus realizmus fordítottjaként — valamiféle realizmust visz a fantasybe. Hobb ugyanezt teszi, csak Martin „férfias” változatához képest jellegzetesen „nőies” módon. Lehet, hogy van, akinek Hobb az átlag fantasyhez képest túl „érzelmes” és karakterorientált, de az biztos, hogy kiemelkedő színvonalú író — soha rosszabb swashbuckling kalandregényt.
diane
Linkajánló:
Magyar Robin Hobb oldal és Robin Hobb hivatalos oldala
|
