Christopher Barzak modern Japánban játszódó történetfüzére rókalányokról, szellemekről, angstoló kamaszokról és sok minden másról mesél, nyerw recenziója pedig szomorúságba oltott szépséget és okosan megírt prózát emleget (illetve az is kiderül, melyik anime-rendező lenne a legalkalmasabb a filmváltozat elkészítésére).

•

Christopher Barzak (Crawford Fantasy Award-nyertes szerző) One for Sorrow című regényére Hanna cikke hívta fel a figyelmemet*. Bár voltak fenntartásaim a művel  kapcsolatban, kifejezetten tetszett, és nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy ez az ember írt egy másik regényt is, amely többek szerint több szempontból is felülmúlja a fentebb említett szöveget. A One for Sorrow kissé idealista történet volt. Nos, a The Love We Share Without Knowing nem az. Bár nem tudtam, de némi kutakodás után kiderült, hogy a regényt 2008-ban Tiptree-díjra és 2010-ben Nebula-díjra is jelölték.

A regényt alkotó, egymáshoz csak lazán kapcsolódó történetek középpontjában japán és angolszász huszon-harmincévesek életének epizódjai állnak, melyeket átsző a magány, és a szeretet hiánya okozta menekülési vágy. A látszólagos ellentét az „idegenek” és a japán szereplők közt feloldódik a címben is olvasható érzésben. A sztorikat finom misztikus szál szövi át, mely éppen csak látható, a szövegek hangsúlya sokkal inkább a különféle nézőpontok által megragadott képeken, szimbólumokon és érzelmeken van. Az elbeszélések narrációja is változatos, néhol egyes szám első személyű, legyen az elbeszélő élő vagy holt, néhol külső nézőpontú, és akad, ahol két külön történet kölcsönösen (újra)értelmezi egymást.

A könyv elbeszélései más és más oldalról közelítik meg a szerelem és szeretet létét vagy éppen hiányát. A történetek közti kapcsolatok ráadásul nem elsőre egyértelműek; az egyik történet mellékszereplője egy másik történetben nem csak új nézőpontból meséli el ugyanazt az eseményt, hanem identitást is nyer. A szöveg bátran játszik az identitás változásaival, és bár érezhetően nyugati szerző műve, rengeteg japán kulturális és mesei-mitológiai vonatkozással bír.

A szerző két évig élt Japánban; a könyv ezeknek a benyomásoknak a megörökítése is. Az okos külföldi elemzők egyenesen murakamis ékszerdoboznak nevezik, amely, bár legalább három modorpofont ér, nem annyira elrugaszkodott gondolat mégsem. A történetek lassúak, a változások finomak, és minden jelenet elképzelhető egy nemlétező Makoto Shinkai-anime részleteként. Tőlem szokatlan módon a szöveg érzelmessége egyáltalán nem zavart, még az álom-csapdába ejtett férfi Csipkerózsika-történetében sem. Szinte egy olyan sem akad azonban a sztorik közt, mely megnyugtató véget érne, de legtöbbször adott a lehetőség egy pozitívabb folytatásra.

Nagyon nehéz úgy írni erről a könyvről, hogy kitűnjék innen a szöveg finomsága és szépsége. Nagyon élveztem ezt az olvasást a történetek szomorúsága ellenére, és bevallom, néha még sírtam is. Totálisan férfias, kemény könnyeket persze. Ha kicsit távolabb tartom, az érzelmesség filozófiája villan fel a sorok között. De vannak szerzők, akiket nem pengeéles elméletiségükért szeretünk.

*  [van endlesses ismertetőnk is flynn tollából, még 2007-ből – a szerk.]