Az archívum bugyraiból tér vissza ez az ismertető, ami talán először jelezte az endless vonzódását a B-filmek határán egyensúlyozó filmalkotások iránt. Miért hentel a szögbelővős baleset latexruhás áldozata, mi rejlik a rejtvénydoboz mögötti dimenzióban, és mi köze mindennek a pszichoanalízishez? rampion tekinti át a tisztes civilek első hat földi pokoljárását, a végén bónusz Hellraiser-agytornával.

•

A nyolcvanas évek horrorjának világát köti össze napjainkkal a Hellraiser, mely pár éves időközönként, kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1987 óta rendszeresen jelentkezik egy-egy újabb folytatás formájában. A sorozatot legalábbis hallomásból mindenki ismeri, az emblematikus főkarakter, a százas szögekkel teletűzdelt fejű Pinhead a kollektív tudatalatti része, de együtteseket is nemegyszer megihletett a történet (Entombed, Motörhead, Ozzy, hogy mást ne említsek). Ténylegesen filmként azonban talán kevesen tartják számon a Hellraiser-szériát, és aki csak úgy találomra belenéz, könnyen hiheti, hogy a B kategóriás horrorok krémjének egyik szapora példányával van tagja, mely vicces főgonoszát leszámítva meglehetősen érdektelen. Ezt a benyomást szeretném cáfolni az alábbiakban: a Hellraiser véleményem szerint olyan sorozat, melynek legalább két darabja önállóan is értékes, összességében pedig egészen egyedi mitológiát képvisel.

A Hellraisert a modern horror egyik atyja, Clive Barker indította útjára; ő írta és rendezte a legelső részt (1987). A biztos kézzel összeállított, vizuálisan elegáns kisvárosi dráma Barker The Hellbound Heart című kisregényére épít, szinte változtatás nélkül. A történet középpontjában — szokás szerint — egy régi, kihalt, félig rothadó ház áll, ahová új család érkezik. Egész pontosan Larry, a negyvenes üzletember költözik vissza a városból gyerekkori otthonába, a szuburbiába. Kicsit pállott a szobákban levegő, kicsit üres még a ház, cikisek a nemrég elhalt anyuka kivilágított műanyag-Krisztusai, de mikor megérkeznek a költöztető munkások és elkezdődik a takarítás, tisztes, rendes családi otthon tűnik elő a káosz alól. Minden rendben is megy, míg Julia, Larry mísz felesége fel nem merészkedik a padlásra, ahol egy elhullott fénykép, majd egy váratlan háztartási baleset felébreszti a múlt erőit. Életre kel egy régi, eltemetett szörnyű ügy, és magával rántja a világunkra a pokol erőit, a cenobitákat, meg egy náluk is förtelmesebb lényt… Menthetetlenül nyolcvanas évekbeli fílingje ellenére ma is nézhető, jól megszerkesztett alkotás.

A legelső résznek, de a teljes sorozatnak is a középpontjában Barker kedvenc témája, az „elrejtett világ” áll: a mindennapok mögötti varázsdimenzió, ahol a tisztes hétköznapokból száműzött vágyak, gyűlöletek, csodák és remények tanyáznak, és mely bizonyos értelemben szilárdabb, erősebb valóság. Más-más oldalról, de mind ezt a témát boncolgatják Barker nagy művei, a Cabal, a Korbács, az Imajica, a Great and Secret Show. A Hellraiserben az az érdekes, hogy ez a másik világ, bár névleg a pokol, valójában nagyon is kétértelmű, kétarcú dimenzió. A latexes szörnybandát vezető Pinhead, valljuk be, azért alapvetően szimpatikus figura a maga félmosolyával, búgó hangjával és gátlástalan húzásaival: mint valami szadista, de nagyon is értelmes tanár. „Felfedezők vagyunk az érzékelés magasabb dimenzióiból” — mondják az első részben a cenobiták. Pinheadék a szado-mazo-lét angyalai, a pokol pedig, ahonnan jönnek, nem a bűn, hanem az elfojtott vágyak világa; a ki nem élt vagy hazug módon kiélt, az életet megmérgező vágyaké. A jó és rossz, a büntetés és kéj közti határnak ezzel a furcsa, irizáló elmosásával válik a Hellraiser hagyományteremtő nyitódarabja igazán érdekessé. Hozzá kell tenni, hogy a későbbi részek az alapok tekintetében sokszor korántsem ilyen szofisztikáltak, és nemritkán egyszerű hentelős főgonoszként kezelik Pinheadet és csapatát, de Barker szelleme azért mindig ott kísért a forgatókönyvek felett. Noha a széria színvonala meglehetősen hullámzó (akit csak hobbiból érdekel és félti az idejét, annak az 1. és az 5. részt javaslom jó szívvel), de mindegyik a hangulaton belül marad, és nem pusztítja ki az ember lelkéből az újabb folytatások iránti kíváncsiságot (ellentétben pl. a Hegylakó 2-vel).

