Korongvilág kezdőknek és középhaladóknak: psychedelerium egykori alapozó ismertetője Terry Pratchettről, a Világteknősről és arról a rengeteg megpróbáltatásról, amelyet az Éjszakai Őrség kénytelen elszenvedni egy fantasy-metropoliszban. A regényfolyam egyik legjobb könyve, legalábbis néhányunk szerint. (Lábjegyzetek nélkül.)

•

“Az a sárkány az egész nyamvadt emberi élet metaforája. És ha ez nem lenne elég, még egy rohadt nagy, lángot lehellő, röpködő dög is.”

Fogj egy CD-lemezt és egy lusta ékszerteknőst! Celluxozd a teknős páncéljára a korongot, de ne akadályozd szegénykét a mozgásban. A CD most billegni fog, úgyhogy vegyél négy Happy Hippót és tüfköld a korong alá a négy égtáj szerint, hogy ne imbolyogjon a CD, és engedd el a szobádban kedvencedet. Nem néz ki valami délcegen, igaz? Pedig valahogy így kell elképzelni a Nagy A’Tuint is, a Világteknőcöt, aki a Multiverzum sötétségét hasítja, hátán négy elefánttal, melyek a fenséges… vagyis… hát… méltóságtel…pontosabban: irgalmatlanul nagy Korongvilágot hordják a hátukon. Néha ugyan fel kell emelniük a lábukat, hogy elférjen a Hold meg a Nap, és ez némi kihívást jelent nekik, de összességében véve a Korongtartás nem tartozik a sűrű fizetésemeléssel és előléptetésekkel kecsegtető foglalkozások közé. Az elefántok szerencsére nem karrieristák.

Ennek a gombatripet idéző (na jó, legyen boschi) látomásnak a felszínén élnek a Korongvilág népei, élükön a szennytől megszilárdult vizű, az ellenfeleket már szagával menekülésre késztető városállammal, Ankh-Morporkkal. Ez a torzszülött a középkori Tallin, Prága, illetve a tizennyolcadik századi London törvénytelen gyermeke, egy kis huszadik századi New Yorkkal és Seattle-lel megbolondítva (kíváncsi vagyok, mekkora lenne a lista, ha egyszer, csak úgy poénból összeírnánk, hány London-alteregót írtak a sf/f műfajban; elsőnek rögtön kezdjük Új-Crobuzonnal). És ebben a városban a közrendről egy négyfős különítmény, az Éjszakai Őrség gondoskodik. Igaz, „szegény, öreg Gaskin”, az Őrség egyik lelkes korhelye megszegte a bűnüldözők helyi kiskátéjának első számú szabályát, a „nem szabad túl gyorsan futni” címűt, így egy koszos sikátorban végezte, ahonnan nem sokkal később a legálisan működő Tolvajok Céhének néhány tagja távozott. Gaskint most temették.

Azonban hamarosan ismét kvartett lesz a trióból: a rendkívül magas növésű (nevelt) törpe, Carrot Ironfoundersson már túlságosan felserdült ahhoz, hogy térden járjon a tárnákban, ezért a szülei elküldik a nagyvárosba, hogy próbára tegye a szerencséjét a városi őrségben. Boldogulása érdekében Carrot nem restelkedett: az első betűtől az utolsóig megtanulta a kissé már elavultnak tűnő törvénykönyvet.

Mindeközben valahol Ankh-Morpork szívében az Ében Éj Éber Testvérisége azon mesterkedik, hogy megidézzen egy nemes sárkányt, majd bábkirályt ültessenek a várost vezető Patrícius helyébe. Azonban a Testvériség…hát…nem a legélesebb elmék gyülekezete. Van köztük ajtónálló, tolvaj, de még szennyvízipari munkás is. A Legnagyobb Nagymesternek tehát minden türelmét igénybe veszi, hogy nyáját egyben tartsa, amíg a sárkányra szükségük van. A sárkány pedig köszöni szépen, jól van, és békésen hamvasztja az ijedt városlakókat.

Kezdő Pratchett-rajongóknak (mert úgyis rajongói státuszba jut majd mindenki, aki huzamosabb ideig olvassa a wiltshire-i, banános daiquirit istenítő kalapost) itt, ezzel a könyvvel érdemes elkezdeni az ismerkedést Ankh-Morporkkal, ha nem a fantasy-szcénáról szabadultak be a Korongvilágba. Ugyanis a regényfolyam nyolcadik részében tűnik fel először a város Éjszakai Őrségének színe-java, hogy aztán időről-időre újra tiszteletüket tegyék (többek között a Men At Armsban, majd a Feet of Clay-ben, aztán a Jingoban, és így tovább, egészen a legújabb “felnőtt” könyvig, ami a Thud! címet viseli). Terry Pratchett sikerét egyszerre köszönheti mára már védjegyévé vált humorának, ironikus félmondatainak és szinte lefordíthatatlan nyelvhasználatának. Fantasyparódiának indult sorozata ma már lassan a negyvenedik kötet felé közeledik, ha a szigorú értelemben vett Korongvilág-könyvek mellé még a fiatalabb olvasók számára írott, illetve a korongvilági tudománnyal foglalkozó könyveket is hozzászámítjuk.

Rossz szokásommá vált, hogy az általam olvasott írók nagy részét, ha írásban nem is, legalább gondolatban megpróbálom beszuszakolni valahogy a posztmodern írók körébe, még ha ezer évvel korábban éltek is. Terry Pratchettel nincs ilyen problémám. Szatirikus hangvétele, plasztikus hasonlatai és a mindenünnen áradó Irónia (egy ceruzabirodalom az Ellensúly-kontinensen — önszerk. megj.), valamint a Kerekvilágba kiszóló kommentárjai szinte könyörögnek, hogy posztmodernként is vessenek rájuk egy pillantást. Hála az égnek, a Plymouthi Egyetemen valaki hasonlóan gondolkodott, mint én, és BA munkájaként Pratchettről írt dolgozatot, ami az L-Space Weben meg is található sok más elemzés mellett. Az oldal természetesen minden valamire való rajongónak kötelező.

Zárszóként annyit tudnék még hozzátenni, hogy egy olyan író művéről van szó, akinek könyveit több mint negyven millió példányban adták ki világszerte, több tucat nyelven (beleszámítva a nem túl sikeres magyar sorozatferdítési kísérleteket is, illetve a Manák trilógiájának mérföldekkel jobb fordítását). Ezen kívül temérdek kiskönyvet, kvízkönyvet, receptkönyvet, négy képregényes adaptációt és egyre több készülő filmet írt vagy ihletett (igen, a Wee Free Men, a Hogfather és a Manák trilógiája is a vászonra kerül — előbbit 2008-ra tervezik, a középsőt 2006 végére szánták, legutóbbi meg Shrek-stílusban készül). Ezek után nincs más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak napjaink egyik legnépszerűbb szerzőjéhez és legszenvedélyesebb lábjegyzetírójához. Mert, mint azt köztudott: sárkányok márpedig léteznek.

Linkajánlónk: az L-Space Web, a világ egyik legnagyobb Pratchett-honlapja.