Elizabeth Kostova: The Historian
Mit tehet a vámpírtémára amúgy meglehetősen immúnis (na jó, Stoker és Wesley Snipes persze megvolt, de pl. Anne Rice már nem, hogy Laurell K. Hamiltonról vagy Darren Shanról ne is beszéljünk), de a fantáziairodalom iránt némileg elkötelezett olvasó-recenzor, amikor olyan hírek jutnak a fülébe, hogy „az új Da Vinci-kód”, meg „a Drakula-kód”, avagy:
Kostova lett az az elsőkönyves író, aki eddig a legnagyobb előleget — kétmillió dollárt — kapta amerikai kiadótól. A könyv fordításának jogait már 36 ország vásárolta meg, köztük egy spanyol kiadó, amely 100 ezer eurót fizetett érte. Ez az összeg spanyol viszonylatban is rekordot döntött, túlszárnyalta még a Da Vinci-kód jogaiért adott összeget is. (Forrás: origo)
Mi mást is tehetne, mint hogy azonnal megrendeli a könyvet? Az előjelek persze nem túl kedvezőek — mit várhat az ember egy olyan regénytől, amit A Da Vinci-kódhoz hasonlítanak? —, de hát nagy úr a kíváncsiság, és végeredményben A Da Vinci-kódról is lehetne sokat beszélni/írni (mint ahogy meg is tették jó páran).
A könyvet kézbe véve az rögtön megnyugtató, hogy a 7 fontos vételárért legalább 700 oldalnyi olvasnivalót kapunk. A borító leginkább semmilyen — esetleg „visszafogott”-nak nevezhető. Ebből még akármi is lehet.
És szerencsére lesz is. Az már az első oldalak elolvasása után kiderül, hogy Kostova tud írni — gyönyörűen használja az angol nyelvet, a szöveg gazdag és szép, mégsem válik barokkosan túlburjánzóvá, igazi, a szó jó értelmében vett viktoriánus hangulatú alkotás.
A regény bevezetőjéből megtudjuk, hogy egy visszaemlékezést olvashatunk — a dátumozás szerint a narrátor 2008-ból emlékezik vissza bizonyos harminchat évvel korábbi eseményekre. Ő maga egy történész, legalábbis 2008-ban, a regény egyik cselekményszálában, jobban mondva idősíkjában azonban még csak egy 16 éves amerikai kamaszlány, aki a szintén történész, ám a történések idején diplomáciai missziót ellátó apjával Amszterdamban él. Érdekes módon a narrátor nevét nem tudjuk meg a regényből — s az apjának is csak a keresztneve kerül feltárásra.
A regény történetének bemutatása nem egyszerű feladat, Kostova ugyanis több, egymástól egy-egy nemzedéknyi idővel eltérő idősíkban fejti ki a cselekményt. Az egyértelműség végett megpróbálom röviden összefoglalni ezeket.
1. A narrátor saját ideje, azaz 2008.
2. A narrátor kamaszkora, 1972.
3. A narrátor apjának ifjúkora, az 1950-es évek első fele.
4. A narrátor apja egyetemi témavezetőjének fiatalsága, kb. az 1930-as évek.
5. A levelekből, kéziratokból, történelmi forrásokból megismerhető egyéb történetek a XIV-XV. századtól kezdődően.
A különböző idősíkok (és egyben történetszálak) azonban szervesen egybefonódnak: Kostova mesterien szövi őket össze, a legkevésbé sem erőltetettek a kapcsolódások. A narrátor apja könyvtárában kutakodva rábukkan egy furcsa könyvre és néhány régi levélre. A levelekből és apja szóbeli elbeszéléséből kibontakozik az 1950-es években játszódó fő történetvonal, melyben az apa (Paul) még amerikai egyetemistaként rábukkan a már említett különös könyvre — melynek minden lapja üres, csak a középső lapíven található egy mívesen kidolgozott sárkány, mellette a „DRAKULYA” felirattal. A könyv megmagyarázhatatlan módon kerül hozzá: egyszer csak ott találja a könyvtári olvasóteremben, a saját könyvei mellett, holott senki sem járt még csak a közelében sem. Megmutatja a témavezetőjének, bizonyos Bartholomew Rossi professzornak, s megtudja, hogy évtizedekkel korábban a professzor is hasonlóan rejtélyes körülmények között jutott hozzá egy másik, ugyanolyan könyvhöz — illetve a professzor elbeszéléséből és ráhagyott leveleiből megismerheti a könyv eredete utáni kutatásának történetét az 1930-as években.
