Folytatva a Guards, guards! ismertetővel megkezdett sort, zsarurealityket megszégyenítő makacssággal kullogunk tovább az éjszakai őrség nyomában a Korongvilág legbűnösebb (vagy legbűzösebb) városának utcáin, hogy megtudjuk, a fantasykben mivel jár a fentről kikényszerített testületi átszervezés.

•

“A farkasember-lét egyik legfontosabb velejárója, hogy elengedő ügyességet és állkapocserőt biztosít a nyaki ütőér azonnali kitépéséhez. Ezzel a kunszttal viszont rendkívül fel tudta idegesíteni az anyját, különösen akkor, ha közvetlenül ebéd előtt játszotta el.”

Guess, who’s back? Pratchett is back. Az állandó átalakulás jegyében a wiltshire-i bolond kalapos második Őrség-kötetét veszem le a polcomról, hogy meleg szívvel áradozhassak róla mindenkinek. A szín még mindig Ankh-Morpork, a Korongvilág egyetlen városa, ahol nincsen szükség hidakra, mert a szennytől kocsonyás halmazállapotú folyón gyalog is át lehet kelni, és ahol a felvilágosult abszolutizmus jegyében a tolvajoknak és bérgyilkosoknak bejegyzett céhük van. A jellegzetesen Londonra hajazó városvezetés egy személyben megtestesült alapköve, Lord Vetinari azonban megint féltheti az Ankh Arany Trónusa mellett álló sámliját. Egy elszegényedett arisztokrata, Edward d’Eath ugyanis fejébe vette, hogy eljátssza az angol Restaurációt a Korongvilágon, és a szent cél érdekében nem félti más vérét áldozni, lehetőleg minél több emberét.

Eközben Lord Vetinari, a Mediciek és Macchiavelli felvilágosult keveréke a (fantasy értelemben értendő) fajgyűlölet visszaszorítása érdekében multikulturális programot hirdet az Éjszakai Őrségben, akiknek törpöket, trollokat és nő…stényeket is kell toborozniuk. Azt hiszem, nem rontja, sőt emeli az olvasásélményt, ha előre elárulom, hogy mokány és sziklaszilárd barátainkon kívül az Őrséghez csatlakozik Delphine Angua von Überwald, vagy rövidebben Angua, egy überwaldi báró és egy genuai báróné gyermeke (kis kitérő: „Überwald” ugye azt jelenti, hogy „túl az erdőn”, csakúgy, mint „Transylvania” – wink-wink, nudge-nudge).

A báró és báróné azonban a klasszikus horrorfilmek legjobb hagyományait követve farkasemberek, és lányuk is örökölte hajlamaikat. Anguának kiváló szaglása van, és a szagokat egy szinesztétához hasonlóan látja, ha farkassá válik. A Korongvilág minden népe színes csíkokban húzza maga után a szagát, tán még a trollok is, ezért Angua sűrűn nyújt segítő mancsot, ha körül kell valahol szaglászni.

A nyomok pedig egy igen különleges eszközhöz vezetnek. Leornard da Quirm, Vetinari házi őrizetben tartott feltalálója szokása szerint megint igen furcsa szerkezetet eszkábált össze, aminek a legfőbb tulajdonsága, hogy amit beletöltenek csövébe, azt egy billentyű meghúzása után rendkívüli sebességgel bocsátja a világba. Noha Leonardtól inkább azt várnánk, hogy valamelyik fantáziadús elnevezését használja forradalmi találmányára (mondjuk „cső-mely-sebesen-röpíti-a-nagyvilágba-tartalmát”), ő inkább a korral haladó „flyntha” (angolul: gonne) szót választja. És ha ez a szerkezet történetesen olyan ember kezébe kerül, akinek a munkaköri leírásában ott figyel a „hantolásra előkészíteni” szókapcsolat, akkor őrség legyen a talpán, aki megállítja.

Terry Pratchett a Men At Arms-szal megint telibe talált. Nem elég, hogy szórakoztató, emellett mindig képes elgondolkodtatni is. Úgy csempészi át a humor határán át a filozófiát, ahogyan azt rajta kívül senki sem csinálja. Míg azon szurkolunk, hogy a gyilkosság rejtélye megoldódjon, egyszerre látjuk be a népek közti előítéletek és a fegyverviselés visszásságait.

A banános daiquiri brit védőszentje szívesen foglalkozik regényeiben a trónra igényt tartó, gátlástalan alakokkal, a bujdosó király motívumával, és még nagyobb előszeretettel szedi ízeire az ismert mesék közhelyeit, hogy csavarjon egyet rajtuk. Így egyszerre alakítja teremtett világának képére az Aragorn-Oidipusz történetet, hogy Carrotra ruházhassa Ankh trónjának örökségét, és ezzel együtt alkosson egyfajta hatalmi vákuumot, ami jó okot teremt a hatalom természetéről elmélkedni. Mindezt persze metsző humorral.

Akarok még hagyni felfedeznivalót a könyvben, ezért nem mélyedek bele a popkulturális utalásokba, amelyek többsége – öröm az olvasónak, hála az írónak – nem közvetlenül brit eredetű, mint az lenni szokott sok könyvében. Innentől fogva elengedem az Őrség kalandját megismerni vágyók kezét, és sajátommal pedig leütöm az utolsó pontot, aztán megyek, és gyakorlom a lapozás művészetét.*

* Szerkesztői lábjegyzet: tekintsük meg a regényből készült darab ausztrál bemutatójának igen stílusos plakátját is itt