A Frankensteintől a férfinevű íróhölgyeken át a feminista utópiákig – az endless lila köd esszérovatának exkluzív kiadásában Hanna igen alapos elemzése következik az angolszász sci-fi és fantasy írónőiről. Az sfportal.hu 2010-es márciusi meetupján elhangzott előadás írott változata

•

Nem is olyan régen nagy port vert fel az angolszász sci-fi közösségben, hogy megjelent Mike Ashley szerkesztésében a Mammoth Book of Mindblowing SF, ami azt ígérte, hogy az angolszász sci-fi irodalom legjavát tartalmazza, azonban sem nők, sem színesbőrű írók nem szerepeltek benne. Noha volt idő, amikor egy ilyen kiadvány nem keltett volna feltűnést, ma már elképzelhetetlen olyan átfogó antológia, amely ne tartalmazna férfi és nő írók munkái közül is néhányat.
A nők szerepvállalásával és hatásával az angolszász sci-fiben számos tanulmány és könyv foglalkozik – én dióhéjban kísérelem meg elmesélni a történetüket. A cikk nem szól arról a kényszeres versengésről, hogy a férfiak vagy a nők tudnak-e jobb sci-fit írni, aki ilyesmit keresett, csalódni fog. Viszont érdekes lehet talán a nők fontos szerepéről és a jellegzetes témákról, illetve a feminizmussal való kapcsolatról szót ejteni, mert a mai science fiction nem lenne ugyanaz a munkásságuk nélkül.

Az közismert, hogy a science fiction, mint irányzat kialakulásában nők is szerepet játszottak. Bizonyára mindenkinek beugrik Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusza és Az utolsó embere, amelyek a sci-fi regény első előfutárai közé tartoznak. A XX. század elején élő szépirodalmi szerzők közül is többen a sci-fi toposzokhoz nyúltak, így például a feminista Charlotte Perkins Gilman Herland (1915) című utópiájában, amely parthenogenezissel szaporodó, csak nőkből álló társadalmat vázol fel.

A nők által írt proto-sci-fi írások a zsánerre XX. század közepéig jellemző módon nagyrészt magazinokban, folytatásokban jelentek meg. A korai magazinkorszak egyik nagy sci-fi írónője volt Francis Stevens (Gertrude Barrows Bennett), aki The Heads of Cerberus (1919-től folytatásokban leközölt) regényében a párhuzamos univerzum témáját vezette be. A párhuzamos univerzumok koncepciója utána sokáig nem került elő, és csak 1939-ben jelent meg újra Murray Leinster regényében, a Sidewise in Time-ban – a sors iróniája, hogy az alternatív valóságokra alapított irodalmi díjat Sidewise-díjnak nevezik, feledve az előképet.

A „tudományos romantika” korszakát követő angolszász sci-fi fellendülése a harmincas években az olyan magazinoknak volt köszönhető, mint a Weird Tales, az Amazing Stories és az Astounding Science Fiction. E magazinok megindulásától fogva fokozatos növekedést lehetett megfigyelni a női szerzők arányában, de sokáig még így is elenyésző volt számuk a férfiakhoz képest. Ez is hozzájárulhatott annak a beidegződésnek a kialakulásához, hogy a science fiction a férfiak játszótere. Ebben a generációban még jellemző volt, hogy a nők férfi vagy azonosíthatatlan nemű álnevet választottak maguknak, mint például C.L. Moore (első novelláiban az akkori konvencióktól eltérően nagy szerepet játszottak az érzelmek és az érzékszervi benyomások), Wilmar Shiras (igazi neve Jane Howes, könyve, a Children of the Atom szakított a technológiaalapú űroperával, és inkább a tudományos analízisre helyezte a hangsúlyt) vagy Leigh Brackett Hamilton, aki amúgy A Birodalom visszavág forgatókönyvébe is beledolgozott.

Ebben az időszakban tűnt fel Andre Norton, Marion Zimmer Bradley és sokan mások, akik nem cövekeltek le kizárólag a sci-finél, a fantasyben is klasszikus műveket alkottak. Azok a nők, akik saját nevük alatt publikáltak, mint például Zenna Henderson, jórészt inkább családi élettel foglalkozó fikciót írtak, bár itt is akadtak kivételek: Katherine MacLean szociológiai és pszichológiai sci-fit írt, míg Margaret St. Clair saját és férfi álnevet is használt.

