A “Mentsük meg a valódi vámpírokat a kihalástól!” mozgalom újabb prominens személyiséggel gyarapodott, amikor Guillermo del Toro két film között társat kerített és közösen írtak egy vérengzős könyvet. Recenzorunk, herbie részletes kritikájából kiderül, mi jó benne és mi nem, milyen egy pár lépésben horrorfilmmé adaptálható mű, illetve komoly verbális ütlegelést szenvednek el a metroszexuális emóvámpírok.

•

Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a vámpírokra ráfér egy alapos vérfrissítés. Az elmúlt évtized könyves és filmes trendje alaposan megtépázta a mítoszok vérszívóját, akit Stoker emelt ki a folklórból és tett szexuális ragadozóvá, majd nagyjából Stephenie Meyer és búbánatos képű tinihősei verték bele az utolsó szöget a koporsójába. Egyesek szerint a hanyatlás már Anne Rice sikerkönyveinek idején elkezdődött, bár nem is annyira neki, mint inkább az epigonok felszínes majmolásának köszönhetően. Ennek következtében aztán a viktoriánus, elfojtott szexualitást szimbolizáló, nőket elragadó rém előbb bőrszerkós gót/punkból egy nemi identitászavaros, érzelgős yuppie-vá, majd aszexuális emó tinivé lényegült át, ahol már csak halvány alibi a vámpírlét, nem pedig setét, tragikus teher a szörnyeteg elkárhozott lelkén. Napjaink vámpírjait sem komolyan venni, sem félelmetesnek találni nem lehet, behelyettesíthetőek bármilyen tetszőleges csoportosulással. Igazából a „kis buzeráns” szinonimájává váltak, és kizárólag marketingértékkel bír, hogy vámpírok és nem amishok, Jehova tanúi, bevándorlók vagy ne adj’ isten geekek.

Történt ugyan néhány kísérlet a vámpírok szörnyeteg arcának felidézésére (pl. Joss Whedon Buffy-sorozatának Angelje és Spike-ja, felemás sikerrel), ezek azonban csak újabb felszínes utánzásokat szültek vagy perifériára szorultak. Az Anita Blake-könyvek sem emeltek a színvonalon, míg végül azt vehettük észre, hogy Bram Stoker szörnyetege könnyen emészthető, főként nőkhöz szóló, enyhén feminista irodalmi figurává kopott. Egyes nézetek szerint heteroszexuális férfiaknak különösen ciki vámpírregényeket olvasniuk, hacsak nem 16 éves kiscsajokra és egyéjszakás kalandokra vadásznak…

Mások szerint pedig a vámpíroknak illene visszafoglalni az éjszakát a szerelmetes emóktól. Közéjük tartozik Guillermo del Toro filmrendező, akinek pont a Blade 2 című vámpíros alkotása ugyan nem fog bevonulni a filmklasszikusok közé, de ettől eltekintve meglehetősen otthonosan mozog a zsigeri rémségek világában, és nyomasztani is kiválóan tud, mint azt legutóbb a Faun labirintusával bizonyította. Del Toro tehát összeállt egy Chuck Hogan nevű íróval, és úgy döntöttek, ideje, hogy a vámpír felkeljen a kriptájából és nekiálljon fosatni. Az elhatározás eredménye lett a The Strain.

Egy átlagos New York-i estén egy Berlinből érkező repülőgép egy eseménytelen landolást követően elnémul, és teljes sötétségben gubbaszt az egyik kifutópálya végében. Aki egy kicsit is foglalkozott repüléssel vagy járt már repülőtéren, tudja, hogy ilyen valószerűtlen helyzetben minden létező hatóság kivonul, hiszen kevéssé normális, amikor egy hétköznapi, normális műszaki állapotú gép teljesen áramtalanítja magát, és se a pilóta, se az utasok nem próbálják meg elhagyni. Igazi feszült helyzet, benne a Hudson-folyón landolt gép, az eltűnt Air France járat, de legfőképpen a szeptember 11-i események minden félelmével és aktualitásával.

Hamarosan aztán világossá válik, hogy a fedélzeten mindenki halott, a rakodótérben pedig egyetlen listán sem szereplő, szekrényméretű, díszesen faragott láda is található, amiben nincsen más, csak pár tíz centi vastag föld. Ismerős?

