Jack, az endless oroszfantasy-ügyekben eljáró államtitkára pontot tesz az Őrség-könyvekről írott cikksorozata végére.  Spoilermentes kritika következik a posztszovjet homályban dúló szerzetek  utolsónak látszó hányattatásairól, témába vágó linkekkel megtámogatva.

•

Ellentétes érzésekkel kezdek neki ennek a recenziónak, mivel még nem tudtam eldönteni, mennyire tetszett (ha tetszett egyáltalán) a tetralógia utolsó kötete.
A Homályőrség moralizálása után ugyan a befejezés akciódús (kínai harci robotok és üzbég fegyveresek között vezet az út), de az Őrségek posztszovjet világából Edinburghba utazunk, és ezzel kilépünk – legalábbis én kiléptem – a fantáziavilágból.

Hadd magyarázzam el. Érdekelnek az orosz dolgok. Szeretem a szirokot (az a ruszki túrórudi, Pinokkióval a csomagolásán) és a vodkát, láttam Csehov-drámát és Glukoza-klipet. Oroszország egy eszeveszett birodalom. Naponta bukkannak fel ezt bizonyító fényképek a Readeremben. Ezért volt nagyszerű belekezdeni az Őrség-könyvekbe: Lukjanyenko ugyanabból a kultúrából érkezett, mint Kir Bulicsov és a Sztrugackij-fivérek (ti. a XX. század második felében alkotó szovjet (orosz) tudományos-fantasztikus írók), Viszockij (ti. a XX. század második felében alkotó színész, költő, kultfigura) és Dosztojevszkij (ti. kellett egy közhely a felsorolásba). A ruszkik őrültek, és ezért rendkívül szórakoztatóak, de csak otthon. Nyugat-Európában önmaga karikatúrájává silányul az orosz ember és az orosz regényhős egyaránt.
Érzem a Kazahsztánban felnőtt, és onnan harmincnyolc évesen Moszkvába költöző Lukjanyenko bizonytalanságát, ahogy elhagyja az ismerős tájakat, és hőseit egy idegen városba helyezi. Érezni vélem azt a vállban szűk érzést, ahogy Anton Gorogyeckij magára próbálja Skóciát. Főleg, mivel néhány oldallal később már Üzbegisztánba utazik, ahol a vidékre látogató fővárosi magabiztosságával mozog. Író és hőse sokkal jobban érzi magát egy egykori SZSZK-ban, mint Nyugaton. Az üzbég utazást választom kedvencemül: mind a szereplők, mind a helyszínek sokkal élettelibbek és szórakoztatóbbak, mint az edinburghi turistaforgatag. Megjegyzem, itt szándékosan hagytam el a jelzőhalmozást, amivel a skót csendet, rendet, tisztaságot helyezhetném szembe a poros és napsütötte Taskenttel (ahol még a kaja is jobb).

Az előző három könyvet bemutató írásaimtól eltérően most szándékosan kerülöm a történetek részleteinek felsorolását, mert az Utolsó Őrség igazi fináléként választ ad az idők során felmerült kérdésekre, és elvarrja a kilógó eseményszálakat. A könyvnek ez a legnagyobb hibája is: sajnos az előző történeteknek mind passzolniuk kell a kirakóba, fel kell tűnnie a korábbi szereplőknek, még ha csak egy szükségtelennek látszó vendégszereplésre is. Biztos, hogy az ellenféllel már találkoztunk, hogy pontos és áramvonalas magyarázatot kapunk mindenre. Lukjanyenko, az egykori pszichiáter nem lazázza el a kötelezettségeit, és ez – a fent említett nehézkes nyugati kiruccanással együtt – elszomorító, mert bár Gorogyeckij (és a regény) utolsó mondata egy esetleges folytatást vizionál, az semmiképpen nem érheti el a tetralógia szintjét. Ha a nyugati őrségekről szólna, esetlen lesz. Ha Nágya Gorogyeckaja lesz a főszereplő, egy godmode-ban végigküldött Doom-pálya érdekességével fog bírni, mert Anton most ötéves kislánya a világ legerősebb Másikja. Ha pedig egy hasonlóan nagyformátumú eseményekkel teli epikus történet lesz, pénztermelésre írt másolatnak fogjuk érezni.

Remélem, nemsokára lesz újabb, elérhető Őrség-könyv. Lefordíthatnák angolra a Nappali Őrség-ben közreműködő Vlagyimir Vasziljev saját kötetét (A Sötét Palmira arca) vagy Vitalij Kaplan novelláját (Más a Mások között). Vagy visszatérhetnénk a XX. század elejének viharait átélő Mások kalandjaihoz. Sőt Lukjanyenko játszhatna a fiatal Geszerrel és Zabulonnal is egy középkori regényben. A használható ötletek száma nagy, de az ezer szállal egymáshoz kapcsolódó tüchtig történetek után sztorikat szeretnék olvasni: amik helyszíne a regényeket ötletként felhasználó Bekmambetov-filmekben látott Москвa, Россия, illetve a volt CCCP területe.

A cikksorozatot lezáró gondolatként nosztalgiázni hívom a harminc körüli és -feletti olvasókat. Ők valószínűleg emlékeznek legalább egy szovjet tudományos-fantasztikus regényre, amit a hetvenes-nyolcvanas években olvastak – a keleti blokkban igen támogatott volt a műfaj, csak a Kozmosz (később Galaktika) Fantasztikus Könyvek sorozatban százszámra jelentek meg scifik. Érzésem szerint a nyugati szerzők is jóval könnyebben jutottak át az állami cenzúrán.
Lukjanyenko otthoni és nemzetközi ismertsége és elismertsége örömmel tölt el. Jó volt ismét orosz scifit/fantasyt olvasni. És kifejezetten tetszettek az Őrség-filmek, mivel hollywoodi mozikat (tudod, az amerikai kultúrmocsok) megszégyenítő minőséget hoztak. Fellazították, látvánnyal és humorral töltötték fel az Őrség-ciklust, ami nem tökéletes, de… üdítően Más.

A magyar kiadás a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg.

A film:

Éjszakai Őrség: angol oldal és magyar ismertető

Az endlessen:

– a film

– az előző három kötet: Night Watch/Éjszakai Őrség; Day Watch/Nappali Őrség és Twilight Watch/Homályőrség