Orson Scott Card: KOVÁCSINAS
Fordításkritika
Captatio benevolentiae. Legelőször is elnézést kell kérnem azoktól, akik a szó szigorú értelmében vett szakmai kritikára számítanak — jelen írás a legjobb esetben is csak szakmai érvekkel helyenként megtámogatott magánjellegű véleménynek nevezhető. A fordításkritika ugyanis igen tág spektrumú műfaj: az egyik végén találhatjuk azt a megközelítést, mely szóról szóra, mondatról mondatra haladva egybeveti a forrásnyelvi és célnyelvi szöveget, rámutat az esetleges hibákra, a jelentésárnyalatok tudatos vagy tudattalan megváltoztatására (jelentésszűkítés és jelentésbővítés), számonkéri a fordító következetességét (minden egyes esetben „babám”-nak fordítja-e a fordító a „baby”-t), eltöpreng a beszélő nevek fordítási stratégiáján, majd meghozza a drákói döntést arról, hogy cél- vagy forrásnyelv-orientált fordítással van dolgunk. A másik véglet ezzel szemben az, mely ezeket a kétségtelenül fontos szakmai szempontokat szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az „engem annyival magával ragadott ez a fordítás, hogy az sem érdekel, ha az eredeti másról szól” vagy a „nekem annyira nem tetszett ez a szöveg, hogy az sem érdekel, hogy az eredeti is ilyen” típusú sommás értékítéletekben fogalmazza meg magát. Az első, szigorúan szakmai módszer hátrányául róható fel, hogy a partikuláris részletek vizsgálata miatt esetleg elsiklik afölött, hogy a szöveg mint egész milyen hatást kelt, a második, szubjektív megközelítés viszont nagyvonalúan elleplezi mind az esetleges fordítói tévedéseket, mind az esetleges zseniális megoldásokat.
Ugyanakkor az első módszer remek eszköz arra, hogy ízekre szedjünk egy rossz fordítást — és pontosan ezért nem felel meg nekem jelen esetben, amikor Orson Scott Card Kovácsinas (Kalandor, 2004) című regényének Horváth Norbert által elkövetett fordítását szeretném inkább méltatni, semmint elmarasztalni. (Az egyértelműen rosszul fordított kifejezéseket, mondatokat érdemes elemzésre kiemelni egy szövegből, ám sorra venni a jól fordítottakat kissé furcsa megoldás lenne.)
Előzmények és prekoncepciók. A ciklus első kötetének magyar fordítása (A hetedik fiú, 2002) kellemes benyomást tett rám: jóval az „átlag” fölötti, határozottan élvezhető szöveg volt, akárcsak a második rész (A rézbőrű próféta, 2003). Mindkét szövegen látszott, hogy a fordító tudatosan igyekszik egyensúlyozni a gördülékeny fogalmazásmód és az archaizálási kényszer között, és ez általában sikerült is neki. Jól oldotta meg a ciklus „terminológiájának” magyarosítását: „fortély”, „hexa”, „bogárszalajtó”, stb. Egyedül a fordítók rémének számító beszélő nevek tolmácsolása sikerült kissé felemás módon — némelyik átváltozott magyarra, mások megmaradtak eredetiben.