Miután Rossi professzor titokzatos módon, csak vérnyomokat hagyva maga után eltűnik belülről bezárt irodájából, Paul nyomozni kezd utána. Nyomozásában segíti egy fiatal, erdélyi származású, de budapesti születésű magyar történésznő (Helen), aki ösztöndíjasként tartózkodik Amerikában. Együtt jutnak el Isztambulba, ahol megismerkednek annak a titkos török lovagrendnek a képviselőivel, amit II. Mohamed szultán hozott létre a XV. században — Drakula ellen. Isztambulban rábukkannak bizonyos dokumentumokra és egy rejtjeles térképre, s ezek nyomán igyekeznek továbbindulni. Bejárják Közép-Kelet-Európát és a Balkánt: Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, s közben középkori kéziratokra, kódexekre, történetekre vadásznak, melyek talán további nyomokat rejtenek az eltűnt Rossi professzor hollétét illetően.
Miközben a fiatal narrátor 1972-ben megismeri apja történetét, az idős Paulnak egy nap hirtelen és szokatlan körülmények között el kell utaznia — láthatólag nagyon felzaklatta egy hír. Ekkor kezd maga az ifjú narrátor is nyomozásba — elsősorban apját igyekszik követni, de hamarosan kiderül, hogy az egy nemzedékkel korábbi és a friss nyom nagymértékben átfedi egymást, s ugyanoda is vezet: Drakulához.
Mint az eddigiekből is kiderülhetett, a regény cselekménye térben és időben is igen nagyívű. Kostova azonban magabiztosan tartja kézben a szálakat, és gyakorlatilag minden szempontból sikerül fenntartania írása hitelességét. Hiteles az, ahogyan szereplőit — nagyrészt történészeket — ábrázolja, hiteles hatást kelt az 1950-es évek eleji Budapest bemutatása (Románia és Bulgária ügyében nem tudok nyilatkozni... bár a bulgáriai történetrész igazából nekem még a magyarországinál is hitelesebbnek tűnt — ehhez talán köze lehet az írónő bolgár-amerikai férjének), hitelesek a — nagyrészt feltehetőleg fiktív — történelmi dokumentumok, kéziratok, szövegek. Igen, Kostova veszi a fáradságot, és megkreálja a „nyomozati anyagot” — egyik szereplője például in situ fordít le bizonyos poros, bolgár nyelvű pergameneket.
Mindemellett a fenti, meglehetősen zanzásított leírással ellentétben egyáltalán arról van szó, hogy szereplőink átszáguldanának fél Európában — korántsem, sőt: jó viktoriánus módjára mindig bemutatásra kerülnek a helyszínek, s mivel történészek járnak ezeken a helyszíneken, a bemutatások ritkán maradnak meg a puszta tájleírások szintjén. Ezzel együtt a regény tempója közel sem vontatott, Kostova remek érzékkel kezeli a tempót, váltogatja az idősíkokat (azaz az egybefonódó nagy történet egyes szálait), mindig, minden síkon történik előrelépés.
Komoly erénye a regénynek, hogy sikerül megvalósítania azt a fajta fikcióképzést, amelyik egyrészt tudatosítja az olvasóval, hogy fikcióról van szó, másrészt annyira kerek és kidolgozott ez a fikció, illetve annyira belesimul a történelmi örökségünkbe, hogy határozottan valóságosságérzetet kelt. Magyarán szólva úgy lehet belefeledkezni és belemerülni ebbe a történetbe, hogy közben mindvégig egyértelmű marad fiktív mivolta.
Összességében elmondható, hogy méltatlan ezt a regényt A Da Vinci-kódhoz hasonlítani — nem egy kategória. Jó lenne azt mondani, hogy inkább A Foucault-inga mellett lenne a helye, azonban ez sem igaz. A történész egyfelől a de facto irracionálissal, a természetfölöttivel operál, míg Eco mindvégig megmarad a realitás talaján (még ha az emberi természet legirracionálisabb vonásait is mutatja be), másfelől Kostova története azért sziget marad a XX. század második felének Európájában, nem épül bele szervesen abba sem karakterei, sem cselekménye révén. A Foucault-inga nem lenne az, ami, a II. világháborús visszaemlékezések vagy a diákmegmozdulásokra való utalások nélkül, A történész igazából játszódhatna 20 évvel korábban vagy később is.
Hogy beváltja-e a vele kapcsolatos (üzleti jellegű) várakozásokat, az számomra kétséges — ahhoz túl jó könyv, hogy akkora kommerciális siker lehessen, mint A Da Vinci-kód, filmet készíteni pedig talán még annyi értelme sincs belőle, mint Dan Brown regényéből. De ez már legyen a befektetők gondja: mi egyelőre várjunk türelmesen a magyar kiadásra — információim szerint lesz, az egyik legnevesebb magyar kiadónál.
béka
|
