Chuck Palahniuk:
CHOKE
„Choke is Fight Club for sex addicts” — írja a nyilván elismert irodalmi hetilap, az Independent On Sunday blörbje a címlapon, egy villa-kés-villa kombó fölött, fehér alapon pirossal. „De azért te is elolvashatod” — vigyorgott a haver, midőn átnyújtotta.
Chuck Palahniuk az a nihil-egzisztencialista körökben divatos író, aki személy szerint felelős a trendi társaságban elterjedt efféle szellemeskedésekért, mint pl. „Apu repedő hólyagja vagyok”, ha a trendi megszólalónak már nagyon ki kéne mennie, „Apu négy és fél deci vére vagyok”, mondjuk vérvétel előtt, vagy „Apu tetűlassú taxisofőre vagyok”, ha a felhasználónak későn jön a személyszállító kisiparosa. Műveivel csak a Fight Club megfilmesítése után aratott sikert szélesebb körben; Brad Pitt nélkül, úgy tűnik, a fősodor társadalma kevéssé vevő a higítatlan nihil-egzisztencializmusra. Ami talán nem csoda, hiszen a szerző műveiben a fősodortól nagyon távol eső felhasználókat is nyugtalanító kérdéseket feszeget — valahová tartozás, mit kezdhet magával az ember az anyagiakon kívül minden értéktől mentes fogyasztói jelenben, legyünk-e übermenschek embertársaink fogainak kiverése révén, s a hasonló nagy szavak és nagy kérdések, amelyek kamaszként szinte mindenki fejében megfordultak. A kamaszkori önképzőköröktől és kamaszkori önmaguntól eltérően Palahniuk viszont szellemes és érvényes válasszal szolgál.
Pár oldal után nem akarsz majd itt lenni. Felejtsd el. Tűnj el. Szállj ki, míg egyben vagy.
Mentsd meg magad.
Csak megy valami jobb a tévében. Vagy ha már ennyi időd van., elmehetnél esti iskolába.
Tanulj orvosnak. Kezdj magaddal valamit. Lepd meg magad egy vacsorával. Fesd be a hajad.
Egy perccel sem leszel fiatalabb.
A barátságos disclaimer után rögtön álomszerű, gyerekkori jelenetben találkozunk a Fulladás főszereplőjével. Victor Mancini visszataszító kis kölyök, buta, önző, és mindentől fél. Mániákus anyja mellett erre minden oka megvan: a mama éppen lopott iskolabuszban viszi valahová az éjszakában, hogy homályos előadást tartson neki a fájdalomról, az árnyékokról egy barlang falán, és a művészet eredetéről.
A Mama halálos komolysággal mondja:
— A boldogságból sose lesz művészet.
Így születtek meg a jelképek.
A kölyök feláll, reszket a fényben, próbál nem mozogni, míg a Mama tovább dolgozik, egyre magyaráz a hatalmas árnyéknak a falon, hogy egyszer majd továbbadja az embereknek mindazt, amit tőle tanult. Egy nap orvos lesz, embereket ment meg. Visszaadja nekik a boldogságukat. Vagy ami még jobb: a békéjüket.
Tisztelni fogják.
Majd egyszer.
Talán már ennyiből sejthető, a mama nem mindennapi, és terhes múltja Victor felnőttkorát is megnehezíti. Sok évvel később hősünk fő törekvése nem más, mint elég pénzt összeszedni az anyja ápolásához. Sima munkahelye — parókában pózolás egy XVIII. századi témaparkban — ehhez nem elég, így egy szál haverjával, Dennyvel szélhámoskodásba kezdenek. Esténként más-más étterembe betérve úgy tesznek, mintha fulladásrohamot kapnának, és amikor hozzájuk lép valaki, hogy megdöngesse a hátukat, a félrenyelt falatot látványosan kiköhögve hálálkodnak életük megmentéséért.
Denny két kézzel tömi magába a kaját, és azt mondja:
— Olyan gyerekes vagy.
Odatámolygok hozzá, és belerúgok, még egyszer.
Csak azért csinálom, hogy végre némi kalandot vigyek a népek életébe.
Azért csinálom, hogy hősöket faragjak. Hogy próbára tegyem őket.
Mint anya meg a fia.
Meg persze a pénzért is csinálom.
Valaki megmenti az életed, és örökre szeretni fog. Ahogy a régi kínai mondás tartja, ha valaki megmenti az életed, attól fogva örök időkre az adósod lesz. Mintha a gyerekük lennél. Életük hátralévő részében ezek az emberek írni fognak nekem. Képeslapokat küldenek az évfordulón.
Ez az a bizonyos fulladás, ami Victorból fordított Megváltót csinál. Az étterem közönségéből kilép valaki, hátba csapja, és ezzel szánalmas fogyasztózombi-léte tartalommal telik meg: életmentő lett. A karmikus plusz mellett a dolog annyi haszonnal is jár, hogy az életmentők tényleg aggódnak, és egyre nagyobb időközönként bár, de küldenek kisebb-nagyobb összegeket, mi több, néha megkérdezik, hogy érzi magát, akit egykor megmentettek, mit tehetnek érte, segíthetnek-e.