Tagadhatatlanul hatásos, aktualitásokra építő nyitány, remekül adagolt feszültséggel, nagyon pragmatikus megközelítéssel. Azt hiszem, manapság már egyetlen szerző sem kap jó pontot (legalábbis külföldi szerző), ha utánanéz a történet technikai és szakmai hátterének, és ugyan nem meglepő, hogy Del Toro és Hogan mindent tud a légiközlekedés biztonságáról, a repülőterek, a járványügyi hivatal és az emberi anatómia működéséről, mégis érdemes megemlíteni, hogy a páros elvégezte a házi feladatát, mert nagyon jól működik a háttér és aládolgozik a történetnek.

A könyv persze többek között azért is teljesít jól bizonyos szempontból, mert végig nagyon filmszerű a megvalósítása: sallangmentes, lényegretörő bekezdések gördítik előre a cselekményt, jól azonosíthatóak benne a költséges kulcsjelenetek és az ember lelki szeme előtt megjelennek a helyszínek. Aki kicsit is konyít a filmekhez, az egyenesen látja a kamerabeállításokat, a vágást és hallja a zenét is. Persze nehéz pártatlanul megítélni, mennyire filmszerű valójában a könyv, ha nem tudjuk, hogy az egyik szerző egyben sikeres rendező is, de tény, a könyvet minimális adatvesztéssel filmre lehetne vinni. Ez nem feltétlenül válik a könyv kárára, és azt igényesebb próza kedvelői sem mondhatják száraznak. Igaz, lélektannal és emberi motivációkkal nem nagyon bajlódik a regény.

A Drakulás nyitány elé még beszúrtak egy szláv népmesei alapot a szerzők (vö: strigák), csak hogy képben legyünk, később pedig kapunk még ukrán professzort (Van Helsing helyett, Setrakiannak hívják), aki a treblinkai koncentrációs tábor foglyaként 1943-ban már összefutott a rémséggel, amit takarosan elhelyezett visszaemlékezések formájában tár elénk a mű.

Innentől kezdve bizonyos szempontból kiszámíthatóvá válik a történet íve, bár ehhez nem vámpíros műveltségünket kell segítségül hívni, hanem járványügyi illetve zombifilmes ismereteinket. A könyv legzseniálisabb és egyben leginkább zavarba ejtő pontja ugyanis az, ahogy beilleszti a rémet a modern világba: elfojtott szexualitásnak, lélektani feszültségnek ugyanis nyoma sincs, viszont van epidemiológus főhős és társa, akik szövetminták, CT, vérkép-vizsgálat és egyéb laboratóriumi módszerek segítségével próbálják megérteni, hogy mivel is állnak szemben. Ezzel nagyjából lőttek a klasszikus vámpír visszahozásának, viszont érdekes gondolatmenet megmagyarázni a vámpír fiziológiáját mágia és egyéb természetfeletti nélkül, de úgy, hogy közben ne zombivírus legyen belőle, és ne emlékeztessen egy X-akták történetre. Ez utóbbi eléggé határeset a könyvben, de egy kis türelemmel és némi képzelőerővel már sejthető, hogy többről van szó, csak a regény nem állt neki magyarázkodni.

Ami azt illeti, a mű a karakterekkel sem túl nagyvonalú, Setrakian történetét két legyet egy csapásra alapon megkapjuk a visszaemlékezésekből, és íme, a tipikus meg nem értett tudós. A két másik főhős azonban fájdalmasan sablonos. Az epidemiológus orvos például (akinek már a neve sem igazán lényeges) kellően képzett és gyanakvó, akire persze senki nem hallgat, pedig azért hozták létre az ő különleges osztályát, hogy elhárítson hasonló veszélyeket. Nem tudja meggyőzni a karanténról a feletteseit, akik politikai érdekekre hivatkoznak és mellesleg válófélben van, tizenéves fiának elhelyezéséért küzd a volt feleségével… Fogcsikorgató. Munkatársnője, egyben alkalmi szeretője talán még elnagyoltabban ábrázolt figura, látszik, hogy azért kell, mert a végén kimarad a női szereplő is, illetve a főhősnek illene valakihez beszélni (nem utolsó szempont, ha filmre kell vinni), de egyébként nem sok vizet zavar.

