Tony Ballantine:

Recursion

Clive Barker:

Abarat

Peter S. Beagle:

Az utolsó egyszarvú

Ray Bradbury:

Az öröm masinériái

Brom:

The Plucker

Italo Calvino:

A kettészelt őrgróf

Orson Scott Card:

Az Alvin Maker-ciklus

Jonathan Carroll:

The Land of Laughs

Voice of our Shadow

Bones of the Moon

Susanna Clarke:

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Don DeLillo:

White Noise (Fehér zaj)

Stephen R. Donaldson:

A Thomas Covenant-saga

Mordant’s Need

Gap

Greg Egan:

Distress

Diaspora

Steven Erikson:

Gardens of the Moon

Gregory Frost:

Fitcher's Brides

Mark Frost:

The List of Seven

Alan Dean Foster:

Journeys of the Catechist

Neil Gaiman:

Amerikai istenek

Stardust

Coraline

Anansi Boys

Fragile Things

Marc D. Giller:

Hammerjack

Lisa Goldstein:

Dark Cities Underground

Mark Haddon:

The Curious Incident of the Dog in the Night-Time

Laurell K. Hamilton:

Anita Blake, vámpírvadász

Joanne Harris:

Jigs & Reels

Keith Hartman:

The Gumshoe, the Witch
and the Virtual Corpse

Gumshoe Gorilla

Mark Helprin:

Téli mese

Robin Hobb:

Liveship Traders

Robert Holdstock:

Mythago Wood

Lavondyss

Kazuo Ishiguro:

Never Let Me Go

Guy Gavriel Kay:

The Fionavar Tapestry

The Last Light of the Sun

Ysabel

Elizabeth Kostova:

The Historian

Jonathan Lethem:

Amnesia Moon

Szergej Lukjanyenko:

Éjszakai Őrség

Nappali Őrség

George R R Martin:

Sandkings (novella)

A Game of Thrones

A Clash of Kings / A Storm of Swords / A Feast for Crows

China Miéville:

King Rat

Perdido Street Station

The Scar

The Iron Council

Looking for Jake

UnLunDun

David Mitchell:

Cloud Atlas

Black Swan Green

Christopher Moore:

Biff evangéliuma

Ördögöd van!

A leghülyébb angyal

Richard Morgan:

Altered Carbon

Market Forces

William Morris

regényei

Murakami Haruki:

Kafka on the Shore

Audrey Niffenegger:

Az időutazó felesége

Chuck Palahniuk:

Choke

Lullaby

Mervyn Peake:

A Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte:

El maestro de esgrima

La Tabla des Flandes

El Club Dumas

La Piel del Tambor

La Carta Esférica

Tim Powers:

Fault Lines
A Halászkirály-ciklus

Declare

On Stranger Tides

Terry Pratchett:

Death's Domain (A Discworld Mapp)

Guards! Guards!

The Dark Side of the Sun

David Sedaris:

The Santaland Diaries

Dan Simmons:

Hyperion

The Fall of Hyperion

Endymion / The Rise
of Endymion

Ilium

Káli dala

Tad Williams:

Memory, Sorrow, and Thorn

Otherland / Másvilág

Robert Charles Wilson:

Spin

Carlos Ruiz Zafón:

La Sombra del Viento

Dan Simmons:
Ilium


Dan Simmons, a Hyperion-ciklus Hugo-díjas szerzője a ciklust záró Rise of Endymion 1997-es megjelenése óta nem publikált science-fiction regényt (hacsak a Worlds Enough and Time című, 2002-ben megjelent antológiát nem tekintjük annak). Érthető hát, hogy rajongói világszerte türelmetlenül várták a jó előre beharangozott Ilium és Olympus című műveit.

A 2003-ban végül megjelent Ilium című regény mind terjedelmét, mind mélységét tekintve méltó folytatása a Hyperion-ciklusnak. A következőkben a rendkívül összetett történet részletes ismertetése nélkül, pusztán az alaphelyzetet felvázolva próbálom meg bemutatni a regényt.

(1) Az Ilium cselekménye alapvetően három szálon halad. Az egyik szál a címadó Ilium mezőin játszódik: a Homérosz által megénekelt trójai háború eseményeit mutatja be egy bizonyos Thomas Hockenberry professzor szemszögéből, akiről szép fokozatosan kiderül, hogy az olümposzi istenek megbízásából figyeli a háború menetét, minden egyes mozzanatot összevetve a homéroszi Iliász történetmenetével. Érdekes dolgokat tudhatunk meg mind a professzorról, mind az istenekről: a professzor nem emlékszik a múltjára, leginkább egy néhány éve feltámasztott, személyes emlékektől mentes, ám szakmai tudásával rendelkező halottnak tűnik, aki nap mint nap jelentést tesz a harctéri események alakulásáról az egyik Múzsának. Munkáját az istenektől kapott nanogépezetek segítik: tetszés szerinti alakot ölthet, teleportálhat. Egy dolgot nem tehet meg: nem avatkozhat bele az eseményekbe. Szerepe — több, hasonlóképpen emlékvesztett társához hasonlóan — kizárólag a megfigyelés.

Mint kiderül, az istenek számára azért fontos Hockenberry és társai munkája, mert ők maguk nincsenek tisztában az események kimenetelével. Furcsa helyzet ez: a mindenható olümposziak szemmel láthatólag nem olvasták (nem olvashatták?) Homérosz művét, bizonyos szempontból ők is csak az előre megírt szerepüket játsszák el a történetben, ezzel szemben a végkifejletet, a hősök sorsát ismerő „feltámasztott” tudósok teljes passzivitásra vannak ítélve. Az istenek önmagukban véve is furcsa lények: emberfelettiek, tetszés szerint változtatják az alakjukat, antigravitációs gondoláikat holografikus lovak vontatják az égen, villámokkal dobálóznak, speciális tartályokban regenerálódnak — s mindezt a kiterjedten alkalmazott nanotechnológia teszi lehetővé. Egyértelmű, hogy nem metafizikai értelemben kell őket isteneknek tekinteni — hatalmuk mégis vetekszik a metafizikai istenekével.