Néhány szó a további részekről:

Hellraiser II — Hellbound (1988) (rendezte: Tony Randel, forgatókönyv: Clive Barker és Peter Atkins): Itt kezdte átvenni Barkertől a történetszövést az első három folytatásnál bábáskodó Peter Atkins. A Hellbound lényegében a nyitórészt játssza újra, megfordítva a nemi szerepeket, és a film végén a pokolban is tehetünk egy hosszabb sétát az első rész emlékezetes folyosói rohanása után. A hirig helyenként komikus, a pokolbéli rész nem teljesen meggyőző, de hát nem lehet minden rögtön tökéletes.

Hellraiser III — Hell on Earth (1992) (r. Anthony Hickox, f. Peter Atkins és Tony Randel): Hosszabb kihagyás után következett a már sorozatszerűséget sejtető harmadik rész, melyből egyrészt megismerhetjük Pinhead történetét (ő ugyanis eredetileg ember volt), másrészt tanúi lehetünk a második rész végén ideiglenesen eltakarított cenobita-kommandó visszatérésének. A karakterek (a báltulajdonos, az újságíró, a gruftilány) érdekesek és meggyőzőek, Pinhead visszavarázsolását is nagyon ügyesen oldották meg, a csúcspont viszont eléggé feledhető, kivéve azt a részt, mikor Pinhead betér egy templomba úrvacsorára, és kivéve természetesen a zseniális legutolsó snittet, ami rengeteg RPG-s ötletet adhat azoknak, akik kivárják.

Hellraiser IV — Bloodline (1996) (r. Kevin Yagher és Joe Chappelle, f. Peter Atkins): A harmadik folytatás tovább boncolgatja az előtörténetet, méghozzá paradox módon a jövő felől: a 2127-ben, egy elhagyatott űrállomáson kezdődő történetből kiderül, ki gyártotta a cenobiták világához kaput nyitó Kockát, és hogyan kísértette a feltaláló családját e szörnyű tett emléke generációkon át. A sztori nem véletlenül indul scifi-környezetben: a végén azt is megtudjuk, mi lesz a sorozat eseményeinek a szükségszerű lezárása százegynéhány év múlva…

Hellraiser V — Inferno (2000) (r. Scott Derrickson, f. Paul Harris Boardman és Scott Derrickson): Az ötödik rész már Peter Atkins nélkül készült, és a történetvezetésben, a képi stílusban egyaránt érezhető a váltás. Derricksonéknak sajnos ez az egyetlen dobása a sorozatban, pedig az 1. rész után ez az egyetlen, mely önálló filmként, a mitológiától függetlenül is megállja a helyét. A történet egy okkult nyomozásról és egy korrupt, de még nem teljesen elveszett zsaru kálváriájáról szól; az egyik szinten szokásos rendőrségi-nyomozós dráma, természetfeletti horror-elemekkel, más szinten viszont kíméletlen turkálás elárult álmaink, romlott hétköznapjaink lelki mocskában. Mellesleg ez a legügyesebb David Lynch-nyúlás, amit ismerek. (Feladvány azoknak, akik megnézték: melyik okkult nyomozós filmet koppintja a történet, csak sokkal meggyőzőbb eredménnyel?)