A szigorúan vett szakmai standard itt egyértelműen az egységes névhasználatot követelné meg, ugyanakkor mind a kizárólagos angol, mint a kizárólagos magyar névhasználatnak súlyos hátrányai is lennének. Ha megmaradnak a szövegben az angol tulajdonnevek, akkor — feltehetőleg az olvasók jelentős része számára — teljes mértékben elvész beszélő jellegük. Ha viszont a fordító túlságosan mereven ragaszkodik ahhoz, hogy minden nevet lefordítson, azzal megszünteti a karakterek földrajzi-kulturális beágyazottságát: míg John Smith nyilvánvalóan angolszász nyelvterületen élő figura, addig Kovács János (vagy akár Jankó) idegen lenne Card alternatív Amerikájában. Tovább bonyolítja a problémát, hogy a beszélő nevek jó része nem adható vissza szépen szó szerinti, de még csak jelentésmegőrző fordításban sem, ezekben az esetekben radikális „névadásra” lenne szükség, ami viszont felveti a szöveghűség problematikáját. Hadd világítsam meg egy példával, mire gondolok: a ciklus harmadik részében szerepel Makepeace Smith, a kovács. A Smith név lehetne természetesen „Kovács”, de mi legyen a Makepeace? Tükörfordításban „Békecsináló”, kicsit szebben „Békéltető” — ez viszont körülbelül száz százalékban ellentétes értelmű a jellemével. Ugyanakkor a „makepeace” kiejtésétől nem esik messze a „make a piece”-é, „elkészít egy munkadarabot”, azaz mivel kovács, „veri a vasat” — eljutunk tehát a „Vasverő Kovács” (vagy „Kovács Vasverő”?) névhez. Ebből viszont teljesen eltűnik a „makepeace” és a „make a piece” ríme, arról nem is beszélve, hogy ez inkább egy észak-amerikai őslakos, semmint egy fehér telepes neve. Mindezek miatt én személy szerint elfogadhatónak tartom azt a megoldást, amit Horváth is alkalmaz: az „eposzi jelző” kategóriába eső beszélő neveket lefordítja (pl. „Istenvértezetje”, „Erélyegyháza”, „Teremtő Alvin”), míg a „hétköznapibb” személyneveket meghagyja angolul (ilyenek például a foglalkozásból származó nevek: Miller, Guester).
Ugyanakkor az első kötet hazai megjelenése után kénytelen voltam elolvasni angolul a további négy kötetet, és ez felvetett bennem bizonyos kérdéseket, különösen a harmadik rész, a Kovácsinas leendő fordításával kapcsolatban. A Kovácsinasban ugyanis Alvin megismerkedik egy tanítónővel, aki sokkal műveltebben beszél mind nála, mind az első két kötet szereplőinél általában. Ámde a fordító az első két kötetben finoman archaizálta, nem pedig „lebutította” vagy „vidékiesítette” a szereplők nyelvezetét. Kíváncsian vártam, hogyan oldja meg ezt a csapdahelyzetet — vajon egy-két mondat vagy oldal erejéig, mintegy jelzésértékkel alacsonyabb nyelvi rétegbe helyezi vissza Alvint és a Hatrack River lakóit, esetleg az egész regény nyelvezetét elszakítja az előzményektől, vagy más megoldást talál? A tanárnő és a vidékiek viszonyával kapcsolatos volt a másik várakozásom is: hogy fogja a fordítás visszaadni azokat a nyelvhelyességi hibákat, amelyeket a hatrackiak vétenek, s a tanárnő kijavít? (A magyar iskolarendszerben teljesen ismeretlen „betűzőversenyről” nem is beszélve.) Mindemellett természetesen nagyon kíváncsi voltam, hogy változik-e, fejlődik-e a fordítás színvonala az első két részhez képest, csiszoltabb lesz-e esetleg a fogalmazásmód, támad-e a fordítónak olyan „megvilágosodása”, ami egy korábbi döntése felülbírálatára — s a ciklus addigi terminológiájának a felrúgására — készteti?
A Kovácsinas. Mielőtt rátérnék a fenti kérdésekre, néhány gondolat a „szakmai” oldal felől, a magyar és az angol szöveg első és utolsó fejezetének, illetve szúrópróbaszerű összevetésének alapján. A fordítás alapvetően pontos, sőt, nagyon törekszik a pontosságra, az első fejezetben négy, az utolsóban hat olyan szöveghelyet találtam, amik komolyabban eltérnek az eredetitől. Érdekes, hogy míg az első fejezetbeli eltéréseknél a fordító általában bővíti az eredeti angol kifejezés jelentését — pl. a 6. oldalon a „nyöszörögve-sírva” eredetileg egyszerűen „crying” —, addig az utolsó fejezetben inkább szűkíti azokat — pl. a 361. oldalon Eleanor rendszeresen elveszíti „silent” jelzőjét.