Az ebben az időszakban publikált novellák és regények eléggé különböztek a férfiak által írottaktól ahhoz, hogy korai női sci-fiként vizsgálhassuk őket, és olyan témákat és problémafelvetéseket hoztak be a zsánerbe, amelyeket a kritikusok régóta hiányoltak. Empatikusan és árnyaltan ábrázolták az embereket, a köztük lévő viszonyokat és különösen az idegen lényeket. Megfigyelhető, hogy az idegeneket és a többségtől különböző embereket (mutánsok) a férfi kollégáktól eltérően nem fenyegetésként kezelik, hanem a történeteikben is a befogadást és az együttműködést helyezik előtérbe (pl. Children of the Atom, 1953), és a konfliktus megoldását is sokszor ezek a módszerek szolgáltatják.
Talán a zsánerek fiatalságának volt köszönhető, hogy mind a science fiction, mind a fantasy rendkívül befogadó volt a nőkkel szemben, bár a hatvanas évekig még így elenyésző volt a számuk. 1926 és 1960 között ezer sci-fi magazinban megjelent novella közül 200 szerzője volt csupán nő.

A hatvanas évek feminista hulláma aztán a science fiction szélesebb körű elterjedésével párhuzamosan női sci-fi írók olyan nagy arányú megjelenését hozta magával, hogy már arról harangoztak: a sci-fi legyőzte a szexizmust. Izgalmas korszak volt: nemcsak a női, de a férfi sci-fi szerzők számára is megújulást jelentettek a hatvanas évek. A new wave a sci-fi csodafaktorát és extrapolációit kombinálta az avantgarde irodalmi kísérletekkel és a hagyományos sci-fiben domináns természettudományokról a pszichológiára és a társadalomtudományokra tevődött át a hangsúly. Ekkora fordulatra azóta sem került sor a zsáneren belül.
Ebbe a generációba tartozott Anne McCaffrey és Kate Wilhelm, akik saját nevükön publikáltak, és az olvasók ezt nem bánták. McCaffrey volt az első nő, aki Hugót nyert A sárkányfészek keres című kisregényével (a magyarul is megjelent Sárkányröpte első fejezete). A nők írásaikban is felvállalták, hogy nők, és tudatosan keresték a feminista témákat, a társadalmi normák határait próbálgatva, például Ursula K. Le Guin A sötétség balkeze című regényében (erről még később ejtek pár szót, mivel kikerülhetetlen, meghatározó mű) és Joanna Russ a The Female Man-ben, amely utóbbi gondolatjáték volt arról, hogyan hozzák létre a különböző társadalmak ugyanannak a személynek különböző verzióit. Joanne Russ volt továbbá az első sci-fi író nő, aki nyíltan foglakozott a leszbikussággal. Érdekesség, hogy 1969-ben, amikor Le Guin megnyerte mind a Hugo, mind a Nebula-díjat, a Playboy megvette egy elbeszélését (Nine Lives, szerelemről, klónokról és földönkívüli bányászatról), de azt kérték, nevét rövidítse U.K. Le Guinre, mert a szerkesztő szerint az olvasóikat elijesztené, ha tudnák, hogy női szerző írta a történetet.

Ebben az időszakban történt, hogy James Tiptree több Hugo- és Nebula-díjat is nyert novelláival, mint például a Nők, akiket nem értenek meg a férfiak (Metagalaktika 3.). Az olvasókat és írókat lenyűgözte Tiptree kalandos élete (indiai és afrikai gyerekkor és CIA-s munka a háború alatt Washingtonban). Theodore Sturgeon egyenesen az új női tehetségek férfi ellenpárjaként üdvözölte, később díjat is elneveztek róla (a James Tiptree, Jr. díjat olyan sci-fi vagy fantay művek kaphatják meg, amelyek a nemek megértését segítik vagy bővítik). 1977-ben azonban Tiptree lerántotta a leplet: dr. Alice Sheldon volt, egy kutatópszichológus, aki valóban Indiában és Afrikában nőtt fel és a II. világháborúban a Pentagonban dolgozott. Ebben az évben az Analog – a kifejezetten hard sci-fi-re szakosodott magazin – megjelentetett egy csak nőket felvonultató számot, amelynek egyik novellája, Joan Vinge Borostyánszemek-je (Robur 14.) meg is nyerte a Hugót. A szám forradalmi volt: a nők nagy része korábban úgy érezte, nem tud hard sci-fit írni, mert a korábbi Analog szerzőkkel ellentétben ők nem tudósok és mérnökök.

