Dan Simmons:
The Fall of Hyperion
SPOILER ALERT: A szóban forgó könyv a Hyperion c. regény folytatása és lezárása. A kritika olyan infókat tartalmaz, melyek tönkreteszik mindkét regény élvezetét, ezért csak azoknak javasolt, akik már mindkettőt olvasták.
A Hyperion rivjújában említettem, hogy a hírek szerint a folytatás minden titokról fellibbenti a fátylat, minden szálat elvarr, méghozzá olyan meglepő fordulatokkal, olyan eleganciával, hogy az embernek csak úgy gúvad a szeme. Nos hát, megérkezett a könyv, elolvastam, és... Azt kell mondjam, a hírek nem tévedtek.
A folytatás még hosszabbra dagadt, mint az első rész, pedig az se volt egy pöttöm darab; így összesen vagy ezerkétszáz oldal a történet. Utólag az egyik első kérdés, ami eszembe jut, hogy érdemes-e egyáltalán két külön regénynek tekinteni őket, vagy puszta marketing-trükkről, esetleg áthidaló megoldásról van szó. Azt hiszem, határesetről van szó: a Fall of Hyperion kevesebb, mint egy folytatás, de több, mint plusz negyvenöt fejezet. A fő eltérést a perspektíva-váltás jelenti: a második kötetben hirtelen felbukkan az új főszereplő, „Severn”, aki itt ugyanazt a szerepet játssza, mint az első kötetben az utazás: ő fogja össze az egyre durvábban széttartó cselekményszálakat (sokszor nem is teljesen meggyőzően, de ez nem olyan fájdalmas). Ez az „új alap” lehet talán a fő ok, hogy külön regénynek tekintsük a két részt.
Severn figurája csak az első elem abban az elképesztő kirakósjátékban, amit Simmons ebben a könyben játszik: az első kötetben felvázolt motívumokat egyenként összeilleszti, egyesíti a háttértörténetekkel, és az egészet egy gigantikus fináléba futtatja ki. Gondoljuk végig, mi is történt itt: az egész kozmosz, az ismert és ismeretlen univerzum megmozdul itt; az mberi civilizáció hadba száll az idegenekkel, a TechnoCore-ral, saját belső frakcióival, meg sem született gép-istenekkel; világ világ ellen, ember gép ellen, jelen a jövő ellen küzd egymással, kiismerhetetlen kavarodásban. És az egésznek a hét vándor története ad alapot, ezekbe (és a nyolcadikként feltűnő cybrid, illetve a kilencedik főszereplőnek tekinthető Gladstone történetébe) szövődik bele a kibontakozás és a finálé, ahol aztán minden mindennel találkozik, egészen a végső, farcaster-robbantgatós, Shrike-sereggel és kísérteties MI-kinyilatkoztatásokkal megtűzdelt, Rachel újjászületését és az új reményt megéneklő csúcspontig. És az egész működik: mikor az ember a könyv végére ér, olyan érzés fogja el, mintha egy nagy fennsíkra jutott volna a világ tetején, mintha egy utolsó nagy szusszanás után felbukkannának vele szemben a felhők és ő félig kábán, félig mámorosan tekintene végig a miniatűr tájon.
Ha a Hyperion az ötletei miatt volt zseniális, a Fall of Hyperion a felhasználást tekintve mesteri: olyan, mintha Simmons az első regényben szépen, akkurátusan kirakosgatott volna az asztalra egy csomó fantasztikus, de totál össze nem illőnek tűnő tárgyat, majd a második kötetben minden más segédeszköz nélkül (jó, jó, beficcen egy mindentudó cybrid és pár kisebb dolog, de senki sem tökéletes) összeillesztene belőlük valami földöntúli gépezetet — ami persze a végén aztán már „magától értetődőnek” és egyszerűnek tűnik. Azt hiszem, ilyen szempontból (ötlet és cselekmény egységének, a cselekmény felfűzésének szempontjából) a Hyperion példaértékű alkotás — ez az, amit a hazai szerzőknek se ártana eltanulniuk; és ez a fajta cselekményesség és ötletgazdagság az, amire a szépirodalom sohasem képes.
A fentiek mellett csak néhány apró megjegyzésem van, amolyan Statler és Waldorf-féle morgások, aminek nem sok a jelentősége, de azért kell a végére, mer’ hát kritikust játszik az ember. Egyrészt, maga a megoldás: lehet, hogy nem teljesen vágom a helyzetet, de ez a „két MI-isten üldözi az egyikükből kiszökött Empátiát, hogy végre mindent uralhassanak” valahogy nem tűnik olyan veszettül erősnek, ráadásul Simmons a végén az igazi konfliktust (hogy hova is szökött az eszemadta, és mi lesz vele) kitolja egy másik regénybe. Időnként olyan érzésem is volt, hogy a mester lassítja a cselekményt, és Severnt használja helykitöltőnek hozzá: főleg akkor feltűnő ez, mikor a finálé még nem indult be, csak a Shrike-völgyben zajlanak igazi események, de azokat meg nem lehet egyben elmesélni, mert akkor oda a poén. A vége felé is, amikor három szálon futnak a dolgok (Keats 3.0 haldoklik, Gladstone intrikál, ill. mindenféle kavarás megy a Völgyben) az ember hajlamos a francba kívánni szegény költő végnapjait, és többet olvasni a fordulatokról — de a fordulatokat talán pont ez teszi izgalmassá.
Aztán ott van ez az egész Keats-téma: ha valaki csak úgy elmeséli előre, miről is szól a Hyperion, kiröhögöm; ez az űroperává duzzasztott, giccsbe hajló tribute-féleség, amiben Keatset végül az empátia istenévé (vagy Keresztelő Szent Jánosává) avatják, lássuk be, erősen határeset; de Simmonsnak a jelek szerint még ezt is elnézi az ember. (A legújabb regényében, az Iliumban, ha jól tudom, Shakespeare-mániás robotok szerepelnek.) Számomra a dolog hiteles tud maradni; ha a József Attila Kör egyik túlbuzgó ifjú poéta-géniusza csinálta volna ugyanezt, behánynék (persze egy ifjú poéta-géniusz meg mikor tud összetolni egy ilyen cselekményt).
Végül, ami az MI-s slusszpoént illeti (mármint hogy az MI-k a farcasterekben laknak), nekem nem tűnt különösebben ütősnek, sem átgondoltnak, de, mint minden kifogás ezzel a könyvvel kapcsolatban, ez se nagyon fájó. Főleg mikor ott van mellette a másik nagy zárótrükk, mikor Rachel világra segíti saját magát, és kiderül, hogy egész végig ő volt a cselekmény egyik legizgalmasabb szereplője: ez (megint csak) olyan csavar, ami nemcsak zseniális, nemcsak elegáns, de még a történetbe is erőszakmentesen illik bele.
No, hát csupa fény és ragyogás és szuperlatívusz — és megérdemelten. A Hyperion-nak nemcsak az eleje a kilencvenes évek egyik legnagyobb sci-fi-je, hanem a vége is.
Persze, a jó öreg kapitalistáknak hála, van további két vaskos kötet, amikre vadászni lehet (Endymion és The Rise of Endymion). Állítólag azok is jók... De ha így folytatja a mester, csak hízzanak a sagái nyugodtan, meg ő maga is.
rampion
PS. Ha van borító-festő, aki bűnt követett el az irodalom ellen, a Hyperion és a Fall of Hyperion amerikai borítóinak alkotója az — faszikám megpróbálta lerajzolni a Shrike-ot: szerinte úgy néz ki mint a Bádogember, miután beleesett a cséplőgépbe.
|
