Gregory Frost: FITCHER´S BRIDES
Egyszer régen volt olyan idő, amikor a tündérmeséket még nem száműzték a gyerekszobába, nem nyirbálták meg összetettségüket, érzékiségüket és félelmetességüket a gyermeki hallgatóság érdekében. A tizenkilencedik századtól kezdve az egykor vérfagyasztó vagy éppen felnőtt témákat feszegető történetek bárgyú cukormázat kaptak, ami alól csak helyenként villant elő az eredeti mese komolysága.
Terri Windling, Ellen Datlow és a modern kor mesélői megfordították a folyamatot, és elindult egy olyan fantasy regény- és novelláskötet-folyam, amely a mesék eredeti gyökereihez visszanyúlva ismét az idősebb korosztályt célozta meg. Nem valószínű, hogy ezeket a novellákat (Hó, tükör, almák Neil Gaimantől, csak hogy a projekt nálunk legismertebb darabját említsem) vagy regényeket egy gyerek is élvezné vagy megértené (bár ki tudja?) — ellentétben az eredeti mesékkel, amelyek egyszerre szóltak ifjakhoz és vénekhez; de a kísérlet nem is erről szól, sokkal inkább arról, hogyan válik egy ismert történet újra ismeretlenné, igazzá és ugyanakkor izgalmassá.
Gregory Frost kiválóan megoldja a nehéz feladatot: két, azonos tőről fakadó, de mégis eltérő mesét gyúrt össze eggyé, valós történelmi tényeket is felhasználva, s bár az olvasó jó eséllyel ki tudja találni a regény végét (hacsak nem üvegketrecben töltötte gyermekkorát vagy soha egy mesét sem olvastak föl neki), mégsem képes letenni. A feladatban a „hogyan” legalább olyan fontossá válik, mint a „mit” — és Frost stílusa, karakterábrázolása, a tizennyolcadik századi puritán közösség és a Kékszakáll történetének mesteri összeszövése elégséges indok arra, hogy a „hogyan” kedvéért elolvassuk az ismert történetet.
Aki kézbe veszi a regényt, nem kap zsákbamacskát: ha a borítónál még nem is gyanakodott, az előszóból rögtön megtudja, hogyan szól a két eredeti mese (s így a regény cselekményéről isazonnal fellebben a fátyol). A Fitcher's Brides Charles Perrault Kékszakállú hercegének és a Grimm testvérek által gyűjtött egyik régi német mese elemeit használja fel. Mindkét történetben egy mit sem sejtő lány (a német mesében három nővér) kerül egy rejtélyes férfi hálójába, aki próbára teszi nejeit a titkos ajtó megmutatásával, majd a próbán elbukó, és üvegkulcsot-madártojást összevérező feleségeit elteszi láb alól.
Frost könyvének főszereplői a Charter család leányai — Vernelia, Amy és Kate —, akik apjukkal és mostohaanyjukkal együtt 1843-ban a New York állambeli Harbinger nevű világvége-kommuna kapusházába költöznek. Az Apokalipszis ugyanis közeleg — legalábbis Elias Fitcher, a nyájat vezető prédikátor szerint —, és egyre duzzad a megváltást kereső puritán tömeg.
A történet hátteréül szolgáló puritán környezet, a faluban megjelenő „delejező”, Elias Fitcher alakja és vészterhes jóslata mind valós gyökerekkel rendelkeznek — Frost alaposan utánanézett a történelmi vonatkozásoknak, és ügyesen bele is szőtte a regénybe, hiteles és ízig-vérig tizenkilencedik századi rémtörténetet faragva a két eredeti meséből.
Amikor a szülők bálványa, Elias Fitcher bejelenti, hogy házasemberként szeretné túlvilági életét leélni, kezdetét veszi az ismerős cselekmény. Noha az olvasót egyáltalán nem lepi meg, hogy a három lányból kettő végül is halálnak halálával lakol kíváncsiságáért, mégis van abban valami perverz öröm, ha az ember tudja, hogy a szereplő, akiért szurkol, meg fog halni, de azt még nem tudja, hogyan és mikor. (Tudtad, mit veszel, nem? Vagy ha nem tudtad, az előszóban megmondták.) Az író meg sem próbál úgy tenni, mintha a cselekményt ő találta volna ki, és nem is ezért adózik neki az olvasó tisztelettel. Hanem...
A szimbólumokat és az eredeti két mese elemeit Frost biztos kézzel és ötletesen szövi bele a történetbe, egyik motívum sem üt el a felvállalt tizenkilencedik századi környezettől (az egyetlen számomra zavaró elem, az üvegpiramis pedig nem meseszármazék). Legalább ilyen természetességgel vonultatja föl az író a történelmi utalásokat.
A regényt teljesen átitatja a világvégét váró feszültség. A szereplők valóban elhiszik, hogy az Apokalipszis eljövend, és ahogy a három lány sorsa egyre sötétebbre fordul, úgy jár le lassan a hátralévő idő is a világ összeomlásáig. Az utolsó lapokon aztán össze is omlik, és ami utána következik, az már valóban valami más.
Ahogy a három lány sorra körbejárja a titkokat, és küzd azért, hogy értelmet találjon a jelek és jóslatok között, az ember lassan elfelejti, hogy ismerős történetet olvas. Miért a csend a nagy ebédlőben? Kiknek a szobái vannak az emeleten? Miféle szellem recseg a falban? Vernelia, a legidősebb nővér elfojtott érzékiségű, felelősségteljes lány; Amy puritán szentfazék, aki feltétel nélkül hisz abban, hogy el fog kárhozni;Kate józan és önfejű. Amint egyikük "kiesik” a történetből, a soron következő veszi át a helyét, immár rövidebb terjedelemben. Ahogy a világvége közeleg, úgy gyorsulnak fel az események, és a titkok és vágyak által teremtett feszültség egyre inkább a kisülés felé növekszik. És eközben mindvégig ott húzódik a háttérben a baljós hangulat és Fitcher mindent behálózó, csábítóan gonosz és fenyegető személyisége.
A regény kétségtelenül a legjobban sikerült mesefeldolgozások egyike, ami mesétől függetlenül is megállja a helyét. Az eleven szereplők, a jól adagolt feszültség, az elevenséget adó apró utalások (tudtad, hogyan öntötték a gyertyát a tizenkilencedik században?) mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a könyv a saját jogán is említésre kerüljön.
Az utolsó mondatot pedig minden író nagyon-nagyon fogja irigyelni.
Hanna
Linkajánló: www.gregoryfrost.com
|