Sok nő olyan kategóriákon keresztül tört a zsánerbe, mint például a szépirodalom (Doris Lessing), a soft sci-fi, vagy a fantasy (Tanith Lee). A zsánerben alkotó nők egyúttal a sci-fi képét is megváltoztatták, egyre nagyobb mértékben szerepeltek a művekben a humán tudományok. Vonda McIntyre például genetikai és szociológiai ismereteit egy nukleáris háború utáni világban dolgozó gyógyítónő fejlődésregényében dolgozta fel (Dreamsnake, 1978).

A soft sci-fi egyik rendkívüli képviselője A sötétség balkeze, amely árulkodik a szerző antropológiai ismereteiről és etikai és művészi hitvallásáról is. A megalkotott világ ugyanolyan részletes, mint az abban az évben megjelent Dűne Frank Herberttől, ám Le Guin világa a Dűnétől eltérően nem ismeri sem a seregek, sem a nemek közötti háborút – és ennek magyarázata, hogy a lakosok hermafroditák. A történet variációja a nagy hagyománnyal rendelkező, kapcsolatfelvételes sztoriknak, de kifutása teljesen újszerű, és szabadon beszél a nemek és a szex témájáról.

A hetvenes és nyolcvanas évek legsokoldalúbb tehetsége a klasszikus irodalmat tanító C. J. Cherryh. A Gate of Ivrel 1976-os megjelenése óta sorra rúgta fel a zsáner konvencióit (bár regényei mostanára már a konvenció részeivé váltak), és fontos alakja a megújuló űroperának. Első regénye régimódi kard és boszorkányság történet volt, ahol a hős nő volt és a szolgája férfi – ugye, ez manapság nem is tűnik annyira rendkívülinek? Második regényében, a Brothers of the Earth-ben a földönkívüliekkel találkozó ember minél inkább magáévá próbálja tenni a másik nép életmódját. Cherryh teljesen szakított a pulp-sf hagyománnyal, mely szerint amikor az ember földönkívülivel találkozik, akkor vagy megöli, vagy emberi életmódra neveli át. A Mélyállomás kapitányai, tisztjei és kereskedői között pedig nők is vannak – az egyikük a legnagyobb harcot nyolchónapos terhesként vészeli át.

A nyolcvanas éveket megelőző 10-15 év a női sci-fi aranykorának tekinthető, a fent említett regényeken kívül ekkor jelent meg Anne McCaffrey cyborg regénye, a The Ship Who Sang (1969), Marge Piercy Woman on the Edge of Time-ja (1976), amely olyan írónő munkája, aki elsősorban realista regényeiről ismert; és Octavia Butler úttörő munkái, a Kindred (1979) és a Wild Seed (1980), amelyek az afrikai gyökerű női hangot honosították meg sci-fiben, és intenzíven foglalkoztak a rasszizmus kérdésével is.

A nyolcvanas években a sci-fit a mainstream irodalom is kezdte elismerni. A feminista mozgalom lanyhult, ennek ellenére sok nő csatlakozott a sci-fi írók táborához. Több mainstream írónő is a spekulatív fikció elemeihez nyúlt, például Margaret Atwood, Jean M. Auel, Angela Carter vagy Doris Lessing, míg egyes sci-fi írónők a mainstream irodalomban is nevet szereztek maguknak (Le Guin, Marge Piercy). Ebben az időben a sci-fi írók, köztük a nők is, gazdagították a sci-fi irodalmi eszköztárát, bevonva a mágikus realizmust (Karen Joy Fowler) is. Őket humanista sci-fi íróknak nevezzük, szemben a cyberpunk mozgalommal. A nők utóbbiban is jelen voltak. Tiptree The Girl Who Plugged In című novellájával mintegy előfutára volt az alzsánernek, Pat Cadigan Mindplayer és Synners című regényeiben aktív női főszereplőt mozgat, Melissa Scott Trouble and Her Friends regényében két leszbikus főszereplővel döntöget néhány cyberpunk toposzt (a cyberpunkban a nők többnyire segédszerepet játszanak: kurvák, végzet asszonyai, áldozatok, vagy teljesen hiányoznak).