Hellraiser VI — Hellseeker (2002) (r. Rick Bota, f. Carl V. Dupré és Tim Day): Kedves levezető rész a turbulens, furcsa kanyarokat vevő folytatások után. Kirsty, az első rész lány-főszereplőjének utótörténetét ismerhetjük meg belőle, középpontban — szokás szerint — egy családi, párkapcsolati drámával. Maga a sztori kicsit kiszámítható, de sokkal stabilabb és koherensebb, mint a II—IV. részek, a végén levő csavart pedig mindenki megirigyelheti, aki akart már valaha történetet írni. Ennek a résznek a leghangulatosabb a magyar címe („Pokolról pokolra” — egyébként mind a hat rész kijött nálunk videón és DVD-n).

Mint említettem, meglehetősen hullámzó színvonalú szériáról van szó, bizonyos szint alá azonban sosem mennek a filmek: a stílustörések, furcsa kitérők ellenére végig hűek maradnak Barker szellemiségéhez. Az ember szívesen, kíváncsian találgatja, hogy a következő film, a következő stáb melyik oldalát domborítja ki a mitológiának, hogyan bővíti ki és finomítja, hogyan ad feladványokat saját magának és utódainak. Ha valaki szakít rájuk időt, maga is ráébred, hogy a Hellraiserek minden egyenetlenségük ellenére roppant mód szórakoztató, robosztus horrormitológiát alkotnak, mely a mai napig megállja a helyét.

A mitológia életképességét jelzi az is, hogy 2005-ben kijött DVD-n a hetedik és a nyolcadik rész (Hellraiser — Deader ill. Hellraiser — Hellworld), mindkettőt a legutolsó stáb készítette. Végezetül érdemes megemlíteni, hogy Barker már jó ideje próbál összehozni egy újabb teljesen önálló filmet, melyet a Hellraiser I-hez hasonlóan maga ír és rendez. Az eredetileg 2005-re tervezett, de azóta sem kész mű címe Tortured Souls: Animae Damnatae, és a cenobitákhoz kísérteteisen hasonló, de sokkal ijesztőbb és dizájnosabb, a kor stílusához igazított fétisszörnyek állnak a középpontjában… Talán ezzel indul majd útjára az új évezred Hellraiser-szériája. De addig is rettegjünk a régitől, mert érdemes!

Linkek:
Átfogó fanpage angolul: cenobite.com
Alig überelhető linkgyűjtemény: hellraiser.lap.hu
A készülő Tortured Souls szörnyfiguráinak oldala

Do-It-Yourself Hellraiser játék: A Hellraiserrel kapcsolatban két vicces játékot lehet játszani, ha az ember meséket akar szövögetni. Az egyik a saját folytatás készítése: felfedezhető, hogy a Hellraiser-filmek (legalábbis az első hat) nagyon hasonló formulára épülnek, még ha a felszíni történetek egész eltérőek és változatosak is. A formula lényege valami szenvedélyes emberi konfliktus: a feleség és szeretője, a férj és családja, a férj és a munkája közti ellentét, melybe mindig belejátszik a kéjvágy és hatalomvágy. A másik kulcselem a Kocka és a cenobiták feltűnése, ami a főszereplő(k) és a pokol közti párbajba torkollik. Ezekből az alapelemekből (á la mozaikmágia) nagyon sokféle történet építhető, de mindegyik hasonlítani fog a Hellraiser-filmek hangulatára. Jó móka továbbá megpróbálni magukat a folytatásokat megírni: belepillantani a filmek első pár percébe, és kitalálni, hogy a felvázolt alaphelyzetből hogyan bomlik majd ki a sztori. Az eredmény sokkal kevésbé esetleges, mint az ember várná…