Guy Gavriel Kay:
THE LAST LIGHT OF THE SUN
Nem könnyű ismertetőt írni, ha egy könyv ennyire kettős benyomást hagy az emberben. Bármelyik oldallal akarom kezdeni, mindig odatolakszik a mondat végére egy „de”. Ha leírom, hogy nagyívű, heroikus regény, amelynek szereplői mind hercegek, hercegnők, királyok, főpapok és legendás hősök, akkor nem mondtam egészen igazat, hiszen éppúgy fejezeteken keresztül követjük néha az egyszerű parasztlány sorsát, akinek az előbb említett hősök épp az imént mentették meg csak úgy mellékesen az életét. Ha azt mondom, gondos kutatómunkával és dicséretre méltó alapossággal megírt történelmi regény, eszembe jut, hogy elvileg ez egy fantáziavilágban játszódik, ami ugyan megszólalásig hasonlít a Brit szigetek vikinges-hódítós korszakára, mégsem egészen ugyanaz. Ha heroikus voltából adódóan kiszámíthatónak és előre lejátszottnak titulálnám a történéseket, arra gondolok, hogy többször is meglepődtem az események fordulatain. Ha azt akarnám felróni neki, hogy néha bizony kissé patetikus (a szó színpadiasan emelkedett és szenvelgő értelmében), elég elképzelnem pátosz nélkül, és rájövök, hogy jól van ez így.
Mert Guy Gavriel Kay tud írni, és ez az egész könyvön látszik. Persze lehet, hogy nem mindenkinek jön be az, ahogy ír, de hogy jól csinálja, az elég biztos. Ha a pőre cselekményt nézzük (egy kicsit később), akkor húzhatjuk a szánkat: ilyet akármelyik vikinges-partraszállós áltörténelmi szerelmes kalandregényben kaphatunk, a nagy trükk mégis abban rejlik, hogyan csinál ebből a - elismerem, gondosan kutatott - témából olyan regényt, ami simán vállalható azok számára is, akik A sasok úrnőjénél színvonalasabb olvasmányra vágynak. A szanaszét futó, távolról induló szálak cseppet sem erőltetett összefonása, az emberi viszonyok gazdag, mély ábrázolása, az elsőre sablonos főszereplők mögé rajzolt részletes háttér (ami azonban nem csap át több tízoldalas gyerekkor-, illetve helyszínleírásokba), a megelevenített világ konfliktusainak kellő komolysággal való kezelése és az ismertető elején már említett, még csak mellékszereplőnek sem nevezhető kis epizódszereplők beiktatása mutatja, hogy ez a fickó tud valamit.
A történet abban a korban játszódik, amikor a vérszomjas vikingek (erlingek) sárkányfejes hajóikkal rendszeresen portyázták végig északról az angol (Anglcyn), walesi (Cyngael) és francia (Ferrieres) partokat, a kereszténység (Jad vallása) pedig egyre inkább kiszorítja a tündéreket az emberek tudatából. Az ifjú erlingnek, Bern Thorkellsonnak elege lesz a szolgasorból, amit apja egy meggondolatlan lépése (csapása) után mértek rá, és egy nap elköti gazdája lovát, hogy beálljon Észak legfélelmetesebb hírű tengeri portyázói, a jormsvikingek közé. Ekkor természetesen még nem sejti, hogy élete első portyáján nemcsak egy tündérekkel barátkozó cyngael herceggel, egy élő legenda egész családjával, valamint az anglcyn királyi házzal kerül közelebbi kapcsolatba, hanem saját gyűlölt apját is megtalálja. A legalább tíz főbb szereplő sorsa bámulatos könnyedséggel fonódik össze, a cselekmény mesterien bonyolódik, a kiszámíthatóság és a meglepetés különös egyvelege miatt a könyv szinte olvastatja magát: ha jól megírt történelmi kalandregényre vágyunk, Guy Gavriel Kayt nyugodtan lehet ajánlani.
diane
|