A magyar szöveg gördülékeny, élvezetes, mentes a szóismétlésektől, értelmetlen mondatoktól. A fordító elkerüli azokat a csapdákat, amelyeket az archaizálási kényszer állít elé, a szöveg nem válik korunktól idegenül régiessé, inkább egyfajta kellemes „bukét” kap, és az irodalmi nyelvből sem csúszik le vidékies, tájszólásjellegű, alacsonyabb műveltségi szintet jelző rétegbe. Kiválónak tartom annak a belső monológnak az átültetését, amelyet a szökevény rabszolgalány, Arthur Stuart anyja mond: a fordító ebben az esetben is csak egy-egy névelő elhagyásával vagy betoldásával, helyenként szórendi trükkökkel jelzi a gondolatok „tört angolságát”, s nem esik abba a hibába, hogy a túlzott egyszerűsítéssel butává, karikatúraszerűvé tenné a szöveget.
Összességében azt lehet mondani, hogy a fordítás erősen forrás-orientált, viszont a fordító mind stilisztikai, mind narratív szempontból jó érzékkel távolodik el a szükséges helyeken az eredeti szövegtől.
Mindennek fényében nem meglepő, hogy a fentebb említett előzetes „félelmeim” sem igazolódtak be. Horváth elegánsan megoldotta a nyelvi rétegek problémáját: nem a szereplők eddig megszokott beszédét helyezte alacsonyabb nyelvi rétegbe, hogy szembe tudja állítani a Hatrack Riverbe érkező Larner tanítónő kifinomult, művelt beszédmódjával, hanem a tanárnő nyelvezetét alakította úgy, hogy az érzékelhetően és következetesen „magasabb szintű” legyen, mint a többi szereplőé. Külön erénye a fordításnak, hogy ebben a vonatkozásban a tanárnő felbukkanásától kezdve az utolsó megszólalásáig következetes tudott maradni — gyakran előfordul, hogy egy fordításban fel-felcsillan egy karakter jellegzetes beszédmódja, de modora, szókincse, azonban nem kerül következetes kifejtésre, s így furcsa kettőség alakul ki a szövegben. Nehéz, nagyon tudatos fordítói hozzáállást követelő feladat, hogy az egyes karakterek egyéni hangon szólaljanak meg, ne mosódjanak össze megszólalásaik szintjén. Horváthnak sikerült megbirkóznia ezzel a feladattal.
Ennek a tudatos fordítói hozzáállásnak tudható be az is, hogy a Larner tanárnő által folytonosan kijavított nyelvhelyességi hibák zökkenőmentesen kerültek át magyarra. A „betűzőverseny” alapjában véve csapdahelyzet — a magyar nyelvben sokkal kisebb kihívást jelent a szavak leírása, leginkább talán a „j-ly” párossal, illetve a hasonuló mássalhangzókkal lehet kihívásokat teremteni, de még ez is nyilván igen távol áll a kiejtés és szókép közti óriási különbségtől, ami az angolt jellemzi. Ezért a 276—279. oldalon az Arthur Stuarttal „lebetűztetett” szavak (szasszafrasz, eukaliptusz, suskwahenny, öngyilkosság, tiszteletes, vetélkedő, megrökönyödés) nyilvánvalóan nem tükrözhetik, milyen kemény diót jelent angol eredetijük akár a felnőtt olvasóknak is.
Összességében, az eddig megjelent három kötet elolvasása után az a véleményem alakult ki, hogy a fordító a Kovácsinasnál rázódott bele szinte tökéletesen a nyelvezetbe (nyilván az alapokat a korábbi köteteken végzett munka rakta le). Úgy is fogalmazhatnék, hogy mintha ennél a kötetnél érett volna be szakmailag Horváth — kerek, tudatos, élvezhető, pontos munka. Kérünk még legalább két ilyet.
Béka
Eredeti megjelenés: rpg.hu. Köszönet BePének!
|
