George R. R. Martin:
A Game of Thrones
Noha ezt a kötetet is nyáladzva ajánlották különféle ismerőseim, sokáig nagyon nem akaródzott nekikezdenem. Nem tudtam elképzelni, mi újat lehetne kihozni a sokkötetes Gyűrűk Ura-klónokkal ellaposított „hájfentezi” műfajból. A nyáladzások szüneteiben kapott válaszokból megtudtam, hogy ebben a könyvben még mágia meg monszterek se nagyon vannak — akkor meg mi értelme az egésznek?, gondoltam nagy bölcsen. De mindenekelőtt a mérete taszított: nem elég, hogy ez a regény önmagában nyolcszáz oldal, van még öt további kötet, amik közül az egyik két ezeroldalas részre van bontva, akkora ihlete volt a mesternek. Ha az első rész rossz, akkor az ember fölöslegesen verekedte át magát egy féltéglán, ha meg valamennyire is érdekes, akkor újabb öt-hatezer oldal kerül fel az amúgy is túlterhelt olvasmánylistára. Kinek kell ez, kérem? Az volt a benyomásom, G. R. R. Martin úgy próbál túltenni minden létező high fantasy hepta- és centalógián, hogy ír egy sorozatot, aminek mindegyik kötete hosszabb, mint a teljes Gyűrűk Ura. (Ez egyébként igaz is.)
De végül nekikezdtem, nagy finnyásan. Az elején van kétoldalas térkép, ahogy kell, Kísértet-erdővel meg nagy tengerrel meg sok várral, a végén vagy harminc oldalnyi családfa, mindenféle nemesi házakkal, a kettő közt meg... hát igen, az a bizonyos nyolcszáz oldal. Teltek, múltak a fejezetek, időnként letettem a könyvet, magammal vittem a villamosra, pihentettem, újrakezdtem... Aztán, egy ponton, valami megváltozott. Mikor már megtanultam a neveket, mikor már nem zavartak a fejezetek közti szereplő-váltások, mikor kezdtem átlátni a számtalan nemesi ház struktúráját, rokonsági viszonyait és hatalmi viszályait, a szereplők pedig valóságos, plasztikus alakokká váltak a képzeletemben — akkor valahogy hirtelen életre kelt a Hét Királyság, a jégfallal védett rideg északtól egészen az uralkodói székhelyig, a városok középkorias nyüzsgésétől a főúri várak mikrovilágán át a vadonok susogásáig és a kikötők forgatagáig. Hirtelen elkezdődött az a bizonyos időszak, mikor pörögnek az oldalak, és az ember nem azért rakja zsebre a könyvet a villamos felé menet, hogy ímmel-ámmal belenézzen, hanem hogy tovább falja a történetet, amint egy pillanatra is egy helyben áll, elfelejtsen leszállni a könyv miatt, rosszallóan bökdössék az ellenőrök és ide-oda taszigálják figyelmes utastársai. Az első ötven oldal még viszonylag lassan ment, a következő százötven picit gyorsabban, aztán a maradék hatszáz szempillantás alatt elsuhant — és a nyolcszázadikra érve, nagy katarzis és sóhajtozás után, hát igen, én is nyáladzani kezdtem, hogy hol a többi rész.
Node félre az extázist, lássuk a portékát. Miről is van szó? A regény egy rövid (sokáig értelmezhetetlen) horror-sztorival indul a sarkkör közelében, de utána rögvest belecsapunk a cselekménylovak közé. A helyszín egy északi uradalom, a büszke és gerinces Lord Eddard Stark vára, aki békében és boldogságban él feleségével, öt gyermekével és várnépével: csendben fejezgeti le a csavargókat, neveli gyermekeit és igazgatja a tartományt. Pár rövid hangulatteremtő jelenet után azonban nem kisebb személy állít be hozzá, mint maga a király, Robert Baratheon, aki messze délről, a fővárosból érkezik egész udvartartásával. Lord Stark és Robb őfelsége régi barátok: fiatal nemesekként együtt döntötték meg a korábbi őrült uralkodó hatalmát, űzték el és irtották ki családját, és hoztak új békét a kontinensnyi birodalomnak. A pohos és mocskos szájú király most azt akarja, hogy Lord Stark tartson vele a fővárosba, King’s Landing-be, és foglalja el a nemrég elhunyt kormányzó helyét.