A hősök „nyomozását” apróbb jelenetek szakítják meg, igazi miniatűr emberi tragédiák, ahol óvatlan és tudatlan emberekre csapnak le a rémek. Ezek a részek szerencsére rövidek: vannak ugyan vissza-visszatérő szereplők is, meg elvarratlan szálak (ezekről nehéz eldönteni, vajon a szerzők felejtették el a lezárást, vagy majd a következő kötetben jutnak szerephez), de a felbukkanó figurák többsége mégiscsak egyszerű áldozat. Becsúszik azért néhány diszkrét fricska a gót zenészről és groupie csajokról, ami szórakoztató bír lenni. Újfent nagyon horrorfilmes megoldás, de idővel az olvasó türelmetlenné válik, és legszívesebben átlépné ezeket… viszont némelyik később majd nagyobb szerephez jut.

Kissé sajnálatos módon két mellékszereplő érdekesebb és jobban megrajzolt figura, mint a főhősök, különösen az orosz származású rovarirtó kisiparos, aki nem egy bonyolult lélek, viszont mindent tud a kártevőkről, ami a munkájához szükséges, és ez kiemeli az áldozatok közül. Érdekes karakter, akinek idővel drukkolni lehet, és hamar kiderül, hogy talán nem fogja egykönnyen vacsoraként végezni. Sok érdekes dolgot  tudhatunk meg tőle a városi kártevőkről, főként a patkányokról (a patkányokról szóló forrásmű külön ajánlást kap a regény végén), és mindez releváns a történet szempontjából. Ráadásul rajta keresztül a World Trade Center leomlása utáni világ egy érdekes szeletéről is tudomást szerzünk.

Olvasás közben inkább zavart az, hogy már túl voltam a könyv felén és még mindig nem tört ki a káosz, illetve nem kezdtek el közeledni a szálak egymáshoz. A történet ugyanis trilógiának készül, olyan sokatmondó címeket viselő folytatásokkal, mint The Fall és The Night Eternal. Végül azért beindul a cselekmény is, és kapunk egy viszonylag kiszámítható, nyitott befejezést, amitől a könyv története ugyan kerek lesz, de egyértelmű, hogy ez még csak a kezdet. Ráadásul a regény annyira erre a néhány főszereplőre fókuszál, hogy nem igazán tudjuk meg, mi történik eközben New Yorkkal. Felvillan pár életkép, de többnyire csak a háttérben zajló, diszkrét káoszról van szó, ami többnyire senkinek nem tűnik fel vagy nem befolyásolja hőseinket. Ehhez képest nagyon takarosan átgondolt a háttértörténet, a rém eredete, motivációi, a vámpirizmus működési elvei, és kifejezetten élvezetes elméleteket gyártani a rendelkezésre álló információkból.

Összességében tehát nem rossz horror ez, csak nehéz elszakadni a filmes áthallásoktól, és attól az érzéstől, hogy azért írták meg regényben, mert forgatókönyvnek nem tudták (még) eladni. Nem járunk vele rosszul, de mégis ott motoszkál az emberben, hogy ebből idővel simán film készülhet, bár az inkább lesz egy nagy B-film, mint kasszarobbantó nyári sláger. Nem véletlenül nem hemzseg a piac például a zombiregényektől – ami jól mutat filmvásznon a B-kategóriában, az nem igazán él meg könyvként (a kevés kivétel erősíti a szabályt, lásd Pride and Prejudice and Zombies – a szerk).

Mindenképpen dicséretesek a regényben felvonultatott ötletek, különösen a horrorhoz kapcsolódó megoldások. Egyelőre úgy tűnik, a történet nem fog belebonyolódni olyan világméretű összeesküvésekbe, amelyek kifejezetten népszerűek egyes tévésorozatokban (és amitől a befogadó hamar elveszíti a türelmét és egyre jobban kételkedni kezd az egész logikájában). A friss ötletek majdnem feledtetik a mű hiányosságait, és kíváncsi leszek a folytatásokra is. Tény, jelenleg nagyon keskeny mezsgyén egyensúlyozik a szerzőpáros, és nem lesz egyszerű összetartani a történetet még két köteten át úgy, hogy ne szálljanak el se a túl bonyolult konspirációs, se a túl könnyű, akciódús, zombifilmes irányba.