Keith Hartman:
The Gumshoe, The Witch,
and the Virtual Corpse
Nyaminyami... ez egy igazi ínyencfalat. Sziporkázó future noir cyber-fantasy militáns keresztényekkel, keményre cserzett meleg detektívvel (aki egy meleg/leszbikus nyomozóiroda társtulajdonosa), okkult gyilkosságokkal, egy csomó humorral, bravúros mesélői technikával, ütős társadalomkritikával... Vegyétek, vigyétek!
Nagyjából ennyi, amit le kellett írnom, hogy megkapjam a zsét az „underground” szerzők bajnokaként tetszelgő amerikai kiadótól, a Meisha Merlintől. — Ez persze nem igaz, ingyen is szívesen ömlengek erről a könyvről. A kiadó pedig ezúttal joggal tetszeleghet az underground bajnokaként: Hartman valóban egy zseniális senki, akinek a regényét („hibái”, azaz meglepő ötletei miatt) valószínűleg egyetlen nagy kiadó sem vállalta volna fel (bár ha mégis megteszi, talán lett volna szerkesztő... de erről később).
A furcsa című Gumshoe... lényegében egy okkult nyomozás történetét kíséri végig a kétezerhuszon-akárhányadik év Atlantájában, ahol a társadalom szubkultúrákra szakadt: külön negyedben laknak, külön iskolákat (és esetenként katonaságot) üzemeltetnek a melegek, a keresztények, a Wicca-hívők stb. A városban amúgy is pezseg az élet: a cherokee indiánok elvarázsolt ügyvédekkel próbálják visszaperelni az államtól egykori földjeiket, a baptista hírtévé dörgő szavú talk-show házigazdája és igehirdetője, Stonewall tiszteletes az elnökválasztásra készül, a helyi temetőben pedig hullagyalázó sátánista szertartást végeznek... Kik is? Renegát Wicca-hívők? Stonewall tiszteletes kampánymenedzserei? Vagy valami ismeretlen, rémisztőbb társaság? Ennek ered nyomába a tucatnyi főhős közül az egyik, egy szimpatikus rendőrnő; majd keveredik bele lassan és biztosan a többi karakter is, a gimnáziumi képregény-szamizdatot gyártó keresztény kisfiútól a wicca családanyán és a fent említett meleg detektíven át egészen a transzvesztita törzsfőnökig... és száguldanak kollektíve, négyszáz oldalon át a mintaszerű hirig felé.
Az előző mondatban apró bomba van elrejtve: igen, nem tévedés, tucatnyi (egész pontosan tizenegy) főhősről van szó. A regény egyik legnagyobb ötlete, hogy felváltva (fejezetenként váltogatva) látjuk ugyanazt a cselekményt több egyenrangú szereplő szemszögéből. Az elején ez kicsit fura, de hamar megszokja az ember, utána pedig egészen megmámorosodik tőle, hogy egyfajta szuper-narrátorként ő fogja össze az összes szálat, és olyan dolgokra jön rá, melyeket az egyes szereplők külön nem vesznek észre. De a regény nem (csak) az elbeszélői bravúrról szól: a cselekménye éppúgy izgalmas, a stílusa lendületes, hemzsegnek benne a poénok, és mellékesen olyan érdekességeket is megtudhatunk belőle, mint hogy hogyan partiznak a 21. század Igazi Művészei, milyenek lettek a totemek a videojátékok megjelenése után és milyen nevelési kihívásokat jelent, ha az ember gyermeke kiemelkedően tehetséges boszorkány... Aki belekezd, annak garantált a hosszú virrasztás, csökkent munkaképesség és bamba vigyor.
Underground kiadóhoz méltóan a könyv külseje elég igénytelen, és a szöveg tele van olyan szerkesztési hibákkal, amiket még én is észreveszek (megnyugtató tudat, hogy az efféle amatőrködés még az USA-ban is előfordul). De ettől a regénytől még az sem venné el a kedvemet, ha minden második oldal arameusul lenne. Jó szórakozást mindenkinek, aki hozzájut!
rampion
|