Innen rugaszkodik neki a Song of Ice and Fire című saga, és kezd különféle szálakra bomlani, melyekből lassan összeáll egy régi és egy eljövendő hatalmas háború tablója. Az első kötet fő témáját Lord Eddard udvarbeli viszontagságai jelentik: a nyakas északi várurat üres államkassza, alattomos, alakoskodó tanácsadó-testület — és egy igen veszedelmes rejtély fogadja a királyi székhelyen. Elég hamar kiderül ugyanis, hogy az előző kormányzó nem egyszerűen elhunyt, hanem meggyilkolták, feltehetőleg azért, mert furcsa dolgokat tudott meg a trónra ácsingózó egyes udvari csoportokról. De nemcsak a fővárosban zajlik az élet: az udvari intrikákkal párhuzamosan messze délen szervezkedik az elűzött király utolsó sarja, Viserys Targaryen (a regény elején épp eladja a kishúgát egy tatárjellegű lovas nép vezérének, remélve, hogy a cserébe ígért pár ezer lovassal visszahódíthatja ősei trónját). Újra meg újra feltűnik a nagy északi Fal, ez a több tucat méter magas jég-erődítmény, mely a birodalmat zárja le a sarkkörön tanyázó (állítólag rég kipusztult) kellemetlen lények elől. A falat egy külön lovagrend-féleség őrzi és gondozza; számuk azonban egyre fogy, többnyire szedett-vedett bűnözőket küldenek hozzájuk utánpótlásként, az elöljárók pedig megöregedtek: új vezetőre és friss emberekre lenne szükség, mert hosszú tél közeleg, és mintha mozgolódni kezdene az erdő... A cselekmény utolsó szálát Lord Eddard felesége, Catelyn képviseli, aki férje után indul a fővárosba, hogy kiderítse, ki és miért próbálta megölni egyik fiát a királyi látogatás alatt, majd küldött bérgyilkost rá, mikor — megnyomordva — mégis életben maradt. Ez a nyomozás indítja el aztán a lavinát, melynek nyomán újrakezdődik a trónokért vívott gyilkos sakkjátszma.
A fenti rövid áttekintésből is érezhető, hogy meglehetősen nagyszabású történetről van szó: egy egész kontinensnyi világ békéje borul fel az első kötetben, és több ezer oldalra elegendő viszály magvait hinti el a szerző. A monumentalitás érzését csak fokozza, hogy a történéseket felváltva látjuk kb. tucatnyi különböző szereplő szemszögéből, akik sokszor nem is visznek önálló cselekményvonalat, hanem ugyanazt az eseménysort kommentálják eltérő szemszögből. A sokszereplőség, amellett, hogy még érzékletesebbé teszi az amúgy is nagyon színesen megjelenített világot, tovább erősíti azt az érzést, hogy a figurák itt csak bábuk egy olyan játszmában, mely kiszabadult az irányításuk alól: ez nem „bátor hősök/gonosz varázsló” típusú mese, itt senki sincs biztonságban, és senki sem jó vagy rossz igazán.
Martin kivételesen realisztikus környezetet teremtett, regényéből mégsem lesz fantasybe átültetett Háború és béke (noha lehetne): a Hét Királyság, szinte tapinthatóan valóságos jellege ellenére, tele van kalanddal és a legnemesebb fantasy-hagyományhoz méltó izgalmakkal, sokkal inkább, mint a mágiával és szörnyekkel teletömött tucatvilágok. Utálom a borítókra összevagdosott kritika-idézeteket („Rendkívül... különleges... regény”, eredetiben: „Rendkívüli módon visszataszító fércmű, mely az unalom különleges mélységeinek felvillantásával tűnik ki — a regény szó túl hízelgő rá”), de mikor a Game of Thrones-on „szédítő, gigantikus perspektívákról” és hasonlókról lelkendeznek az angol napilapok, mégiscsak igazuk van. Már az első kötet alapján világos, hogy a Song of Ice and Fire egészen különleges fantasy saga, a világteremtő, történelemszövő epikus fantázia példátlan tombolása. Nem is az oldalszámok és egyéb külsőségek miatt: sokan sokféle végtelenített sorozatot írtak már kitalált világokon, amikhez ugyanúgy volt térkép Kísértet-erdővel és kastélyokkal, családfa-gyűjtemény nemesi házakkal — mégse nyűgözik le így az embert. Mit tudhat ez a könyv, amit a többi nem?
