China Miéville: KING RAT
Egy szürke októberi estén Saul Garamond hazaérkezik Londonba magányos hétvégéjéről, ahol azon töprengett, miként rendezhetné a dolgait az édesapjával. A sors azonban nem engedi, hogy a generációs ellentétek elsimuljanak a kallódó fiatalember és a kiöregedett munkásmozgalmi aktivista között, aki az édesanyja halála után egyedül felnevelte, de nem értett vele szót soha.
Későre jár, és Saul nem akarja felébreszteni az apját. A tapintatosság — vagy a fáradtság — néha egészen váratlan helyzetektől kíméli meg az embert, mert hajnalban, amikor a rendőrök dörömbölése rángatja ki az ágyából, kiderül, hogy nagyjából a hazaérkezése idején (noha ő ebből semmit sem érzékelt) egyszerűen kihajították az apját az emeleti ablakból. A helyzetet még bizarrabbá teszi, hogy természetesen Sault vádolják gyilkossággal. Ő a tökéletes gyanúsított: jól tudja ezt az a valaki is, aki a következő éjszaka felkeresi börtöncellájában a döbbenettől kótyagos Sault.
Az idegen hosszú ballonkabátot visel, kellően rejtélyes és ellenszenves, csúnya londoni akcentussal beszél és kifejezetten büdös. Ő a Patkánykirály, a londoni alvilág, minden sikátor és járat ura, a patkányok összes túlélő tulajdonságának megtestesítője: ő az, akit nem lehet látni, nem lehet hallani, mégis a tányérból lopja ki az ennivalót. Miután a Patkánykirály káprázatos könnyedséggel kijuttatja pártfogoltját az egyenruhásoktól hemzsegő épületből, Saul Garamond még egyszer, életében utoljára megnézheti azt a Londont, amelyet ismert. Mert nem elég megtudnia, hogy édesanyja a patkányvilág arisztokráciájába tartozott, mielőtt az emberek életét választotta volna, a semmiből előkerült nagybácsinak ráadásul feltett szándéka, hogy magával viszi Sault az ő Londonjába. A fiatalember pedig mit tehetne — vele tart.
A beilleszkedés folyamatát azonban megnehezíti néhány apróság. Miközben Saul Garamond küszködve próbálja elfogadni patkány-énjét, rohamosan koszosodik, egyre boszorkányosabb ügyességgel járja a tetőket vagy a viktoriánus csatornarendszert, no meg gourmet-ként habzsolja a szemetet, valaki szépen lassan elkezdi becserkészni régi barátait: Natashát, a drum'n'bass zenék királynőjét, Fabe-t, a művészt és Kayt, a lúzert. Saul lassan a saját bőrén is megérzi, hogy a kulisszák mögötti London csatatérré vált, ahol két ősöreg hatalom próbálja lerendezni évszázados vitáját: a patkányok és a patkányfogó örök ellentétét.
Ha valaki itt a jó meg a rossz örök párharcára tippelne, az csalódik: a meséből is jól ismert hamelni patkányfogó (aki, mint tudjuk, ártatlan gyerekeken verte le a bürgerek zsugoriságát) sajnálatos módon legalább annyira pszichopata, mint az alattvalói utálatától és lenézésétől szenvedő, tekintély nélküli Patkánykirály és balsors sújtotta sorstársai, Loplop (a madarak makulátlan öltönyös, félőrült királya) és Anansi (a pókok, illetve London tetőinek ura). A Patkánykirálynak persze van néhány trükk a tarsolyában, például maga Saul...
A regény innentől kezdve amolyan „tour de DarkLondon”, hajszákkal és leszámolással (különösen emlékezetes az a világvégi garázs, ahol a sorokban álló, emeletes piros buszok között zúzzák egymást péppé a küzdő felek), nem hiányozhat a csavar, hogy szerencsétlen Saulnak még egyszer a feje tetejére álljon a világa, és a végső, nagy összecsapás egy külterületi partihelyen, ahol a lüktető drum'n'bass a Patkányfogó hipnotikus fuvolájával elegyedik, és egy egészen hátborzongató villanás erejéig az olvasó is megtudhatja, mi történt szegény hamelni gyerekkel...
A King Rat China Miéville első regénye. Azóta elkövetett munkáihoz képest meglepően karcsú, és ennek megfelelően a nyelvezet feltűnően kevésbé barokkos, a történet kifejezetten egyszerű, ellenben felvonulnak a szerző szívének kedves tipikus figurák, a renegát művészek. A cselekmény nem formabontó, de van benne izgalom meg csavar meg egy csomó jó ötlet. A műfaj rajongóinak érdemes elolvasni, mert alapvetése a „tradicionális” urban fantasynek: pontosan úgy elegyedik benne a fantasztikum a hétköznapjainkkal, ahogyan kell, különös lények fészkelnek karnyújtásnyira az előttünk élő, mégis láthatatlan Másik Városban, nem utolsósorban pedig jól van megírva. Ha nem is a vonulat legeredetibb képviselője (Neil Gaiman 1996-os Neverwhere-je bőven ráver), szórakoztató darab, a Patkánykirály figurája pedig kifejezetten emlékezetesre sikerült. Különösen a szerző további műveinek ismeretében érdekes olvasmány: ez a pár száz oldalas óda a kopottas-vörös téglaházak, graffitis vontatóösvények és szemetes hátsó utcák Londonjához már megelőlegezi a Perdido Street Station monumentális város-gigászát. És nem elhanyagolható a történet két tanulsága sem — nem feledhetjük, hogy a drum'n'bass megmentheti a világot, és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje még a patkányok között is a túlélés egyetlen biztosítéka...
brainoiz
|