Victor diszfunkcionális élete a maga mindennaposnak nem nevezhető, de kitaposott és végső soron működő medrében folydogál. Nem nyugtalanítja más, csak az anya előrehaladott Alzheimer-kórja és töredezett visszaemlékezései átbélyegezett hippikoráról, kóros szexfüggősége (ami elől a Palahniuk-védjegynek számító leszokodákba és addikt-klubokba menekül, kevés sikerrel), meg az, hogy félbemaradt orvosi tanulmányai miatt embertársait időnként két lábon járó szervgyűjteménynek és anatómiai kézikönyvnek látja; noha ez utóbbi körülmény jól jön a személytelen orgiázások közben.
A bricsesznadrág-paróka/kórházi látogatás/közönyös döngölés-rutin tehát napról napra ketyeg a maga kényszeredett módján, bár a zen-mesterek valószínűleg nem erre gondoltak, amikor a tökéletlenségben rejlő tökélyről beszéltek. Ebbe tenyerel bele a mama erőszakos orvosa, Dr. Paige, egy titokzatos napló, és Denny egyre furcsább hóbortjai.
— Ezek a hülye kövek. Mit kezdesz velük? — teszem fel a kérdést.
— Nem arról szól az egész, hogy befejezzem — mondja Denny. — Hanem arról, hogy csinálok valamit, a folyamatról.
— De mit csinálsz ennyi kővel?
— Nem tudom, amíg elég össze nem jön.
— De mennyi az az elég? — kérdezem.
— Nem tudom, öreg — mondja Denny. — Csak azt akarom, hogy összeálljon valami az életem napjaiból.
Minden napért, ami csak úgy eltűnik a tévé előtt, mondja Denny, oda akar tenni egy követ. Valami kézzel foghatót. Csak egyvalamit. Kis emlékművet minden nap végére. Egyet minden napért, amikor nem verte ki.
A „sírkő” nem a legjobb szó, mégis ez az, ami elsőnek eszembe jut.
A naplót olaszul írták, és, mint Victor nagy nehezen kinyomozza, az anyja ifjúkori utazásairól szól. Mit hihet el a bomló agyú mamának? Mennyi lehet kábszeres képzelgés, és mennyi igaz a mesterséges terhességből és a hírességek génmintáival folytatott kísérletekből? A napló keletkezésének idején Olaszországban műkincseket loptak. Ereklyéket, szentek maradványait. Vajon csak az anya képzeli a fiút Megváltónak, vagy Victor spirituális csodatételeit nem csak egy-egy kiköhögött falatnak köszönheti? Vagy higgyünk inkább Dr. Paige-nek, aki akar tőle valamit, viszont soha nem hagyta el a kórház területét? A kórházban háborodottakat ápolnak.
A cselekményről további poénok lelövöldözése nélkül sajnos nem lehet sokat mondani, az előadásmód pedig, mint a részletekből kiderülhetett, méltó a szerző eddigi teljesítményéhez. A monomániás, minimalista prózába gyakran kerülnek ismétlések, vezényszavak, leszokási programok lépései, a lepusztultság viszont egyik pillanatról a másikra kétségbeesett reménybe vagy hihetetlenül torz humorba fordulhat. A sok példából ragadjunk ki egyet, amikor Victor a rendőrségi vallatáson tényleg fuldokolni kezd, de előélete miatt nem hisznek neki:
Állnak és néznek.
A kezem a nyakamon, és nem kapok levegőt. A kis hülyegyerek, aki farkast kiáltott.
Mint az a nő, a torka tele csokoládéval. Mint az a nő, aki nem az anyám.
Időtlen idők óta először, régebben, mint amennyire vissza tudok emlékezni, most először nyugodtnak érzem magam. Nem boldognak. Nem szomorúnak. Nem kanosnak. Nem szorongok. Az agyam felsőbb funkciói kezdik bezárni a boltot. Az agyalapi mirigy. A kisagy. Ott van a bajom.
Egyszerűsítem magam.
Valahol félúton, tökéletes egyensúlyban boldogság és szomorúság közt.
Mert a szivacsoknak sosincs rossz napjuk.
Az utolsó fejezetekben még minden kifordul magából néhányszor, a záró jelenetben pedig egy maroknyi őrült társaságában veszünk búcsút Victortól. Pár őrült, akik a rokonainak képzelik magukat, vagy pár rokon, akik őrülteknek képzelik magukat, és egy-két barát. Szó szerint térdig életük romjaiban, amint a remény és a minden feladásának senkiföldje közt állnak, és tűnődnek, lehajoljanak-e romokhoz, mit kezdjenek magukkal és a fogyó idővel — nagyjából úgy, mint az olvasó nap nap után.
Marvin
|
