William Gravel tipikus Warren Ellis-hős, tehát kevés vidámságot tartogat számára az élet. Vagy tévednénk? Hiszen minisorozata állandóvá vált, a képregénypanelek is kiszínesedtek körülötte, sőt plusz társszerzőt kapott,  nem beszélve a rengeteg új okkult ügyről. Modern akció a klasszikus angol rémregények nyomdokain, avagy Jack új bálványt avat.

•

Hölgyeim és uraim!

Warren Ellis, ez a gyönyörű, mogorva mackó megalkotta a legkeményebb keményfickót, akit el lehet képzelni. William Gravel harmincas évei végén jár, angol, a Special Air Service (a világ leghájpoltabb elitalakulata, mint tudod) veterán főtörzsőrmestere és csatamágus. Azt hiszem, hogy ezt szakszóval overkillnek nevezik a Shadowrunban (és a Motörheadnél).
Most hagyok egy percet, hogy elmorzsolj egy könnycseppet.

Gravel első kalandjainak alapját a parancsnokai által rossz szemmel nézett privát melói, illetve az azok következményeként hivatalból neki osztott egyfős, „letagadható” műveletek adják. 2001 és 2004 között hat darab, három- vagy hatrészes minisorozat született, melyeket Warren Ellis és a rajzoló, Mike Wolfer hozott össze (sorrendben: Strange Kiss; Stranger Kisses; Strange Killings; Strange Killings: Body Orchard; Strange Killings: Strong Medicine; Strange Killings: Necromancer, illetve ezek gyűjteménye 2008-ban, a Gravel: Never A Dull Day).
A későbbi, tavaly indult Gravel című képregénnyel ellentétben itt a hangsúly a szürreális szituációkon van, amelyek megoldásában egyaránt fontosak a mágikus trükkök és a tűzerő (nem is szólva az obligát macsó dumákról). Persze a tűzerő esetünkben mágikus eredetű: hősünknek van egy saját varázskertje, ahol fegyver és lőszer nő a fákon. A minisorozatok történeteit kár lenne felsorolni, de közös jellemzőjük, hogy az emberi élet és emberi test szentsége, mint olyan, nem jelenik meg bennük. A fekete-fehér kivitelezés sokat tompított a levágott vagy rohadó testrészekkel, extra vaginákkal felszerelt nőkkel és hasonló nyalánkságokkal teli képregénykockákon, de az üzenet átjött: minden sarkon újabb szörnyeteg várja, hogy a csapdájába sétálj. Gravel pedig tempósan, megtorpanás nélkül lép ezekbe a csapdákba.

Az egyszerűség kedvéért Ellis véleményét idézném, ahogy egy interjúban a következők szerint írta le Gravelt: „[A kulcsmotívum] a szilárdsága. Egy tuskó, jóféle angol tölgyből, aki sosem árulja el, mit gondol, és sosem mutat gyengeséget – de azért néha látod a szemében, hogy elbizonytalanodik. Nagyon ritkán mérges, és sohasem dühöng. William Gravel csak egy kis zsebpénzt akar, és persze azt is, hogy hagyják békén. Ezért aztán minden Gravel-sztorit úgy kezdek, hogy »hogyan tehetném tönkre a napját?« (…) Gravelnek nincsenek nagyratörő ambíciói, az emberi életet pedig nyilvánvalóan nem tartja sokra. Valójában elég egyszerű fickó, akibe kevés tisztelet szorult. Ami számomra hétköznapivá teszi, az, hogy igazából ő csak egy kis nyugalmat szeretne, és piszkálja a gondolat, ha valaki valahol éppen átveri. Igazán azt szeretem benne, hogy azért van némi elképzelése a tisztességről, és hogy leginkább az extra bevétel lehetősége hajtja. Mindamellett az új sorozatban, visszaállítandó a világa egyensúlyát, kénytelen lesz megkéselni jó pár idegesítő figurát.”

