Egy újabb ősrégi retrócikk az endless hajnalából, ami azóta szintén napvilágot látott magyarul: a nemzetközi jog helyett az Új Groteszk általa alapított porondján berendezkedő brit fenomén harmadik agymenése. Kevésbé barokkosabb túláradás, még fordulatosabb cselekmény, még több posztindusztriál prekapitalista kiborg!

•

A díjnyertes (és magyarul is megjelent) Perdido Street Station után Miéville 2002-ben visszatért Bas-Lag-ra, ám elhagyta a gigantikus New (Új-) Crobuzont, és hosszú vándorútra indult.

Bellis Coldwine kissé vénkisasszonyos nyelvész, aki menekülni kénytelen New (Új-)Crobuzon bűnös metropoliszából. A Terpsichoria nevű hajón egy távoli, tejjel-mézzel folyó gyarmatra tart, ahol tolmácsként reméli kihúzni azt a pár évet, amíg visszamerészkedhet felbolydult otthonába. Az út azonban rögtön az elején váratlan fordulatot vesz, amikor Salkrikaltor víz alatti városában kénytelenek a fedélzetre venni Új-Crobuzon egyik ügynökét, Silas Fennecet, aki egyetlen parancsszavával visszafordítja a hajót. Mire a visszahúzódó Bellis megpróbálná kideríteni, mi köze mindennek Új-Crobuzon eltűnt fúrótornyához, váratlan támadás éri a hajót. A brutálisan hatékony kalózcsapat vezetője, az ördöngös Uther Doul — akár akarják, akár nem — mind az utasokat, mind a büntetőgyárakban átépített fegyenceket magával viszi az otthonába, a tengereket járó hajó-városba, Armadába.

Az ezernyi különböző úszó alkalmatosságból összeállt Armada mindenkinek biztosítja a társadalmi egyenlőséget — a távozás lehetőségét azonban már nem. A hullámokon imbolygó néhai fedélzeteken sikátorok és templomok, mulatók és parkok, kaszárnyák meg gyárak zsúfolódnak egymás mellett, újabb és újabb zsákmányolt járműveket olvasztva lármás egységükbe. A hidakkal és palánkokkal, léghajókkal meg kötélpályákkal összefércelt negyedek urai közösen irányítják portyázó kalózvárosukat, de van közöttük egy férfi meg egy nő, az egyforma hegekkel elcsúfított rejtélyes Szeretők, akik sokkal grandiózusabb tervekre törnek.

Ebbe a világhódító tervezgetésbe bonyolódik bele a honvágytól szenvedő Bellis, aki kezdetben csak abba nem hajlandó belenyugodni, hogy örökre Armada foglya legyen. Amikor azonban szövetségre lép Fenneckel, a titkos útról hazafelé tartó ügynökkel, kiderül, hogy a férfi Új-Crobuzon túlélésének záloga, és a városnak vége, ha nem sikerül hírt adniuk az otthoniaknak egy másik, fenyegető hatalomról. Kapóra jön, hogy a nyelvészkisasszony is tagja lesz Armada rejtélyes expedíciójának, ahol megismeri Tanner Sacket, egykori fegyenc-útitársát, illetve a Szeretők nevű csoport hihetetlen tervét, akik egy másvilági entitást kívánnak megidézni és Armada szolgálatába fogni. Azt azonban ő sem sejti, hogy az igazi bonyodalmak ezután kezdődnek, míg a végén azt sem tudja, kinek a kezében bábu csupán — miközben Armada ember nem látta tengereken át egyenesen a misztikus Scar (Világseb) felé tart.

A Scar méltó utódja a Perdidónak — szándékosan nem használom a „folytatása” szót, ugyanis az előző könyv ismerete nem feltétlenül szükséges, bár nagyon ajánlott, hiszen ha a laza kapcsolódási pontokat nem is számítjuk, akkor is sokkal élvezetesebb az érzés, hogy Új-Crobuzont elhagyva szabályosan kitárul a világ, és a korábban csak odavetett ország- és népnevek, fogalmak kibővülnek, és végre jobban megismerjük őket.

A Scar szerintem jobb, mint a Perdido volt: tulajdonképpen mindent fel tud mutatni, ami azt újszerűvé és egyedivé tette. Adott egyrészt Miéville íráskészsége és borongós képei, érzéke a grandiózus dolgok megfestéséhez, no meg az ötletek még bőségesebb áradata. Félelmetes, ahogy a szerző odavetett félmondatokkal egész világokat, regényötleteket vázol fel, hogy később kifejtse vagy éppen hanyagolja őket — az élőholtak kaszt-birodalma, holdbárkák és óraműhajók, szúnyogemberek és valószínűségcsapolás, meg ezernyi más apróság; ráadásul Armada szinte minden hajója újabb, külön történetet sejtet. A Scar az előző könyvvel ellentétben sokkal befogadhatóbb. Miéville az egyre elkeseredettebbé váló hangulat ellenére fogyaszthatóbban adagolja a komorságot, a cselekmény sokkal pergőbb, a nyelvész Bellis és a vízi teremtménnyé épített Tanner „antihősei” mellett helyet kapott két izgalmasabb antihős, a kém és a harcos, és valahogyan az egész könyv áramvonalasabbra sikerült (bár szintén elég vaskos). Akit érdekelt a Perdido Street Station, ne hagyja ki, akit pedig esetleg az még nem hozott lázba, próbálkozzon ezzel.

A könyv már magyarul is kapható Armada címmel.