Neil Gaiman:
CORALINE
Nem Clive Barker az egyetlen író, aki a gyerekirodalom területére is átkalandozik, Neil Gaimannek is sorban jelennek meg a gyerekkönyvei (legalábbis ő gyerekeknek szánta őket): a Coraline (2002), a The wolves in the walls (2003) és a The day I swapped my dad for two goldfish (2004). Nem kell azonban megijedni; ahogy Gaimannél megszokhattuk, nyugodtan elolvashatjuk őket tízéves kor után is, főleg azért, mert ezekben a történetekben nagyon kevés a gyerekeknek szóló irodalom általános cukrossága, bugyutasága. Látszik, hogy Gaiman a legtöbb meseíróval (és felnőttel) ellentétben a gyerekeket értelmes lénynek tartja, és nem gondolja azt, hogy a gyerekkor egy betegség, amit ki kell nőni, hogy aztán a nagy fejlődés végén felnőtt lehessen az emberből. Gaiman nem is fárasztja olvasóit automatikus happy enddel, tündibündi éneklő állatkákkal és fekete-fehér végletekkel: ettől aztán igazán bárki elolvashatja a történetet, nincs felső korhatár. Ráadásul mindhárom könyvéhez Dave McKean készített illusztrációkat, amikről nem épp a szokványos mesék jutnak az ember eszébe.
Gaiman első gyerekkönyve, a Coraline 2002-ben jelent meg, és nagyon gyorsan nemzetközi siker lett. Egy csomó díjra jelölték, és egy csomót meg is kapott (2002: Bram Stoker Award, British Science Fiction Association Award; 2003: Elizabeth Burr/Worzalla Award, Hugo, Locus, Nebula), 2005-re pedig filmet is ígértek belőle: a rendező az a Henry Selick, akinek a Nightmare before Christmast köszönhetjük. A film ugyan nincs kész, de egy lelkes rajongók által készített könyv-trailer már létezik.
A regény főszereplője egy kislány, Coraline, aki családjával nemrég költözött egy öreg házba, melyben rajtuk kívül egy bogaras (egeres) öregember és két vén színésznő lakik. Az öregember egy szégyenlős egércirkuszt idomít, a fonnyadt vénlányok pedig egyfolytában színházi sikereikre emlékeznek és tovatűnt szépségükön sóhajtoznak. Coraline szülei otthon dolgoznak ugyan, de nagyon elfoglaltak és roppant szórakozottak, állandóan lerázzák szegény kislányt, aki unalmában nekiáll felfedezni a házat és környékét. Talál is néhány érdekes dolgot, de a legjobb az az ajtó, mely néha egy téglafalra nyílik, néha azonban a másik lakásba: itt Coraline-t a másik anyukája várja, aki mindent kész megadni neki, hogy ottmaradjon vele. A másik anyuka egészen olyan, mint Coraline-é, csak jobban főz, állandóan van ideje játszani, élő játékokkal zsúfolja teli a szobáját és még a békás gumicsizmát is megveszi, amiért Coraline az eredeti anyukájánál hiába könyörgött. Egy baj van csak: a másik anyukának nagy, fekete gombok vannak a szeme helyére varrva, és a maradáshoz Coraline-nek is át kéne esni ezen a kis műtéten. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem sikerült elcsábítani a kislányt, a másik anyuka — aki egyre kevésbé hasonlít Coraline anyukájához, viszont egyre hosszabbak és vörösebbek a körmei — aljas trükkhöz folyamodik: elrabolja és elrejti az igazi szülőket. Coraline-nek a másik anyuka által teremtett másik világban kell győznie, egy rémálmokkal zsúfolt, állandóan változó másik házban, másik szomszédok között kell megtalálnia az igazi szüleit és a kiutat.
Gaiman nem fukarkodik a horror-elemekkel (éjszakai neszek, ajtónyikordulás, padlóreccsenés, osonó árnyak, rossz álmok, pincében szörnnyel kergetőzés, kísértetek a szekrényben), de a történet attól lesz igazán hatásos, hogy alapvető gyerekkori félelmekre játszik rá. Mégpedig súlyos félelmekre: a szüleit „gonoszként” viszontlátni minden gyerek rémálma; a lelkiismeret-furdalás, hogy — ha csak egy pillanatra is, de — megfordult a fejében: lecseréli elfoglalt szüleit a rajongó, minden kívánságát ugrásra készen leső másik szülőkre; a felelősség, hogy megmentse saját korábbi védelmezőit; a titkos félelem, hogy a szülei valójában nem is szeretik igazán, és megkönnyebbülnek, ha eltűnik az életükből; a tehetetlenség érzése, hogy a felnőttek nem hisznek neki, mert gyerek, ezért nem tud segítséget kérni a bajban — a másik anyuka gondoskodik róla, hogy Coraline mindezt átélje.
Szerencsére azért akad egy segítője is egy macska személyében, akiből csak egy van, nincs másik, akire nem hat a másik anyuka bűbája és akinek macskához méltóan nincs neve. („A macskáknak nincs szükségük névre. Mi tudjuk, hogy kik vagyunk, úgyhogy nincs szükségünk nevekre.”) A neveknek egyébként is fontos szerepük van a történetben, Coraline-ét a felnőttek például állandóan félreértik (ebből is látszik, mennyire nem figyelnek oda egy gyerekre: csak azt hallják, amit szerintük egy gyereknek mondania kell, ami nem illik bele a sablonba, az egyszerűen el sem jut az agyukig), csak azok tudják az „igazi” nevét, akik nem vakok és ostobák más dolgokra.
Olvasás során felmerülhet az emberben a kérdés: hány éves gyereknek merném odaadni, ha még én is félek közben? Gaiman nem szépíti a dolgokat csak azért, mert gyerekkönyvről van szó — talán épp azért, mert partnerként bánik velük, és nem tekinti őket a koruk miatt gyengébb
idegzetűeknek. A könyv egy Chesterton-idézettel kezdődik: „A tündérmesék nagyon is igazak. Nem azért, mert megmutatják, hogy sárkányok léteznek, hanem azért, mert megtanítják, hogy le lehet győzni őket.” Gaiman a mesének ehhez a szórakoztatásnál jóval ősibb funkciójához nyúl vissza, és ezért lehet felnőttként is érvényesként olvasni. Tízéves kor fölött tehát biztosan ajánlott, alatta azonban csak akkor, ha nem tömítette el az olvasó agyát a Walt Disney-féle giccs.
diane
Linkek:
Gaiman gyerekkönyveinek honlapja: www.mousecircus.com
www.neilgaiman.com
|
