Tapsi régi tartozásunkban segít, amikor bemutatja az egyik legsikeresebb high fantasy sorozatot. Az Idő Kereke terjedelmileg amúgy is a legnagyobbak közé tartozik, ami egyik legfőbb hibája és erénye egyben — úgy el lehet veszni benne, hogy a tű a szénakazalban ahhoz képest kéznél van. De azt már olvasója válogatja, ki mennyi ideig szeret alámerülni egy több tucatnyi szálból összefont, gigantikus történetben…

•

A Robert Jordan álnéven ismert Jim Rigney a sorozat utolsó kötetének előkészületei közben betegedett meg, és sajnos hosszas — és a blogja alapján valóban emberfeletti — küzdelem dacára is 2007 szeptemberében elhunyt. Akinek volt szerencséje találkozni vele 2003-ban, amikor Magyarországon járt, az egyszeri olvasónál is szomorúbban fogadta a hírt, mert ritka barátságos és intelligens ember volt — például eljött a rajongóival vacsorázni, és olyan kedvesen végigkérdezett mindenkit, mintha rég látott unokahúgokkal és -öccsökkel találkozott volna, nem vadidegenekkel. Igazi óriás volt, és valóban szegényebb nélküle a világ.

Az ismertető azért is elfogult, mert a hetedik kötettől, A Kardok Koronájától a tizenegyedikig, Az Álmok Tőréig én fordítottam a sorozatot; ez persze azzal is jár, hogy meglehetősen alaposan ismerem, sőt, egészen sok részét ejtettem már a kávésbögrémbe, a fürdőkádamba, vagy vágtam falhoz egy-egy másfél oldalas ruhaleírás közepén. Az Idő Kereke nem könnyed hétvégi olvasmány, még befejezetlenül és igen apró betűvel nyomtatva is súrolja az egy métert. Ebből az egy méterből akad pár fölösleges centi is, sajnos a részletes világbemutatás olykor lelassítja a cselekményt; de ha valaki szereti az aprólékosan kidolgozott, nagy ívű történeteket, akkor érdemes vennie egy új könyvespolcot, felpakolni rá az eddigi részeket, és elmenni két-három hét szabadságra, hogy legyen ideje végigolvasni mindet.

Hosszas és fölösleges lenne ismertetni a tizenegy megjelent kötet és a karcsú kis előzmény-regény történéseit, de itt-ott fogok rájuk utalni, úgyhogy aki esetleg nem olvasta még a sorozatot, de tervezi, az inkább itt álljon meg.

Az Idő Kereke Korról Korra fordulva szövi a Mintát, és ahogy újra fordul, minden Kor megismétlődik — mindig máshogy, mégis mindig ugyanúgy. Ezzel a klasszikus fogással a szerző egyszerre távolítja el és hozza közelebb a világot a miénkhez. Sok az áthallás a mi valóságunk regéi és a sorozat világának eseményei, legendái között, de az mind lehet régebbi Korok lenyomata. A könyv az egyesek által Harmadik Kornak nevezett Kor alkonyán kezdődik; az évezredeken át bebörtönzött Sötét Úr ébredezni kezd, és Újjászületik ősi ellenfele, a Sárkány is, hogy megküzdhessen vele.

A szép, klisés alaphelyzet szép, klisés környezetben tárul fel. Valahol a nyugati erdőségek elzárt, falusi békéjében büszke, dolgos nép él — kemények, de vidámak, és bár csak az évente arra tévedő házalókon keresztül tartják a kapcsolatot a külvilággal, a nagy rusztikus idillben nem is hiányzik nekik a távoli vidékek háborúskodása. Egy este azonban különös szerzetek tűnnek föl a környéken: egy igazi mutatványos, egy varázslónő a testőrével (az aes sedai-ok jóval többek és jóval kevesebbek varázslónőknél, de ez az első jelenetekben még nem fontos), és az erdőben különös, fekete ruhás szerzeteket látnak a fiatalok. Véletlen, hogy mind egyszerre érnek Emondmező falvába, de nagy szerencse, mert a feketék rosszban sántikálnak, és ha a mutatványos, az aes sedai és az őrzője nem lennének a faluban, a könyv itt véget is érhetne.

A gonosz erők a három, egy időben született fiúra, Rand al’Thorra, Matrim Cauthonra és Perrin Aybarára vadásznak — a jelek szerint ugyanis egyikük maga az Újjászületett Sárkány. A fiúk és védelmezőik kénytelenek elmenekülni. Velük tart Egwene al’Vere, Rand jegyese, akiben Moiraine, az aes sedai szerint nagy varázstehetség lakozik; és követi őket Nynaeve al’Meara, a falu fiatal javasasszonya, aki nem tűrheti, hogy a báránykáit elragadják mindenféle külországiak. Később természetesen megmentik a világot, többször is, és kiderül, hogy mindegyikük különös és addig szinte nem is látott erőknek parancsol a maga módján… Igen, eddig nagyon klisés.

