Stephen R. Donaldson: GAP
Van-e valami különös abban, ha két, összesen nyolc kötetre rúgó sikeres fantasy-saga megjelenése után egy író egy science-fiction regényfolyam megírásába fog? Sikerülhet-e egy ilyen vállalkozás, vállalható-e a kockázat, hogy mindkét tábor hívei (tudván tudva persze, hogy bőven akadnak azért átfedések) gyanakodva fogadják majd a kitérőt?
Stephen R. Donaldson el akart mesélni egy történetet mikro- és makrokozmoszról, melyek intrikái, küzdelmei, félelmei és komplexusai egymást tükrözik — mi lehetne mindennek jobb színtere, mint a kozmosz?
Donaldson tehát nekilátott, és (az e hasábokon is bemutatott) The Chronicles of Thomas Covenant the Unbeliever [TCTC] és a Mordant's Need után megírta a Gapet.
A helyszín a Com-Mine űrállomás, valahol a (nem, nem egy messzi-messzi) galaxisban, egy ércekben gazdag aszteroida-övezet és az emberiség által ellenőrzött űr perifériáján. Ércbányászok, kalózok, csavargók, szerencselovagok, teherhajókapitányok gyülekezőhelye, akiket az ércbányászatból nyerhető haszon vonzott ide. A Föld még a gap-drive, a réshajtóműellenére is messze van; a végrehajtói hatalmat a UMCP, a világ leghatalmasabb bányászati vállalatának magánrendőrsége gyakorolja.
Itt találkozik három ember: Angus Thermopyle, Morn Hyland és Nick Succorso. Történetük kamaradarabnak indul; Com-Mine érdes textúrájú háttere előtt Gazember, Áldozat és Hős Megmentő találkozik és vívja meg harcát egymással, ám szerepeik cserélődnek, a történet nem várt fordulatokat vesz, a sztori komor, brutális hangvétele úgy az ötvenedik oldal tájékán gyomorszájon vágja a gyanútlan olvasót, aki ettől kezdve végig igen nehezen kap levegőt, bér a történet az első kötet, a The Real Story mintegy befejezettnek hat. Nem is járunk messze az igazságtól, önálló sztorinak indult az első könyv, ám Donaldson képzeletében a mellékszálból főszál lett, s a második könyvtől kezdődően a történet úgy bomlik ki térben, időben és komplexitásban, akár egy virág. A három főhős egymás közötti küzdelme elválaszthatatlanul összefonódik az emberiség és az űr (azaz a pénz) feletti ellenőrzésért folytatott világméretű harccal, mindenki sakkbábu egy magasabb játszmában, és fent a csúcsokon legfeljebb a beszédmodor kifinomultabb, a könyörtelenség jottányit sem csökken. A szerző nem titkoltan Wagner Nibelung-ciklusa alapján mintázta a történetet, s az ősforrás grandiozitása mit sem veszt erejéből a modern megközelítés miatt.
Donaldson sohasem küzdött különösebb gátlásokkal, ami a hőseivel megesett kalandokat és a jellemüket illeti: szinte élvezettel nyomja szereplőit nyakig a rothadó mocsárba, és amikor már alig szállnak felfelé a buborékok, még ugrál kicsit a fejük búbján. A túlélésért folytatott harcban senki sem válogat az eszközök között; senki sem bűnöktől mentes, senki sem fekete-fehér, egymást kijátszva, kínozva, brutalizálva folytatják kicsiben azt a háborút, amit az emberiség maga is nagyban vív saját magával. Mindeközben pedig a peremen, a tiltott űrben ott vannak az idegenek, az amnionik, akik saját, mienktől eltérő genetikai identitásuk terjesztésére törekednek. A két faj közti törékeny tűzszünetet kihasználva a szürkezónában — mint minden háborúban — kalózok, csempészek és más haszonlesők próbálnak profitot szerezni a szembenállásból. Az információ feletti ellenőrzés megszerzése, manipuláció, dezinformálás, nyílt és rejtett küzdelmek, árulás és mocskos haszonlesés, idealista eltökéltség és fogcsikorgató heroizmus — mindez, és még sok minden megtalálható a Gapben.
Donaldson írástechnikája viszont változott a TCTC és a Mordant's Need óta: mondatai szikárabbak, fő- és mellékszálak tekeregnek a történeten át; az egyes fejezetek mindig egy, a sztori adott pontján kulcsfontosságú szereplő szemszögéből íródnak, így az olvasó is mindig csak annyit tud az eseményekből, amennyit az illető karakter. A technikai háttérben egészséges mértékben keveredik a science és a fiction: az emberiség — mint annyiszor, egy véletlen felfedezés folytán — birtokába jut ugyan a csillagközi utazást s ezáltal az űr felfedezését és kiaknázását lehetővé tevő réshajtóműnek, ám a bolygóközi utazás éppolyan fáradságos, lassú és energiaigényes (kis túlzással), mint manapság. A hajók hetekig, hónapokig gyorsítanak, mire elérik utazósebességüket, s természetesen ugyanilyen hosszan tartó fékezéssel közelítik meg úticéljukat; sehol egy, az űrben kézifékes fordulót végrehajtó Tie-vadász. A sebészi technika és elektronika fejlődése lehetővé teszi implantátumok használatát az emberi szervezetben, s ezek főszerepet is kapnak a könyvben. S bár az amnionik genetikai imperializmusa kicsit B-movie ízt kölcsönöz a történetnek (Invasion of the Body-snatchers, hm? [mi van, az tök jó film — szerk.]), furcsa módon ez is működik; különösségükkel, az emberek fogalmaitól való gyökeres és hátborzongató különbözőségükkel kellő kontrasztot adnak az emberi intrikáknak és jól megalapozzák azt az identitásféltésből adódó rettegést, ami egyetlen oka annak, hogy az emberi faj saját belső harcait félretolva még képes kitartani ellenük. A történet fonalát áldokumentarista betétek szakítják meg, amelyekben a szerző háttérinformációkat szolgáltat a technikai vívmányok és a társadalmi berendezkedés megértéséhez — semmiképpen nem eredeti megoldás, de jól kivédi, hogy a cselekményt megszakítva a szereplőknek kelljen hosszasan magyarázkodni egy-egy eszköz működéséről.
Mindeközben a sztori klausztrofóbiás űrhajóbelsőkben és az űr magányában, csempésztanyákon és politikusi üléstermekben, piti gazemberek és démonikus világuralomra törekvők közt halad könyörtelenül a végkifejlet felé. S mint az előzőekben, Donaldsonnak most is sikerül a lehetetlen: parszeknyi hosszúságú bűnlajstrommal rendelkező, saját gyarlóságuktól fulladozó szereplői az olvasó szívéhez nőnek. Az ötödik kötet végén, sok átolvasott éjszaka után az ember behajtja a borítót, és megkérdi: lesz-e, és mikor lesz folytatás?
amanibhavam
A sorozat kötetei:
The Real Story
Forbidden Knowledge
A Dark and Hungry God Arises
Chaos and Order
This Day All Gods Die
Magyarul eddig egyik rész nem jelent meg.
|
