Kelet-európai noir,  avagy akcentusos nyomozó, misztikus államvédelmi szervek és trillázó modemek. China Miéville több szempontból is meglepő regénye még 2009-ben jelent meg, csak brainoiz túl sokáig gondolkodott az ismertetőjén, ezért nem lett megjelenés előtti exkluzív előtti recenziónk. De legalább megmagyarázza, miért nem spoileres.

•

China Miéville valahol azt írta a The City & The City című regényéről, hogy mindenkit óva intene a kapcsolódó ismertetőktől, mert nagy eséllyel el fogják rontani a szórakozását. Fogalmam sincsen, hányadik recenzióvázlat kukázása után kezdtem el sejteni, mire gondolhatott, de most már pontosan tudom. Mert a The City & the City mindenképpen ajánlott regény, csak éppen azt a legnehezebb megfogalmazni élményrontás nélkül, mi az, ami kifejezetten tetszett benne.

Mindenesetre ennyi felvezetés után nem távozhatunk ismertető nélkül, ezért lássuk a tényeket. A fülszöveg furcsa, modern noirt sejtet, leharcolt nyomozó-főhőst egy nyomasztó kelet-európai városban, macskaköves utcákat, ismeretlen holttestet, rejtélyes utazást egy titok után, egy idegen hely szívébe. (A cikk szerzője ezen a ponton minden további kutakodás nélkül neki is állt a könyvnek, de hát őt könnyen el lehet kapni a fenti kulcsszavakkal.)

A The City & The City valamikor mostanában játszódik, valahol Délkelet-Európa peremén, két fiktív városban: Beszelben (ami annyira kelet-európai, hogy az sz­-re képzeljünk egy ékezetjelet) és Ul Quomában. A borongós, tengerparti Beszel nem kicsit emlékeztet a vasfüggöny leomlása utáni ex-szocialista világra – megkopott épületek, lehangolt emberek, szegényes ruhák, zötyögő villamosok. Ul Quoma, az egzotikus (és nem kicsit muszlimos beütésű) szomszéd ezzel szemben igazi sikertörténet: itt már van McDonald’s, ömlik befelé a külföldi tőke, felépültek a modern irodaépületek és Beszellel ellentétben ide még turisták is jönnek.

Beszel és Ul Quoma viszonya mellesleg nem túl barátságos. Viszályuk évszázadok óta tart, a két város mégsem szabadulhat egymástól, mert furcsa szimbiózisban élnek (a szó használata nem véletlen), amit még különösebb szokások szabályoznak. Ha bármelyik város lakója megszegi az előírásokat, elviszi a rivalizálás fölött álló, semleges szerv, a Breach. A breach jelentése hasadás, rés, áttörni valamit, tilosban átlépni valahol – a regényben szerepeltetett Breach pedig körülbelül a határőrség és a gondolatminisztérium keveréke, némi KGB-vel fűszerezve.

A történet alapvetően krimi. Beszel városában egy fiatal lány holttestére bukkannak egy szeméttelepen, és a gyilkossági ügyben narrátorunk, Tyador Borlú felügyelő kezd nyomozni. Hamarosan kiderül, hogy a lány amerikai volt, aki jó ideig élt mindkét városban élt, és a legendás harmadik város után kutatott. Tyador Borlú nem retten vissza az üggyel járó politikai bonyodalmaktól, a Breach fenyegető árnyékától és attól, hogy esetleg Ul Quomába kell mennie, kitartóan nekiáll felgöngyölíteni a szálakat. És spoilerek nélkül innen elég nehéz többet mondani erről a regény cselekményéről.

Az talán ennyiből is látszik, hogy Miéville nem bír szabadulni a városok mítoszától (az ég tartsa meg jó szokását, mondom én, a városfetisiszta), és a steampunk-fantasy városmonstrumok meg alternatív Londonok után most egészen más irányból közelített a metropoliszokhoz.

