A tabudöntögető képregény sok évet várt, amíg végre (és befejezetten) megjelenhetett, ami témaváasztását tekintve nem is csoda, hiszen a gyermekkorból ismert három klasszikus regény főhősnői kavarodnak össze a felnőttkorra jellemző erotikus fantáziáikban. psychedelirium alapos ismertetője következik, tizennyolc éven felülieknek és nyitott elméknek.

•

Mottó: „A pornográfia elvarázsolt angolpark, ahol számos énünk közül a legtitkosabb és legtörékenyebb játszhat. Pompás palota, melynek falát a külvilág minden hadserege és csendőre sem ronthatja le. Titkos kert e hely, ahol a szóképek csábító ösvényei kéjünk nedves, vakító gyönyörének kapujához vezetnek…azon túl már csak egy, az irodalmon túli, a szavakon túli nyelven érintkezünk.” – Lady Fairchild, Alice

Hallottátok-e már valaha az „elmés pornográfia” összetételt valaha, így egyben? Furcsa kifejezés, magam is megrökönyödtem elsőre, de lévén (képzelő)erőm teljében élő, húsz éves fiatalember, meglepődésemen hamar felülkerekedett érdeklődésem. Segített ebben az is, hogy a háromkötetes, keménykötésű és hetvenöt dollárt kóstáló képregény(sorozat) szerzője a nagyra becsült Alan Moore, rajzolója pedig az a Melinda Gebbie, aki korábbi közös munkáik után 2007-ben Moore-hoz ment feleségül.

A kollégák házassága és a képregény születése egy hosszú kapcsolat végeredménye. Gebbie és Moore a kilencvenes évek elején kezdett együtt gondolkodni azon, lehetne-e, illetve egészen pontosan mivel lehetne az underground comix állóvizébe csattanós-loccsanós követ hajítani. Az először 1991-ben, a Taboo nevű alternatív képregényantológiában színre lépő Lost Girls segítségével ez maradéktalanul sikerült is.

A formula egyszerű, de nagyszerű: kezükbe vették a viktoriánus kor angol-amerikai gyermekirodalmának három legnagyobb alkotását, az „Alíz Csodaországban”-t, a „Pán Péter”-t és az „Óz, a csodák csodájá”-t, majd összeeresztették a lappangó erotikától túlfűtött főhősöket és mellékszereplőket egy igazi szent Káma Szútra-orgia keretében.

Az igazat megvallva, az eredeti alkotások némelyike szerzője miatt sem teljesen mentes a bújtatott vagy átlényegített szexualitástól. Ha Baumról nem is járja semmi szaftos, azt biztosan tudjuk, hogy mind J. M. Barrie, mind pedig Lewis Carroll lelkes fotósok voltak, és bizony olykor-olykor gyermekaktokat is filmre vettek, arról már nem is beszélve, hogy Carroll előszeretettel festett is mezítlen kislányokat. Noha legjobb tudomásunk szerint a valóságban önmegtartóztató volt, a Lost Girls lapjain igenis tettre készen várja Alice-t, és szerelmeskednek is.

A három könyvet a három eredeti regény egy-egy alakjának szentelték, de kalandjaikról és megaláztatásaikról szóló meséik mindig egybegabalyodnak, ahogy ők maguk is – a történet szálai kelta minta szerint fonódnak össze. Alice, Wendy és Dorothy az első világháború küszöbén menekülnek el a világ szeme elől egy messzi, távoli szállóba, ahol aztán a három különböző egyéniség (a Szűz, az Anya és a Banya) különös élettörténetük révén egymásra találnak. Ha lehet, minden elképzelhető módon.

Hármuk külön világlátása is elkülönül, ami beszédükben, társadalmi megbecsültségükben és rajzstílusukban is széjjelválasztja a három egyébként igencsak egybe tartozó személyiséget. Alice, aki gyermekkori molesztálás áldozata, leszbikussá lett. A felső tízezer tagja, ópiumfüggő, és megválogatja a szavait, melyek közé gyakran vegyülnek a carrolli termékenység olyan gyöngyszemei, mint a bandersnatch (amiről itt megtudjuk, hogy ebben a világban pinát jelent) vagy a contrarywise (ami viszont még megnyugtatóan ugyanaz, mint az eredetiben). Amikor Alice mesél, a képregénykockák a tükör ovális formáját veszik fel.