Ugyanakkor a nők által írt sci-fi fellendüléséről kezdetben nem születtek tanulmányok és a kritika sem vizsgálta trendként. 1960 előtt a science fiction világa elsősorban a férfiaké volt, akik nem szívesen, vagy atyáskodva fogadták a másik nem próbálkozásait; a feminista mozgalom pedig nem vette elég komolyan a sci-fit ahhoz, hogy foglalkozzon a női sci-fi írókkal. Az első nagyobb kritikai és elemző mű Marleen Barr Alien to Femininity: Speculative Fiction and Feminist Theory című könyve volt 1981-ben. Nemcsak az egyes művekről kínált éleslátó kritikákat, de a feminista sci-fi kritika alapját is lefektette. Szerinte a feminizmus és science fiction kapcsolata különösen és egyedülálló módon közeli. A sci-fi nemcsak képes a nemek közötti, meglévő kapcsolatokat az ismeretlenné tétel eszközével megdöbbentővé tenni, de bemutathatja az alternatív szexuális és társadalmi szerveződéseket is az utópiák segítségével, amelyek kellően kritikusan közelítik meg a témát.
Természetesen a nők elfogadtatása a sci-fi zsánerében nem volt végig fáklyásmenet. Ben Bova, bár ő volt az 1977-es női Analog-szám szerkesztője, 1980-ban egy találkozón megvetően nyilatkozott a női sci-fi irodalomról. Azt mondta egy írónőkből álló csoportnak: „Sem íróként, sem olvasóként nem emeltétek a science fiction színvonalát jottányival sem. A nők számtalan könyvet írtak már sárkányokról és egyszarvúkról, de piszkosul keveset olyan jövőbeli világokról, amelyek felnőtt problémákkal foglalkoznak.” Richard Geis, az SFR magazin szerkesztője úgy vélte, hogy ez a hozzáállás azoknak a férfiaknak és íróknak a szemléletét tükrözi, akik a régi science fiction értelmezéshez ragaszkodnak foggal-körömmel: ennek meghatározó elemei a kütyük, az erőszak és a tény, hogy lányok nem léphetnek a kapitányi hídra.

A nyolcvanas években a nők már rendszeresen megjelentek, ugyanakkor szerették volna elkerülni, hogy feministának bélyegezzék őket. Egyes kritikusok kétségbe vonták, hogy a feminista műveket egyáltalán valódi sci-finek lehet-e tekinteni. Emögött a „kemény” tudományok preferálása rejlik a „lágy” tudományokkal szemben, mint amilyen a nyelvészet, a pszichológia, az ökológia vagy a társadalomtudomány.

Ugyanakkor, mivel sok női sci-fi szerző Cherryhhez hasonlóan a humán tudományokban szerzett végzettséget, élen jártak a sci-fi tantervbe emelésében az angol szakokon. A sci-fi szerkesztők között is egyre több lett a nő (Judy-Lynn Del Rey, Ellen Datlow, Teresa Nielsen-Hayden), sokan írói és szerkesztői karrierjüket egyaránt sikeresen vitték, például Pamela Sargent (Women of Wonder sorozat) vagy Judith Merrill, akinek hatvanas-hetvenes években megjelent klasszikus antológiákat köszönhetünk. A sci-fi írókat kinevelő kreatív írói workshopok oktatói között is számos nőt találni. Kate Wilhelm férjével, Damon Knighttal együtt megalapította a Milford SF konferenciát, amelyből idővel a Clarion SF workshop nőtte ki magát.
Jelenleg a nők teljes elfogadásnak örvendenek a sci-fi közösségen belül, mind olvasóként, mind íróként, mind szerkesztőként. Az utóbbi évtizedben a színesbőrű írónők száma is megnőtt (a kilencvenes évek elejéig Octavia Butler volt az egyetlen nagyobb színesbőrű írónő).