Azt hiszem, a kulcs, furcsa módon, Martin novella-írói képességében rejlik. A mesternek elképesztő szeme van az apró, mindennapi, egyszerű és mégis megkapó részletekhez: az egyes fejezetek mintha különálló kis novellák lennének, melyek sokszor valami teljesen banális helyzettel indulnak, de a szerző keze alatt szervesen bomlik ki belőlük egy-egy tökéletes, lekerekített kis epizód, mely valami fontosat tesz hozzá a nagy cselekményhez. Egészen kivételes dolog, hogy valakinek nemcsak a családfa-, világ- és történelem-tervezéshez, nemcsak a hadjáratok leírásához és epikus tablókhoz van érzéke, hanem az ilyen mindennapi részletekhez: az apró családi epizódokhoz, az uralkodó mindennapjaihoz, a harag vagy lelkesedés múló pillanataihoz, a legkülönfélébb figurák változó érzéseihez. A Song of Ice and Fire monumentalitása az ilyen hangulatok és kis konfliktusok százainak mozaikszilánkjaiból épül fel. Martin mesteri skiccek sorozatában vázolja fel a kontinens tájait és történetét, és a könyv végére érve úgy érezzük, mintha valami gigászi hegycsúcsról lepillantva tekintenénk át a Kísértet-erdőtől a déli síkságokig terjedő vidéket, melynek minden porcikája elevenen él a tudatunkban, tele titokkal és intrikával és pezsgő mindennapokkal. Nem tudom, hogy csinálja ez a pasas, de valamiért az az érzésem, hogy ha én kezdeném leírni, hogyan lovagol ki a várúr a fiaival egy kivégzésre, vagy mire gondol a kislánya hímzés közben, abból nem születne meg pár száz oldal után ehhez fogható világ.
Egy ilyen regényfolyammal három dolgot nehéz csinálni: elkezdeni, folytatni és befejezni. Elkezdeni azért, mert egy teljes világot kell a nulláról felépíteni és érdekessé tenni annyira, hogy kibírjon több kötetet, folytatni azért, mert az egyes köteteknek egyszerre kell önálló regénynek lenniük és kapcsolódniuk a nagy egészhez, és befejezni azért, mert egy ilyen léptékű történet elkerülhetetlenül azzal fenyeget, hogy szappanopera lesz belőle: ha már megvan az a pár száz évnyi történelem a maga fordulataival, meg a regényben megénekelt konfliktusok évei-évtizedei, valami drasztikus (és épp ezért furcsa) lezárás híján a történet bármikor újrakezdhető, bármikor elő lehet szikráztatni újabb viszályokat. Fogalmam sincs, Martin mit tervez: az utolsó (hatodik) kötet talán 2004 végén vagy 2005-ben fog megjelenni, és állítólag valami váratlan „Húsz év múlva...” típusú váltás lesz a legvégén — de ezen ráérünk akkor töprengeni. Egy ilyen világon jópár kötetig szívesen időzik az ember.
Konvencionális alapok, példátlan kidolgozás, és hatezer oldal garantált gyönyör: íme a bizonyíték, hogy fölöslegesen kiáltanak ki halottnak műfajokat, mert minden műfaj megújítható, ha a megfelelő ember nyúl hozzá. Tíz és fél pont a tízből.
rampion
Magyarul megjelent Trónok harca címmel 2003-ban, az Alexandra kiadónál.
|