Ezzel szemben Wendy a fojtogató középosztálybeli életmód megtestesítője. A széltől is óvott gyerekek, Wendy, Michael és John a városi park egyik eldugott zugában találkoznak a már-már állati szinten tengődő Pán Péterrel, aki bevezeti őket a szexualitás gyönyöreibe. A visszafogott és nehezen ellazuló Wendy, ha mesél, képkockáiban mindig tükrözi viktoriánus neveltetését: a hosszú, szinte cellarácsszerű három képkockáját felül egy jelentéktelen fekete-fehér téglalap fogja össze.

A legfiatalabb, szinte még fruskának számító Dorothy a szeles Kansasből hozta magával ízes, délies akcentusát, ami állandó motívumként kíséri végig szexuális kalandozásai során. Hármójuk közül ő a legműveletlenebb, a legbizonytalanabb, de miután körbejárt a felszabadító ópiumpipa, ő is nagy lelkesedéssel veti magát társnői lába közé. Mikor saját viharos gyerekkorát meséli, Gebbie mindig szépiás hatású, megbarnult színképpel építi fel jeleneteit, képkockái pedig margótól margóig nyúló téglalapok, a kansasi préri sík vidékét jelképezendő.

Bár a képregény lapjain az ember által ismert összes -fília megjelenik a csizmaimádattól kezdve a lovak szerszámán át az apró gyerekekig, az ópiummámoros orgiáktól a vérfertőzésen keresztül színházi előadás alatti nyilvános szexen át a Bádogember szinte gépies kopulációjáig, az egész művet áthatja az a képzelettel teli, és a képzelet védelmében született gyermeki játékosság, ami visszafejti az elveszett lányok szexuális sérüléseit és bántalmait, hogy gyógyító szexben részesülhessenek. Mert, tetszik vagy sem, képregényükkel Moore-ék azt sugallják, ami a szexben közös megegyezésen és kölcsönös bizalmon alapul, az csakis egészséges lehet.

Ezzel egy időben fityiszt mutatnak a Viktória korában induló gyermekkultusznak, a kicsi csöppségek óvása és védése érdekében elkövetett prüdériahadjáratnak, hogy egy nyíltabb, teljesebb, elfogadóbb rend szerint érthessük és élhessük meg a szexet. A fityiszmutogatáshoz hozzátartozik még az is, hogy Gebbie rajzain keresztül a tízes években oly népszerű art nouveau és szecessziós stílusban megrajzolt pornóképregény-hamisítványok elevednek meg a szálló éjjeli szekrényeiben Gideon-biblia helyett elhelyezett Fehér Könyv lapjain: a neves illusztrátorok, mint például Aubrey Beardsley, Egon Schiele, Alfons Mucha stílusában ábrázolt erotikus történetekben Oscar Wilde, Colette és Apollinaire írásait kifigurázva mesélnek el egy-egy, a szálló vendégeinek izgatására való kalandot.

A pornográfia vádjával is illetett szerzőpáros fontos kérdéseket feszeget korunk érzékiségével, szexuális gondolkodásával kapcsolatban. Az eredeti történetek félelmetes ártatlansága mellett a Lost Girls érett, tenni akaró, szexet élvező lányai, asszonyai (és nem mellesleg, fiúi és férfiai!) optimista képet, mondhatni naiv orgia-utópiát fest az életet és a szerelmeskedést igenlő párok közreműködésével.

A Lost Girlsben a fantázia és valóság helyet cserél regénybeli elődeikhez képest, mégis mindig világos marad, melyik melyik. Alice varázslatos tájait ópiumfelhőkben részeg színkitörésekre cserélte Gebbie, Óz világán nyomot hagyott a klasszikussá lett film (és a sárga köves úthoz legközelebb talán a kansasi tanya szőke fanszőrű lovászfiúja van), míg Soha-sohaország csodás alakjai helyett legfeljebb a pederaszta Hookot elnyelő krokodil-pina marad. Ami varázslat a távoli, egzotikus tájak képzeletbeli bejárásához kellett a forrásmesékben, az a Lost Girlsben az erotikus tájak bebarangolásához, és az élénkebbnél élénkebb szexuális fantáziák fenntartásához kell.

Mert Moore tudja, amit csak kevesen tudnak átadni: a szex mágia, a fantaziálás az életeleme az egészséges gondolkodásnak és erotikának, a serdülők pedig már beavatottak.