Neil Gaiman:
ANANSI BOYS
Kövér Charlie Nancy rég nem kövér már, beceneve mégis kitartóan végigkíséri egész életét — és bármennyire is fantasztikusnak tűnik az elképzelés, Charlie egészen biztos abban, hogy mindez kizárólag azért van így, mert a nevet az apja, Mr. Nancy ragasztotta rá. Hiszen legyen szó bármiről, Mr. Nancy egész egyszerűen... meghatározó jelenség. Remek példa erre maga Charlie, aki a szülei válása után az édesanyjával Floridából a messzi Londonba költözött. Elhagyta az akcentusát, kellően unalmas szakmát választott, ráadásul balszerencsés, mulya, jóindulatú felnőtté vált, mégsem bír megszabadulni az életet nagykanállal habzsoló, bajkeverő apja befolyásától, aki mellett (és miatt) világéletében kínosan érezte magát. Mr. Nancy váratlan halálával viszont a kínosság egészen új dimenziói tárulnak fel előtte.
Egyrészt kiderül, hogy az apja valójában Anansi volt, a pókok istene, az örök tréfamester. És Charlie-nak állítólag van egy sohasem látott testvére, akit Spidernek hívnak. Nem mintha Charlie komolyan hinne ebben az egész butaságban. Csak egyetlen egyszer, egészen picit bizonytalanodik el... De ennyi éppen elég is. Váratlanul felbukkan Spider, aki sajnálatos módon sokkal többet örökölt apjuk isteni természetéből, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, beköltözik fivére életébe. Így aztán Charlie kénytelen azokhoz a természetfeletti erőkhöz fordulni segítségért, amelyekben nem is hisz, és ezzel mesés, mulatságos és helyenként egészen kalandos események láncolatát indítja el. (Nem is beszélve a madarakról.)
Amikor pár évvel ezelőtt Neil Gaiman úgy döntött, hogy az amerikai álom sötét szívébe vezető Amerikai istenek után a fanyar brit humor zászlóvivője, P.G. Wodehouse emlékének ajánl egy regényt, ez még nem okozott nagy meglepetést, hiszen eddigi munkáiból sem hiányzott a humor, legfeljebb az adagolás változott. Persze Gaimanről lévén szó az Anansi Boys sem nélkülözi a sötétebb tónusokat, de a mérleg serpenyője ezúttal sokkal inkább a könnyed szórakoztatás irányába billen. Összességében talán a Terry Pratchettel közösen írt Good Omens — magyarul Elveszett próféciák — című vállalkozásához hasonlítható, mely a világvége nonstandard elcserélt Antikrisztussal, angyalokkal, démonokkal és az Apokalipszis Négy Motorosával.
Az Anansi Boys valóban olyasmire sikeredett, mint egy fantasyel kevert Wodehouse-regény, csetlő-botló főszereplővel, romantikával, bőségesen adagolt véletlenekkel és félreértésekkel, egy kis krimivel, némi vérrel, no meg mítoszokkal és vénséges vén istenekkel. A végeredmény egy nem túl vaskos, szórakoztató regény, abból a fajtából, amivel vigyázni kell a metrón, mert néha félhangosan felkuncog rajta az ember. Személy szerint jobban kedvelem Gaiman kissé komolyabb, komorabb dolgait, de a szöveg így is igen hamar legyőzte kezdeti bizonytalanságomat.
Az Anansi Boys kötődik ugyan az Amerikai istenekhez, de nem közvetlen folytatás, sőt valószínűleg tökéletesne élvezhető annak ismerete nélkül is. (Akik ellenben folytatásra vágynak, olvassák el a Robert Silverberg szerkesztette Legends című antológia második részében — nem tévesztendő össze a magyarul megjelent Legendák II-vel — a Monarch of Glen című novellát, mely Shadow/Árnyék skóciai kalandjairól szól.) Azoknak, akik nem az amerikai, hanem az angol kiadást szerzik be, függelék jár ajándékba, ami bónuszként egy kimaradt fejezetet, interjút és a szerző kézírásos jegyzetét is tartalmazza.
brainoiz
|