Az új sorozatot Ellis és Wolfer már együtt jegyzi íróként. (És igen érdekes munkamegosztás szerint dolgoznak: Ellis csak “scriptmeneteket” ír, tehát egy nagy, rendkívül részletes vázlatot, amit Wolfer dolgoz át rendes forgatókönyvvé, amiben szerepel a dialógus és a panelek elrendezése is. Itt egy példa Ellis közösségi oldalán – a szerk.) Az eddig megjelent számokat Raulo Cacéres, Oscar Jimenez és Wolfer rajzolták. Valószínűleg nem emlékszel, de a Crécy is Ellis és Cacéres közös munkája volt, így igen magas elvárásokkal kezdtem olvasni – főleg, miután belebotlottam Garth Ennis jellemzésébe: „Sötét akciók, még sötétebb mágia, hidegvérű mészárlás és hidegvérű árulás; Warren Ellis eddig legrohadékabb hősének kalandjai. Mintha valaki külön nekem írt volna egy képregényt.”

A korai, rövid történetek után a most 12-ik számánál járó Gravel sokkal alaposabb és részletesebb: az „univerzum” mind több részlete tárul fel, ahogy az új mitológia és új okkult összefüggések lassan kibontakoznak előttünk. Hasonló szilánkok persze már feltűntek (például a Strong Medicine #2-ben említésre kerül a dél-afrikai rendőrség Okkult Bűncselekmények Csoportja, ami tök jó ötlet és el fogom lopni), de Ellis most kénytelen volt nekifeküdni, és rendszerré szervezni őket. Mint az alábbi példa is mutatja, érdekes lehet némi időt szánni a források és hivatkozások guglizására alkalomadtán.

A Gravel első hét része egy történetívbe (az első kötetbe) rendeződve a hét nagy-britanniai okkult detektív alkotta Kisebb Hetek társasággal (amelynek Gravel korábban tagja volt, most pedig elpusztítója lesz, ennél kevesebbet nem tudok, többet pedig nem akarok elárulni a történetről) és a Sigsand-kézirattal foglalkozik. A Sigsand írójául Ellis Thomas Carnackit választotta, aki William Hope Hodgson hőse volt kilenc, 1910 és 1947 között megjelent okkult krimiben. Hodgson ugyan 1918-ban, Ypres-nél meghalt, de elképesztő mennyiségű írást hagyott hátra; ezek Warren Ellis mellett például H.P. Lovecraftra voltak nagy hatással.

A következő, #8 képregénnyel induló kötet már a Nagy Hetekkel foglalkozik; Gravel egykori társainak megölésével szintet lép, és bekerül a brit mágia „királyai és királynői” közé. Természetesen nem vált stílust, mondhatni minden marad a régiben – bár múltja, a róla szóló emlékek és dokumentumok megszűnnek létezni. A Nagy Hetek nyilvánvalóan kihalásos alapon működnek (a hét törpe és a hét vezér is hülyén nézett volna ki egy vagy két póttaggal), így Gravel első feladata is kézenfekvő: meg kell találnia elődje gyilkosát, akivel nyilvánvalóan a Nagy Hetek egy (vagy több?) másik tagja végzett. Az eddigiekből azt gondolnám, hogy Ellis Agatha Christie könyveit is olvasta. A prioritási listán másodikként Gravelnek újra kell szerveznie a Kisebb Hetek körét, és az első választását, egy kenyai származású ifjú boszorkányt látva már be is ette a fejembe magát a Dr. House-párhuzam.
Itt tartunk tehát: Gravel régi, mostanra piszlicsárénak tűnő ügyei után nagyvadra vadászik, én pedig türelmetlenül várom, hogy a szimpatikusan mogorva, autószerelő alkatú fickó körül milyen új irányba fröccsen a vér, merre repülnek a belek, testrészek, milyen kifacsarodott formába merevednek a hullák. Már ha egyáltalán megtalálja őket valaki.

Linkajánló: Képforrás és még több borító