Keith Hartman:
GUMSHOE GORILLA
Keith Hartmann újra lecsap! Íme egy ötletekkel teli, meglepő történetvezetésű sci-fi/cyberfantasy, mely a The Gumshoe, the Witch, and the Virtual Corpse c. szorit folytatja, de függetlenül is kiválóan élvezhető. Sajnos azonban nem durran akkorát, mint a sorozat (?) nyitódarabja.
A terep ugyanaz, 2025 Atlantája, egy teljesen bedrótozott, valamint szubkultúrák és felekezetek által mélyen megosztott metropolisz, ahol külön városrészekben laknak a mormonok, baptisták, boszorkányhitűek, melegek és még sok egyéb csoport. A Gumshoe... végén egy interkulturális polgárháború kitörése fenyegetett, most viszont ennél jóval egyszerűbb a feladat. A szereplők részben ismerősek az előzményből: egy kétfős magándetektív-iroda viszontagságait követjük végig. Az egyik leggyakoribb narrátor az idősebb nyomozó, Drew Parker, egy tapasztalt meleg exzsaru, aki némi sámáni hatalommal is rendelkezik (bár ezt makacsul tagadja), szerelmi élete pedig meglehetősen zűrös. Egy kedves ismerőse melegprostituáltként belekeveredik egy olyan ügybe, amelynek valami köze van egy vámpírszex-klubhoz és a KGB privatizált utódszervezeteihez. Ennek felderítése során Parker szert tesz Észak-Amerika legrandább cicakölykére és belefut egy ennél is komplikáltabb ügybe, amit már fiatalabb nyomozó-partnerével, Jennifer Gray-jel közösen próbál megoldani. A detektívhölgy ezoterikus módszereket is alkalmazó boszorkány, aki mágikus úton próbálja helyretenni hasonlóan zűrös párkapcsolatait. A részben a szellemvilágból kapott megbízás a detektívek összes energiáját igénybe veszi, ami nem csoda, hiszen a középpontjában öt darab, genetikailag egyforma mozisztár áll, akiket Tom Cruise hullájából klónoztak. Noha csak az egyikükkel van gond, megkülönböztetésük nyilvánvaló nehézségekbe ütközik. Édesanyjuk — ha lehet így hívni a személyt, aki mesterséges méheket bérelt nekik — szintén nem egyszerű figura, ráadásul felmerülnek valóban váratlan problémák is: mi köze mindehhez a csiroki indián törzs és a baptista hírügynökség közötti ellentéthez, és miért hord be egy félmeztelen tomahawkos harcos női ruhákat Parker lakására? Feltűnik egy titokzatos, bohócnak öltözött harcművész-mester és egy ballonkabátos, puhakalapos gorilla, akit ugyan csak Parker lát, de így is hasznos információkkal szolgál.
A sztori tehát változatos és érdekes, de nem olyan grandiózus és bonyolult, mint az első rész. Sajnos az elkövetőt és az indítékot is ki tudtam találni az utolsó oldalak előtt, úgyhogy a leleplezés öröme elmaradt. Ebben a könyvben is állandóan váltakozik a nézőpont, nyolc-tíz főszereplő elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, és a „jók” ill. „gonoszok” egyaránt megjelennek narrátorként, noha inkább a két detektív nézőpontja dominál. A nyelvi kreativitás is elismerésre méltó, bár előfordulnak ismétlődő poénok, a világ pedig másodszorra, minden eredetisége és változatossága ellenére, nem annyira lehengerlő. Azért a hasonlatok igencsak ütnek és a szereplők szövegei is elég erősek; apró példa:
— Igen, ő egy kicsit tartózkodó.
— Tartózkodó? Drew, az a nő egy android! — Elkezdte utánozni Lindát. — Kettes egység, előrenyomul Delta felderítő zónáig. Hármas egység, elfogó műveletet hajt végre a célponton a négyes bárszéken. Négyes...
— Pedáns, na.
— Hhh! Te vagy pedáns. Vince is pedáns. Linda... valami iparági szabvány. Kerestél már rajta fedelet? Láttad már vérezni? Kettő az egyhez fogadok, hogy motorolaj folyik belőle.
Összegzés: hibáitól függetlenül nagyon kellemes darab, bár érződik rajta a folytatások örök átka: a szerző nem tudott ugyanakkorát hajítani, mint elsőre. De így is könnyedén veszi az akadályokat, pihenéshez erősen ajánlott.
gixer
|
