Steven Erikson: Gardens of the Moon
Mivel foglalja el az ember magát, ha szereti a több ezer oldalon hömpölygő epikus fantasy-sagákat, és éppen arra vár, hogy G. R. R. Martin megírja végre a SoIaF (ismertető) következő kötetét? Ismerőseim szerint olvasson Eriksont, mert egyrészt az is több ezer oldal, másrészt fantasy, harmadrészt pedig van olyan jó, mint Martin. Vagy jobb, kinek mi, ugye.
Hát soknak tényleg sok, és a Martin-féle SoIaF-hoz hasonlóan még nincs vége: a The Malazan Book of the Fallen sorozatnak angolul eddig hat vaskos kötete jelent meg: a Gardens of the Moon (magyarul A hold udvara címen); a Deadhouse Gates (m. Tremorlor kapuja); a Memories of Ice (m. A jég emlékezete); a House of Chains (m. A láncok háza); a Midnight Tides, illetve a The Bonehunters. Állítólag 2007-ben és 2008-ban jön majd a Reaper's Gale és a Toll of Hounds.
Fantasynek is kétségtelenül fantasy: láthatóan iszonyúan aprólékosan kidolgozott saját világon játszódik, saját népekkel és fajokkal, saját, egyedi mágiarendszerrel, szörnyekkel és hősökkel, a halandók világába belekavaró istenekkel, kontinensnyi hadjáratokkal és látványos pusztítással. Az első könyvben megismerkedünk a kíméletlenül terjeszkedő Malazai Birodalommal, amely otthon, a saját kontinensén már mindenkit a hatalma alá hajtott, ezért a császárnő most Genebackisra vetett szemet. Egy újabb kontinens azonban nagy falat, a seregeknek pedig már elegük van abból, hogy idejét sem tudják, mióta háborúznak. A császárnő kémek és rettegett orgyilkosai segítségével irányítja vasmarokkal a birodalmat, amit megboldogult férjétől szerzett meg, szintén némi orgyilkosság árán. Sajnos még vannak olyanok, akik emlékeznek erre a kis malőrre, nekik a császárnő tervei szerint lassan le kellene morzsolódniuk a hadjáratban. Az első könyvben a sereg épp egy iszonyú veszteségekkel járó ostromon van túl, amikor máris újabb, még rosszabb küldetést kapnak: a következő célpont Darujhistan, az utolsó jelentős szabad városok egyike. Ide küldik a legendás Bridgeburners egységet, vagyis azt a pár cinikus, kiábrándult, de a túlélésért bármire képes veteránt, ami az előző ostromból megmaradt belőlük, hogy szabotázsakciókkal készítsék elő a város elfoglalását — és lehetőleg eközben pusztuljanak is el mind egy szálig.
Persze ez még kevés lenne több mint 600 oldal megtöltéséhez, hamarosan nyakig merülünk a varázslók, kémek, orgyilkosok, tolvajok, hadvezérek és istenek intrikáiban. Intrikából rengeteg van a regényben. Mindenki mindenki ellen, szinte minden létező kombinációban, a szereplők nyolcvan százaléka orgyilkos, kém, tolvaj, orgyilkosságra és kémkedésre is alkalmas katona vagy varázsló, illetve ezek keveréke. Már-már olyan érzése van az embernek, hogy ha az ismert World of Darkness párhuzammal élve minden kémet, tolvajt és orgyilkost kiküldünk a kocsmából, egyetlen vendég sem marad. A legutolsó kocsmáros, virágárus, matróz, kapuőr, koldus és kurva is mind a) kémkedik valakinek, b) orgyilkos vagy c) kémkedő orgyilkos — szinte hiányzik egy egyszerű, hétköznapi szereplő, akiről nem derül ki, hogy übertáp sötételf orgyilkos álruhában.