De milyen sci-fit írnak a nők és mi is az a feminista science fiction?

A feminista science fiction fogalma nem pontosan körülhatárolható; mind a feminista, mind a sci-fi olyan fogalmak, amelyek témák tág körét foglalják magukban. Általánosságban elmondható, hogy a feminista megközelítésbe beletartozik a hagyományos patriarchális társadalmak és politikai konvenciók megkérdőjelezése, éppen ezért ide érthetőek az alternatív szexualitás témái is, nem csak a feminizmusé. A feminista sci-fi, különösen a korai hetvenes években elmosta a „kemény” és „lágy” tudományok közötti ideológiai szakadékot, amely szerint a tudomány jó, megbízható és kiszámítható, a telepátia és telekinézis viszont idegen, rossz, manipulatív és obskúrus (vagyis feminin).
A science fiction és a fantasy azon irányzatok közé tartoznak, amelyek szabad teret adnak a feminista üzenetek átadásának. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy valamennyi sci-fi író nő feminista sci-fit írna, vagy hogy csak nők alkothatnak feminista sci-fi műveket.

A feminista üzenetek átadására az utópiák voltak a legalkalmasabbak; már a korai női sci-fiben kialakult a társadalmi és feminista utópiák hagyománya. Ezekre még jellemző volt, hogy elsősorban a világ forradalmi átalakulása és a totalitárius, embertelen diktatúráktól való félelem között ingadoztak, és nem jelent még meg bennük a nemek felszabadulása. A nyolcvanas évek feminista utópiáiban a hetvenes évek utópiáihoz hasonlóan a nők ereje és a női lények már alternatív társadalmak és tudományok modelljeivé válnak (pl. Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba). A korai hetvenes évek utópiáitól eltérően azonban ezek már posztstrukturalista módon közelítik meg a nyelv és a tudomány kérdéseit. (Egyébként a feministák más területeken is elsőként alkalmazták a dekonstrukció elméleti fegyvertárát.) A női sci-fi írók közül sokan posztmodern elemeket vontak be írásaikba, a sci-fi koncepcióit és a legújabb kultúraelméleteket ötvözve a patriarchális feltevések megdöntésére. A posztmodern ortodoxszal való szembenállása kézenfekvővé tette, hogy a patriarchális társadalom kritikájának eszköze legyen.

A nők által írt sci-fiben gyakran megjelennek az ökológia (Le Guin: The Word for World is Forest, Doris Pichera: Earthchild), a vallás és nem meglepő módon a nőiség és a nemek közötti kapcsolat kérdései. Az ökológia és biológia sci-fi úttörői közé tartozik Joan Slonczewski, aki kritikai tanulmányokban is sokat foglalkozott az ökológia és a science fiction kapcsolatával. Az ökofeminizmusra jellemző az organikus és a technológiai kultúrák és társadalmak szembeállítása

A feminista megközelítés jellemzőit több csoportba sorolhatjuk, amelyek gyakran, de nem kizárólagosan fordulnak elő a nők által írt science fiction művekben, illetve férfiak által írt művekben is megjelenhetnek (Samuel R. Delany például élen járt a feministákra jellemző dekonstruktivista eszközök alkalmazásában és sokat foglalkozott a szexualitás kérdéseivel).

Az első és legszembeötlőbb (és legkevésbé meglepő) jegye a nők által írt science fictionnek a női főszereplők mozgatása. Kiemelendő, hogy ezek a szereplők sokszor nem a hagyományos uralomra és dominanciára irányuló férficélokat követik és gyakran szimpatizálnak peremre szorult csoportokkal, különösen jól megfigyelhető az azonosulás az idegen lényekkel és a „másokkal”. Aktívan közreműködnek a változások előremozdításában, és a társadalom, amelyben mozognak, sokszor egyenlőségen alapul. A másik jellemző a nőiesített férfikarakterek mozgatása, akik nem annyira macsók, mint inkább intuitívak és érzékenyek. A feminista megközelítés kevésbé a politikára, a csatákra és háborúkra összepontosít, és inkább az emberi kapcsolatokat helyezik előtérbe, ahol a nők fontos viszonyai nem korlátozódnak a férfiakkal való szerelmi relációikra.

