Greg Egan:
Distress
Greg Egan egy ausztrál zseni, aki teljesen begolyózott a természettudománytól, és mivel nem lett belőle hivatásos fizikus, elkezdte megregényesíteni a kvantummechanikát.
Ez persze nem teljesen korrekt megfogalmazás, de védhető túlzás. Egant a hard sci-fi megmentőjeként (avagy utolsó mohikánjaként) szokták emlegetni; azon kevesek közé tartozik, akik továbbra is betegesen megalapozott spekulációk alapján próbálnak olyan történeteket felépíteni, melyek e beteges megalapozottság ellenére a Physical Review olvasóin kívül mások számára is érdekesek. Hogy ez a fajta tevékenység önmagában értékesebb-e, mint a „puszta” történetmesélés (automatikusan jobb regény-e a Larry Niven-féle Gyűrűvilág, mert ki vannak számolva a bolygó-gyűrű stabilitási tulajdonságai), nem tudom. De az biztos, hogy Egan elképesztően jól csűri a szavakat, és ha valaki hajlandó elviselni a tudományos és tudományelméleti adalékokat, nagyon szórakoztatónak fogja találni a könyveit.
Egan novella-íróként indult (novellái állítólag a műfaj mintadarabjai), de igazi hírnevét első három regénye, a „szubjektív kozmológia trilógia” alapozta meg, melynek kötetei az emberi tudat természetéről, a világ és a tudat kapcsolatáról, a tudat és az elemi fizikai folyamatok összefüggéseiről szólnak (ettől eltekintve a regényeknek semmi köze egymáshoz, nem alkotnak igazi trilógiát). A szóban forgó három könyv a Karantén, a Permutation City és a Distress. A legelső közülük szerencsére már magyarul is olvasható, remélhetőleg a másik kettő is előbb-utóbb megjelenik. Addig is, lássuk a „trilógia” utolsó darabját, az angol kiadás alapján.
A Distress műfaját tekintve cyber-krimi, tartalmát tekintve pedig egy nagyon alapos és provokatív vádirat az alternatív (nem-természettudományos) világnézetek, New Age-mozgalmak és általában az emberi „butaság” és mohóság ellen. Az alapsztori nem túl bonyolult; 2000-akárhányban egy kiégett és kétes jellemű cyber-újságíró pihenésképp elhappol magának egy könnyű kis melót: a Stateless nevű anarchista szigeten rendezett fizikus-konferenciáról kell beszámolnia, melyen Violet Mosala, az afrikai fizikus-zseninő készül elővezetni az általa kidolgozott egyesített kvantummodellt, a Mindenség Elméletét (Theory of Everything, TOE). A felvezetés nagyon hosszú: megismerjük a főhős, Andrew Worth korábbi munkáit, amik mindenféle tudományetikai kérdéseket boncolgatnak, látjuk, hogyan esik szét a házassága, aztán ismerkedni kezdünk Stateless tájaival és lakóival. A dolog ott kezd érdekes lenni, mikor kiderül, hogy Mosala többeknek is komolyan szúrja a szemét: egyrészt féltékeny kollégáinak, másrészt a legkülönfélébb tudományellenes mozgalmaknak és szektáknak, melyek óriás tüntetéseket rendeznek a konferencián („Ne leplezzétek le Természet Ősanya titkait” és hasonlók). De valami más, ennél komolyabb erő is szervezkedik a háttérből, valakik állítólag merényletre is készülnek (talán a nagyhatalmak? Mosala nagy afrikai szabadságmozgalmár is egyben), ráadásul magát a szigetet, Stateless-t is invázió fenyegeti, mert minden országot idegesít ez az anarchista-kommunista, békésen prosperáló, törvényen kívüli kis enklávé. Ebbe a furcsa és áttekinthetetlen szövevénybe csöppen bele Worth, és kezd nyomozni, aztán meg jól belebonyolódni a játszmába.
Poénokat nem lövök le, azoktól izgalmas a könyv. Ami viszont lelövés nélkül is érdekes belőle, az a nagyon erős politikai üzenet. Egan eleve hajlamos a természettudomány nevében folytatott erkölcsi keresztes hadjáratokra, de az általam ismert könyvei közül messze ez a legagresszívebb: másról sem szól, mint a tudomány értelméről, erejéről és szabadságáról, a tudomány és gazdaság, tudomány és hatalom összefonódásáról, Stateless kapcsán pedig még a politikai utópiáról is. A cselekmény lényegében csak ürügy erre, hiszen a különféle spekulációk (az öt-tíz oldalas filozofikus párbeszédek, a főhős hosszas morfondírozásai) több helyet foglalnak el, mint maga az akció. Ez néha kifejezetten a „regény-ség” kárára megy: az elején levő négy hosszú felvezető epizódtól alig tud beindulni a cselekmény, és a későbbi óriásméretű dialógusok időnként azzal fenyegetnek, hogy sci-fiből tudományelméleti pamfletté változtatják a könyvet. Erre érdemes felkészülni, ha valaki nekivág — ez bizony egy keményen intellektuálkodó regény, akinek nem inge, ne vegye gatyára.
Aki viszont hajlandó tolerálni a cselekménybeli fogyatékosságot, az igazi szellemi hullámvasutazásra készülhet fel. Egan álláspontja a fent említett kérdésekben nagyjából a következő: a tudomány (ezen belül is elsősorban a biológia és a fizika) olyan alapvető igazságokat állapít meg, melyek mindenkire mindig mindenhol érvényesek, az Antarktisztól Grönlandig, Afrikától Amerikáig, s melyek az emberiség történetének legnagyobb kulturális teljesítményét képviselik. Azok, akik mindenféle misztikus meg vallásos meg posztmodern szólamok kíséretében kikelnek a tudomány ellen, egy ostoba középkori mentalitás szálláscsinálói, mely romlásba döntheti az egész emberiséget. Persze a tudomány sem teljesen ártatlan: kifejezetten veszélyes például, ha összefonódik a pénzvilággal és a hatalommal; ekkor a gazdagok játékszere, vagy valami embertelen eszköz lesz belőle (erről szólnak a felvezető epizódok: a regény legelső jelentében egy meggyilkolt férfit fél percre újraélesztenek, hogy kihallgassák). A tudomány olyan közös megegyezési alap kellene hogy legyen, melyet együtt építünk, és melynek áldásaiból (szellemi öröméből és gyakorlati hasznából) egyformán részesülünk; ahogy Stateless lakói is együtt védik és ápolják szintetikus korallból újratermelődő kis szigetüket, és élvezik emberbarát, bűnözés- és intrikamentes rendjét.
A könyv nagyon okosan és élvezetesen bontja ki ezeket a tételeket, úgy, ahogy egyetlen filozófiai értekezés sem tehetné. Bár saját álláspontomat a fentiekkel kapcsolatban Egan valószínűleg visszataszítónak tartaná, én pedig Egan állításainak jó részét tartom ellenszenvesnek és veszélyesnek, úgy gondolom, nem kell semmivel egyetérteni ebből a könyvből ahhoz, hogy az ember hasra essen tőle és napokra eltűnjön a világból, miközben olvassa. Vegyétek, vigyétek: újabb bizonyíték, hogy a fantasztikus irodalom nem eszképizmus, hogy hozzánk szól, rólunk, itt és most, hatásosabban és ütősebben, mint arra a tojásfejűek a maguk tudós hantáikkal valaha is képesek lennének.
rampion
|