Az már kevésbé klisés, hogy míg a világmegmentő hősök általában könnyedén veszik a nyakukba a világ megmentésének terhét, meg sem rázza őket a váltás, hogy iskolakerülés helyett démonkirálynőket kell legyőzniük, Rand és kicsiny társasága némileg nehezen szokik hozzá a dologhoz. Különösen az bántja őket, hogy a népek újraformálása, csaták megnyerése, és úgy általában, a világ többszöri megmentése olyan dolgokkal is jár, mint hogy emberek hazudnak nekik, ők hazudnak embereknek, aztán emberek megpróbálják megölni őket, ők pedig megölnek embereket, mégpedig sokat, sokszor egymás után. Ez pedig nem illik össze a hagyományos emondmezei neveltetéssel; például ha valakibe kiskora óta azt sulykolják, hogy a nőket bántani bűn, az hogyan szúrhat le egy orgyilkosnőt? Ugye. Nehezen. Matnek folyamatos problémát is okoz. Perrin, aki menet közben feleségül veszi a világ egyik legnagyobb hadvezérének álruhás, ámde annál harciasabb leányát, és maga is nagy vezér lesz, már azt is rosszul viseli, hogy nem ülhet le pipázni a gyerekkori cimboráival, mert ő már “nagyúr”. És Rand, szegény Rand még csak szerelmes sem mer lenni, mert hogy úgyis megőrül majd és meghal, és hogy tehet ki ennek egy nőt (pláne a részére megjósolt hármat)?

Mivel a sorozat ilyen hosszú, néha már az ívek is befogadhatatlanul nagyra sikerültek — a negyedik-ötödik kötet környékén sok olyasmi is csak fölösleges helykitöltésnek tűnhet, ami a kilencedik-tizenegyedik kötetre aztán már szépen, tudatosan szerkesztett vonássá alakul. Ez — az egyes elnyújtott mellékszálakon kívül — különösen a szereplők jellemfejlődésére igaz. Persze reális, hogy amikor először szembesülnek a hatalom adta felelősséggel, akkor rettentően nyavalyognak, elvégre lelkiismeretes ember nem veheti félvállról, hogy ezrek sorsáért felel, akkor sem, ha néha az olvasó fejbe verné őket a kezében tartott puhafedelűvel. Annál szebb, amikor végre kezdenek belenőni a hatalmukba, és látszik, hogy a lehetőségekhez képest tényleg bölcsen és emberien döntenek. És ugyanakkor látszik az is, hogy melyiküket miben és hogyan nyomorította meg ez a teher, vagy hogy miben és hol bukhat el, mert nem tud megválni egy-egy emberibb vonásától. A szereplők tényleg változnak és fejlődnek, és ebbe az is beletartozik, hogy néha bizony elég elviselhetetlenek.

A világnak rettentő dús és aprólékosan kidolgozott szövete van, és az olvasó számos érdekes kultúrát bejárhat. Kevés nem-emberi fajjal találkozunk — nagyjából csak az ogierekkel, és az emberek által tenyésztett-génmanipulált, gonosz trallokokkal és Myrddraalokkal –, Jordan láthatóan úgy vélte, hogy a legidegenebb fajzat akkor is és örökre az ember marad. A városok, a népek markánsak és hangulatosak, a szerző még arra is odafigyelt, hogy minden egyes vidéknek önálló viselete van — bár azt talán már túlzás másfél oldalon át részletezni, hogy mitől erkölcstelen egy domani és egy ebou dari ruha, különösen a prűd andoriak és cairhieniek szemszögéből.

Érdekes az is, ahogy egyes elemeket, népeket, legendákat átvesz a mi valóságunkból. A zord kietlenségben élő, marcona aielek népe szép példa erre: a legyőzhetetlen sivatagi harcosok elsőre leginkább a berberekre és egyéb szaharai népekre emlékeztetnek, de jobban szemügyre véve az aielek inkább az ír legendák, a fianna harcosaira hasonlítanak. Még whiskey-t is isznak, csak ők oosquai-nak írják.

El lehet merengeni az andori-cairhieni uralkodócsalád nevein is. Bár a brit Arthur király (Arthur Pendragon) maga leginkább a legendás Sasszárny Artúr, Arthur Paendrag alakjában tűnik fel, a legenda több szereplője is megjelenik ebben az igen bonyolult családi és kapcsolati hálóban — Igraine (Tigraine), Morgause (Morgase), Galahad (Galad), Gawain (Gawyn), Gareth (Gareth Bryne), Elaine (Elayne), Morgana (Moiraine), Lancelot (Lan), Merlin (az Amyrlin Trón, a legfőbb boszorkányos méltóság); sőt, egyes elképzelések szerint Rand családneve, az al’Thor is jó adag arthurságot hordoz — mindenki épp csak egy kicsit más, mint akinek lennie kellene. Ez persze lehet azért is, mert az andori nevek hasonlítanak a legjobban a brit nevekre, de azért véletlen egybeesésnek mégis sok lenne. Jordan más esetekben is színesen eljátszogat az ilyen összecsengésekkel, az olvasók pedig élvezettel próbálják meg kihámozni, hogy akkor pontosan mi honnan is eshetett be, és milyen többletjelentéseket vethet fel.

A tizenkettedik kötetnek sok szálat le kell zárnia (bár nyilván sok szálat nyitva is hagy majd), és ahogy elnézem, szinte emberfeletti feladat lesz szépen felépíteni ezt a masszív, legalább öt-hat főbb frontot (és több tucat jóslatot) összefogó finálét. A sorozat befejezésére kiválasztott Brandon Sanderson igen jó fantasy író, és remélhetőleg képes lesz megbirkózni a feladattal.

Persze az lett volna az igazi, ha Jim fejezhette volna be.

Nyugodjék békében.