Ráadásul ez ugyan Miéville sorban hatodik – és talán legrövidebb, alig 300 oldalas – regénye, nyugodtan ajánlható annak, aki most ismerkedne a szerzővel angolul (korábban a King Ratet és az UnLundunt javasoltam volna). Azt is megkockáztatom, hogy a szerző eddigi könyveinek ismerete félrevezető lehet, legalábbis én kicsit furcsán jártam vele: urban fantasyt vártam, de nem egészen azt kaptam. Nem is tudom, a The City & the City vajon a hétköznapi értelemben vett definíció szerint fantasztikus regény-e egyáltalán (nem mintha számítana, de érdekes kérdés). A fantasztikum itt nem a természetfölötti erők vagy mágia eredménye – a regény egy képtelen, mégis hihető kiindulási pontból  teremt világot, majd mesél el ott egy történetet. Számos lehetősége lenne rá, hogy sima fantasybe váltson (például egyes múltbéli események megmagyarázásánál), de nem él vele. A háttér inkább szürreális, mint fantasy, és merészen hangzik, de kicsit olyan, mintha Borgest vagy Kafkát kevernék a Raymond Chandleres noir-hangulattal.

Érdekes váltás ez Miéville-től, és bevallom, kellett egy kis idő, amíg elkapott a történet meg a világ. A sztori egy nem túl bonyolult krimi (a megoldás kicsit csalódás volt), felbukkannak Miéville kedvelt témái, mint az elnyomó rendszerek és a mindenható végrehajtó hatalom, a nacionalizmus, az identitástudat vagy az idegengyűlölet. És tegyük hozzá, hogy a szerző most szokatlanul szűkszavú a leírásokkal. Mivel a magyar olvasók egy része eddig csak a Perdido Street Station (Perdido pályaudvar, végállomás) és a The Scar (Armada) miatt ismerheti Miéville-t (plusz a Galaktikában jelent meg két novellája), valószínűleg nekik még mindig egyenlő a barokkosan túlírt gőzfantasyvel. Az UnLundunban már feltűnő egyszerűsödés itt elég szikár szöveget eredményezett, és szinte vágyakoztam rá, hogy nyakon öntsenek valami jóféle, hosszadalmas leírással a borongós, nyomott Beszelről. Valójában jogos, realistább történethez realistább környezet kell, de akkor is…

Azt már említettem, másra számítottam, mint amit kaptam, ezért kissé felemás érzésekkel tettem le a könyvet. Aztán hónapokkal később tudatosult bennem, hogy többször eszembe jut a City…, kísért Beszel és Ul Quoma. És végül azt is képes lettem megfogalmazni, pontosan mi tetszett ebben a könyvben: pontosan az, amiért olyan nehéz ismertetőt írni róla. Az az érzés, amikor egyszer csak értelmet nyernek az első oldalakon feldobott furcsaságok, a számunkra rejtélyes, a narrátorunknak egyértelmű fogalmak. Amikor kitisztul a kép és másként látjuk a városokat.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyar rendszerváltással a hátunk mögött más szempontból is érdekes olvasmány Miéville regénye. Néhány beszeli jellegzetesség nagyon eltalált, de előkerülnek azok a káeurópai sztereotípák is, amelyekre önérzetesen felkapjuk a fejünket, hogy nem, itt aztán nem így volt, de titokban arra gondolunk, hogy nálunk keletebbre, délebbre talán még most is így van – és valószínűleg tévedünk. Az külön jó pont, hogy Miéville nem felejti el elhelyezni városállamait a világtérképen, nem egy feltűnően szimbolikus ál-országban járunk, és kellemes írói megoldás az I/1-es narrátor nagyon finoman adagolt és egyáltalán nem zavaró kelet-európai angolsága.

A The City & The City nem okozott csalódást, de még kell idő, amíg eldöntöm, vajon igazuk van-e egyes külföldi kritikusoknak, akik szerint ez Miéville legjobb és legérettebb regénye. Mindenképpen érdemes megpróbálkozni vele, aztán kiderül, kinek van igaza.