Hockenberry alapkonfliktusa akkor bontakozik ki, amikor az egyik isten (maradjon titok, hogy melyik) felruházza a „Halál sisakjával”, mely elrejti az istenek tekintete elől, illetve egy személyi kvantum-teleporterrel, mely révén egyfelől követni tudja a szintén kvantum-teleportációval közlekedő isteneket, másfelől elfedi a nyomait az istenek elől — azt kivéve, amelyik a berendezést adta neki. Az „ajándékokhoz” természetesen feladat is társul: meg kell ölnie az egyik istent.

(2) A történet második szála a Földön játszódik — a maitól teljesen eltérő földön. A földlakók életét minden bizonnyal a „dekadens” szó jellemzi a legjobban: nem tudnak írni-olvasni, ötször húsz évre korlátozott életük kimerül az élvezetek hajszolásában, összességében véve nem sokat tudnak az őket körülvevő világról — és nem is igazán kíváncsiak arra. Az élet egyfajta bábállapot a számukra: szükség esetén és rendszeres időközönként felkerülnek a Földet körülölelő két mesterséges szatellitgyűrű egyikére, ahol a legendás áhítattal emlegetett „posztok” (poszt-humánok) megfiatalítják-meggyógyítják, illetve az ötödik húsz év letelte után magukhoz veszik őket. A földlakók alig járnak gyalog: „faxolnak” — Simmonsnak ismét sikerült alternatívát találni a teleportáció szóra.

A földi cselekményvonal főhősei: Daeman, a klasszikus dekadens playboy, Harman, a 99. évében járó, a földi szokásoktól elrugaszkodva élő férfi, illetve Ada, Daeman fiatal és rendkívül csinos rokona. Harman különcségei olyan dolgokban merülnek ki, mint az olvasni tudás, a térképek hozzávetőleges ismerete, illetve a „posztok” utáni állhatatos kutatás. E kutatás során találkoznak Savival, a kortalanul idős asszonnyal, aki nem szerepel a népesség-nyilvántartásban, nem használja a fax-közlekedést, és talán fel tudja juttatni a társaságot a szatellitgyűrűre, a „posztok”-hoz. Talán...

(3) A harmadik szál főszereplői a moravecek — a gázóriások környékén élő, specializált testekben létező robottudatok. A moravecek társadalma zavart érez a Mars környékéről — túl nagy a bolygó kvantum-aktivitása, s ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy maradandó károsodás éri a téridő-kontinuum szövetét. Négy moravec indul útnak a Mars felé azzal a feladattal, hogy felderítse a kvantum-tevékenység okát, illetve szükség esetén megsemmisítse a forrását. A moravecek jópofa figurák: Mahnmut, akit az Európa (mármint a Jupiter holdja — Simmons tisztelgése Clarke előtt?) mostoha viszonyaira terveztek, a Shakespeare-szonettek megszállott kutatója, Orphu, aki viszont főleg a világűr vákuumában tevékenykedik, Proust lelkes olvasója. Ők ketten hajtják végre a marsi küldetést, időnként nagyon jókat vitatkozva kedvenc íróikról, illetve az élet értelméről. Ja igen: természetesen találkoznak a Kis Zöld Emberkékkel is — akiknek a kommunikáció egyet jelent a halállal.

Kedvcsinálónak talán ennyit. Személyes benyomásaim: a könyv igazi élvezetéhez nem árt az Iliász alapos ismerete — ha nem is a homéroszi eposzé, de legalább a trójai mondaköré, ami pl. a Görög regék című kötet segítségével kellemes prózában abszolválható. A regény természetesen érthető az Iliász ismerete nélkül is, csak nem annyira. Ínyenceknek mindenképpen ajánlott a Shakespeare-szonettek, illetve Az eltűnt idő nyomában újraolvasása — nem elengedhetetlen a regény élvezetéhez, de nagymértékben növeli azt.

Maguk a helyszínek, a karakterek, a fordulatok zseniálisak — egyszerűen élvezet olvasni a könyvet, de hát Simmons esetében ez talán nem is meglepő. Egyetlen apró gondom volt az egésszel: mintha bizonyos motívumokon nem tudna túllépni a szerző a Hyperion óta. Itt van például ez a faxolás dolog a Földön: nagyon hasonlóan működik a Hyperion térkapuihoz abban az értelemben, hogy kvázi ráépül egy civilizáció, illetve mint kiderül, faxolni nem feltétlenül egészséges. Ezzel párhuzamosan megjelenik egy emberfeletti értelem/entitás sötét, fenyegető képe is — amit én elsősorban a Hyperion MI-jeivel tudok párhuzamba állítani. A moravecek akár a Kitaszítottak is lehetnének, legalábbis valamiféle kezdetleges formájukban. Ezeknek az „áthallásoknak” a száma azonban igen alacsony, és egyáltalán nem zavaróak az olvasásban — inkább mintha megcsillantanák annak a lehetőségét, hogy a két univerzum — a Hyperion és az Ilium univerzuma — valamilyen módon összekapcsolható... mondjuk ki: talán nem túlságosan merész feltételezés, hogy az Ilium világa a Hyperium világának embrionális állapota — bár ezt cáfolni sem lenne nehéz, mindenesetre kellemes eljátszadozni a gondolattal.

béka