A regényben — többek között az előbbieknek is köszönhetően — senki nincs biztonságban, mert szinte bármi elképzelhető: a világ olyan újszerű, és emiatt olyan kiszámíthatatlan, hogy az olvasónak a megszokott fantasysémák alig jelentenek kapaszkodót. Ráadásul Erikson (a nehézkes fejezetelválasztó eposzrészleteket leszámítva) végig iszonyatos tempót diktál: nincs egy másodperc pihenő, se a hősöknek, se az olvasónak, egyik csúcspont a másik után, és amikor már azt gondolnánk, hogy innen már nincs hova emelni a tétet, mindig jön valami, ami bebizonyítja, hogy tévedtünk. Bár szép dolog a hősi lendület, és a power playben sincs semmi kivetni való, valahogy nem elegáns — bár kétség kívül lélegzetelállító —, ahogy mindig jön egy még nagyobb, eddig sosem hallott hatalom, aki üti az előző borzasztó, eddig sosem hallott hatalmat, aztán váratlanul előmászik/idéződik valahonnan egy újabb, az előzőnél is erősebb valami. Ha végre elülni látszik a por egy kisebb világégés után, egy idő után rutinszerűen körbenéztem, hogy senki többet huszadszor? Az sem túl szerencsés, hogy néha éppen csak hogy hihető, ahogy összejönnek a dolgok, még akkor is, ha a regényben az egyik fő intrikus a szerencse istene/istennője. Mintha a szerző egy kicsit túl sokat bízna a véletlenre meg a heroikus szerencsére — bár igaz, hogy ez csak az első kötet, elképzelhető, hogy később összeállnak, értelmet nyernek a dolgok.
Nem érdemes tagadni azt sem, hogy az ismeretlen helyek, népek, nevek, hatalmak káoszában könnyű elveszni. Amikor elkezdtem a könyvet, túlzásnak tartottam az elején és a végén is megtalálható szószedetet, ahol városokra, frakciókra és fajokra lebontva sorakoznak a különböző helyszínek, személyek — aztán később két okból is igen hálás voltam: nagy segítség volt abban, hogy a megvadultan vágtázó sztorit követni lehessen, és legalább tudtam, hogy nem én vagyok a hülye, úgy látszik, másnak is szüksége volt néha egy kis megerősítésre, hogy ki kicsoda, illetve az adott ismeretlen szó akkor most egy népet, egy fajt, egy varázsmódszert vagy egy foglalkozást jelöl-e. A rettenetesen gazdag hátteret Erikson nem magyarázza túl a könyvben, minimális engedményt tesz az olvasónak: alig vannak olyan részek, amik kizárólag a világ magyarázatát, leírását szolgálnák. Persze inkább ez, mint az átlag száraz gyorstalpaló a világról az átlag fantasyregények elején, de azért elég könnyű elveszíteni a fonalat. Különösen igaz ez a varázslásra: Eriksonnak sikerült egyedi, izgalmas, a sablonokat ügyesen kikerülő rendszert alkotni, de kezdetben igencsak zavaros, hogy ki mit is tud, mikor és milyen feltételekkel és hogy is működik az egész.
Végül érdemes megemlíteni, hogy az angol szöveg nyelvezete kifejezetten bonyolult, már-már barokkosan cizellált, de azt merészség lenne elvárni, hogy ez magyarul is átjöjjön. Már az is nagy dolog, ha a magyar fordítás legalább azt jelenti, amit az angol eredeti: egyáltalán nem átlagos bonyolultságú szöveggel van dolgunk.
Bár összességében úgy tűnhet, sok problémám és kifogásom van a regénnyel kapcsolatban, ez ne tévesszen meg senkit: Eriksont olvasni mindezek ellenére (vagy valakinek talán mindezek miatt) érdemes, és nem csak a Martin-könyvek szüneteiben. A Glen Cook-féle Fekete Seregre emlékeztető cinikus veteránok, a bámulatra méltóan bonyolult, epikus léptékű történet és a rengeteg szereplő ügyes mozgatása igazán nagy volumenű, elsöprő, borzasztóan lendületes könyvet eredményez: szinte kiszorul belőlünk a levegő, mintha egy robogó gyorsvonat tetején ülnénk. Csak pihenjük ki magunkat, mielőtt hozzákezdünk a következő kötethez.
diane
|