Gyakoriak az ábrázolt matriarchális társadalmak, például Andre Norton Boszorkányvilág-sorozatában, vagy Marion Zimmer Bradley és Sherri S. Tepper regényeiben. Ezeket a matriarchális társadalmakat azonban nem mindig kezelik nosztalgiával vagy ábrázolják kedvező színekben. Megfigyelhető a tökéletes ellentétek kritikája is (erkölcsi, spirituális és az én és a mások között feszülő ellentéteké), ugyanakkor a művek gyakran nem hoznak ítéletet.

A szex a patriarchális, monoteista megközelítéssel ellentétben, miszerint csak a heteroszexuális kapcsolatok legitimek, és azok is tartós párkapcsolaton belül, náluk természetes és gátlásoktól mentes.

Fentiek természetesen nem minden írónő műveire érvényesek, és férfiak által írt könyvekben éppúgy megjelenhetnek. Hiba lenne figyelmen kívül hagynunk a nők munkásságát a science fictionön belül, mert nélkülük, témáik és újításaik nélkül nem lenne ugyanaz a zsáner, ugyanakkor hiba lenne túlértékelni szerepüket: férfiak és nők egyaránt munkálkodtak azon, hogy a zsáner folyamatosan megújuljon és mindig képes legyen reflektálni a jelen és a jövő problémáira.

Források:

Edward James és Farah Mendlesohn, szerk: Cambridge Companion to Science Fiction
Robin Anne Reid: Women in Science Fiction and Fantasy
Patricia Melzer: Alien Constructions – Science Fiction and Feminist Thought
Helene Bowen Raddeker: Eco/feminism and history in fantasy writing by women (http://www.thefreelibrary.com/Eco%2ffeminism+and+history+in+fantasy+writing+by+women.-a0216632353)
Susan Schwartz: Women and science fiction (http://www.nytimes.com/1982/05/02/books/women-and-science-fiction.html)
Tracie Welser: Conscious Dreaming: Feminist Utopian Narrative as Mentor (http://www.womenwriters.net/summer05/scholarly/welser.htm)
Carl Freedman: Science fiction and the triumph of feminism (https://depauw.edu/sfs/review_essays/freedman81.htm)
Nicholas Whyte oldala (http://www.nicholaswhyte.info/)

Nők által írt ajánlott science fiction művek:
·    Eleanor Arnason: Ring of Swords
·    Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
·    Margaret Atwood: Oryx and Crake
·    Octavia E. Butler: Fledgling
·    Octavia E. Butler: Xenogenesis
·    Octavia E. Butler: Wild Seed
·    Octavia E. Butler: Kindred
·    Pat Cadigan: Mindplayers
·    Pat Cadigan: Synners
·    C J Cherryh: Hunter of Worlds
·    C J Cherryh: Cyteen
·    C J Cherryh: Voyager in Night
·    C J Cherryh: Chanur’s Homecoming
·    C J Cherryh: The Fires of Azeroth
·    C J Cherryh: Heavy Time
·    Esmee Dodderidge: The New Gulliver
·    P. D. James: The Children of Men
·    Gwyneth Jones: Life
·    Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek
·    Ursula K Le Guin: Égi eszterga
·    Ursula K Le Guin: A sötétség balkeze
·    Madeleine L’Engle: Időcsavar
·    Vonda McIntyre: Dreamsnake
·    Suzy McKee Charnas: The Holdfast Chronicles
·    Elizabeth Moon: A sötét sebessége
·    Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
·    Nnedi Okorafor: Zahrah the Windseeker
·    Marge Piercy: Body of Glass
·    Marge Piercy: Woman on the Edge of Time
·    Justina Robson: Natural History
·    Joanna Russ: The Female Man
·    Mary Doria Russel: The Sparrow
·    Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba
·    Sherri S Tepper: Beauty
·    Elizabeth Vonarburg: Silent City and In the Mother’s Land
·    Kate Wilhelm: Where Late the Sweet Birds Sang
·    Connie Willis: Doomsday Book
·    Connie Willis: Passage