Lisa Goldstein: Dark Cities Underground
Lisa Goldstein meséjének főhőse egy kíváncsi újságíró, Ruth Berry, az ő úgyszintén kíváncsi kislánya, Gilly, továbbá a Neverwas című gyerekregény-folyam. A szemkápráztatóan sikeres Neverwas egy Jeremy nevű kisfiúról szól, aki a családi ház kertjének végében, egy fa tövében átjárót talál egy másik világba, ahol varázslatos kalandokat él át. A regényciklus érdekessége, hogy az írónőt, E. A. Jones-t egyszer állítólag azzal vádolta meg a fia (akit történetesen szintén Jeremynek hívnak), hogy a regényeket az ő álmaiból lopta. Ruth, az újságírónő a Neverwas-múzeum megnyitása kapcsán keresi fel a visszavonultan élő, grafikusként dolgozó Jeremyt, hogy kiderítse az igazságot a különös ügyről.
A bonyodalmak akkor kezdődnek, mikor közvetlenul Ruth után egy fenyegető, félvilági figura is betoppan Jeremyhez, és egykori házuk holléte felől érdeklődik — majd megtiltja, hogy Jeremy bármit eláruljon az újságoknak, és pénzt ajánl az információért. Jeremy enged a férfi rábeszélésnek, és elindul vele megkeresni a régi kertet a híres fával. Mint kiderül, a kert helyén társasház épült, de a társasházban mintha túlvilági kapu nyílna, s az egyik ajtó mögött kutyafejű lény lakik... Hamarosan feltűnik egy Sarah nevű nő is, akinek férjét titokzatos körülmények között lemészárolták, és azóta furcsa, nem-evilági lények (pl. egy életre kelt esőfüggöny) utasításait követi félőrülten. Ruth, az újságírónő eközben nyomozni kezd; meglátogatja Jeremy idős és dúsgazdag anyját, ellátogat egykori pszichoanalitikusához, sőt, Jeremy apja után kutatva egy londoni utazás tervei is felrémlenek — mígnem az egykori házhoz tett újabb kiruccanás során Gilly, a kislánya nyomtalanul eltűnik. Ruth és Jeremy együtt folytatják tovább a kutatást, és hamarosan rájönnek, hogy a mesebeli ház sajátos módon kapcsolódik a londoni metró-alagutakhoz, a londoni metró-alagutak pedig a világ többi metróvonalához és talán ennél többhöz is... A kép végül Septimus King, az egyik londoni metróépítő fiának az emlékiratai alapján válik teljessé, és a cselekmény meglódul a — világot végveszélybe sodró és a főhősöket újra összerántó — csúcspont felé.
A Dark Cities... kellemes történet, melyet tetszetős mitológiai és pszichológiai ötletkavalkád színesít: megismerhetjük belőle a metró mitológiai, kozmológiai és összeesküvés-elméleti jelentőségét, valamint a világirodalom híres gyerekregényeinek eltitkolt történetét. (Mint kiderül, ezeket kivétel nélkül a gyerekek mesélték a felnőtteknek, és eredetileg igaz és félelmetes történetek voltak, aztán a felnőttek ellopták, felhigították és saját nevükön kiadták őket.) (Feltűnő amúgy, hogy a regénybeli Newerwas sorozat mennyire hasonlít a Harry Potterre: gyermekét egyedül nevelő írónő százmilliókat hozó történetfolyama egy kisgyerek varázslatos kalandjairól — annak ellenére, hogy a HP-ről a Dark Cities... kiadása idején (1999) még nem lehetett tudni.) Goldstein nyilvánvalóan a jungi elméletekre játszik rá, melynek keretében szépen egyesíthető a gyerekmesék mitológiai-psziochoanalitikai értelmezése és a metró mint a városok „tudatalattijának”, a titokzatos, sötétbe burkolódzó és talán sötét lényeket és szándékokat rejtegető alagút-kígyóknak a témája. Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat Neil Gaiman fantasy-regénye is, melynek meg történetesen Newerwhere a címe, és a londoni metrók mitológiai-kozmológiai jelentőségével foglalkozik... Ennek ellenére aligha beszélhetünk lopásról: a metró mint a városi fantasy (urban fantasy) kézenfekvő eleme olyan termékeny toposz, mely sokak által és sokféleképpen felhasználható.
Az érdekességek és kultúrtörténeti nyalánkságok ellenére maga a regény talán kevesebbet ad, mint amennyit kínál: a megvalósítás kicsit rutinszerű, a fordulatok nem elég kiélezettek, és a stílus is inkább megbízhatóan gördülékeny, semmint élénk vagy újszerű. De, ha épp nincs más kéznél, a Dark Cities... kedves, és az RPG-be való átlopásra kiválóan alkalmas rövid olvasmány.
rampion
|