Greg Egan:
Diaspora
A „szubjektív kozmológia”-trilógia (ld. Distress-rivjú) lezárulása után mindenki kíváncsian várta, mihez kezd Egan. A Karantén, a Permutation City és a Distress láthatólag körüljárták azt a területet, mellyel a szerző dolgozni akar: kiderült, milyen tudományokra épít (kvantummechanika és biológia), mit utál („posztmodern szociológia”, New Age), milyen történet-stílusokat használ (krimi, intellektuális kalandregény, párkapcsolati dráma), és milyen problémák foglalkoztatják (az emberi tudat mibenléte, konzerválhatósága, viszonya a kozmoszhoz). Bár a legutóbbi két könyvét még nem olvastam, a kritikák alapján úgy érzem, Egan nem is mozdult el innen: ezekből az elemekből építkezik tovább, ezeket variálja és permutálja; kialakította saját kaptafáit és öntőformáit.
A Diaspora — a „trilógia utáni” első regény — a Permutation City tanulságait vonja le és viszi el a végső konklúzióig. Kétezer-sokban vagyunk, az emberiség meghódította a Naprendszert és háromféle fajra bomlott: elektromosan kódolt tudatokra, melyek óriás műholdszerű „poliszokban” működtetik a maguk külön társadalmait, „Gleisnerek”-re, emberszabású robotokra, melyekben szintén digitalizált tudatok tanyáznak, és a Földön elszórtan élő néhány ezer „flesher”-re, vagyis emberre, akiknek egy része irányított mutációk révén már inkább egyes állatfajokhoz áll közel.
A történet főhőse Yatima, egy mesterségesen kreált, ún. „árva” tudat, melyet az egyik polisz központi MI-je hoz létre, hogy tesztelje a rendszert. Yatima „szemén” keresztül ismerjük meg a harmincadik századi digitális társadalmat, sőt, egy elhagyott Gleisner-robot révén még a Földet és a reménytelenül maradi fleshereket (husonc?) is. Nem sokkal ezután indul be a tulajdonképpeni cselekmény: egy messzi-messzi galaxisban két neutroncsillag összeütközik, s ez pusztító halálpászmákat, ja nem, gammasugarakat indít útjára, veszélyeztetve minden emberi és gépi létformát. Az egész Naprendszer robotostul, poliszostul menekülni kezd (ez a Diaszpóra), de a vesztükbe rohannak: kiderül, hogy nemcsak a Naprendszer, hanem az egész univerzum veszélyben forog. Hová menekülhetnek? Hogy szívódhatnának fel az univerzumból, míg elmúlik a vész? Ekkor bukkannak rá egy elhagyott bolygón az Idegen Létformák nyomaira... de tovább nem mesélem, mert lelőném a poéntot. Lényeg az, hogy a kivonulás érdekes véget ér.
A továbbiakban markáns magánvéleményemet közlöm, melynek elfogadását nem feltétlenül javaslom. Nagyon nagy reményekkel ugrottam neki ennek a könyvnek, de elég nagyot csalódtam. A Diaspora szerintem Egan rossz értelemben vett professzionalizálódásának dokumentuma. A tudatos létnek ebben a regényben már az az egyetlen értelmesnek tűnő célja, hogy az univerzum mikrofizikai folyamatait kutassa; ennyiben tehát a könyv (bizonyos szempontból) levonja a „trilógia” tanulságait. Emiatt azonban a cselekménye gyakorlatilag elsorvad, illetve különféle biológiai és kozmológiai spekulációkra esik szét, melyek komolyabb háttérismeret nélkül nemcsak érthetetlenek, de élvezhetetlenek is. Kicsit olyan érzést keltenek, mintha Egan a fizika-doktoranduszok rétegszerzőjévé akarná képezni magát: ez esetben jó úton jár, de ez az út számomra a szektásság és érdektelenség felé vezet. A regény egyetlen komoly újítását (az idegen civilizáció nyomait) sokkal mélyebben dolgozta fel a Pohl-féle Átjáró, ami pedig a korábbi Egan-könyvekben igazán izgalmas volt (a, mondjuk úgy, „emberi” tartalom), az gyakorlatilag eltűnt.
Akadnak persze emlékezetes epizódok: Yatima születése a bit-tengerből csodálatosan szép, a földi intermezzo is nagyon ügyes és megkapó (a „régi” Eganhez méltó, Kiberiáda-szerű töprengés morális és érzelmi kérdésekről), és persze a végső poén is üt, úgy-ahogy. De az egész (számomra) nem állt össze valami egésszé. Senkit sem szeretnék lebeszélni róla, de úgy gondolom: többet reméltünk.
rampion
|
